Monthly Archives: November 2011

Ami a szívemnek kedves

Furcsa dolog ez a tehetségkutatósdi. Halványan él emlékeimben a Ki mit tud? c. vetélkedő, ennek a mai leszármazottaival vagyunk körülvéve a kereskedelmi csatornák műsoraiban ha tetszik, ha nem. Amikor a Megasztár elindult, nem is tudtam az egészről, vagyis hallottam innen-onnan Oláh Ibolyáról, de azt hiszem csak róla. A második szériát már hűségesen néztem, onnantól kezdve sok emlékezetes pillanatot és előadót kaptunk e műsoroktól, bár ki-ki ítélje meg magának, én a magam nevében beszélek. read more »

No comment

(photo from www.clarkhulings.com)

Régen feledett angyalomról

Valamilyen indíttatásból ma megnyitottam a Google képkeresőt, körülnéztem, mi újság Gérard Philipe fényképek tekintetében. Néhány éve, amikor elindítottam a www.gerardphilipe.com-ot, az interneten nem volt túl sok fénykép, ritkaságszámba ment minden fotó a francia színészóriásról. Ehhez képest manapság, ha havonta képeket keresek, mindig találok valami újdonságot. Ma is tucatnyi, ha nem több olyan fotót láttam, amit eddig sosem, és az egyik kép elvezetett egy kanadai úr blogjára, aki írt egy ajánlót a “Monsieur Ripois” c. filmhez, mely filmhez ezúton hozzá is tudtam jutni! Ez a film azóta izgatja a fantáziámat, hogy komolyabban elkezdtem foglalkozni Gérard karrierjével, ugyanis DVD-n még nem adták ki, külföldi televíziós csatornákat pedig nem fogok, olyat, amin ezt leadhatnák. A film alapjául szolgáló könyvet, egy kanadai klasszikus író egyik regényét évekkel ezelőtt megvettem, el is olvastam. Egy gerinctelen, gyenge jellemű nőcsábász alakja bontakozott ki előttem a történetben, olyasvalakié, aki minden útjába kerülő nőt kihasznál saját boldogulása érdekében. De míg a “Veszedelmes viszonyok” (a híres episztoláris regény, mely számos feldolgozást megélt már számos műfajban) végső soron pozitívan végződik olyan szempontból, hogy a központi figurát, a hirhedt Valmont-t utóléri végzete egy szívét rabul ejtő asszony személyében, addig a “Monsieur Ripois et le Némézis” nem szolgál megváltással, hősünk a bukás szélén, sőt közvetlenül utána is sértetlen egóval folytatja a nők utáni hajszáját. Bizonyára van több is a regényben, de nem akarok irodalmi elemzésbe belemenni, egyetemi éveim alatt bőven eleget kaptam belőle, ma már inkább csak olvasok és átérzek.

Ma, végre, több, mint tíz év kutatás és vágyakozás után láthattam a filmet, melyben Gérard Philipe ismét szívtelen nőcsábászt alakít. (Időrendben természetesen Valmont szerepét öltötte magára később, ha pontosak akarunk lenni, ama film a színész halála után egy évvel került a mozikba.) Azt kell mondanom, megérte várakozni a filmre, tartalmas mozi egy bukott emberről és annak kicsinyes vágyairól. Sajnos képtelen voltam Andrét gyűlölni, de még megvetni sem tudtam, esetleg sajnálni. Annyira esendő és gyenge volt a nők karjaiban, hogy ha nem imádnám amúgy is Gérard Philipe-et, ezzel a filmmel biztosan belopta volna magát a szívembe. Ahogy ölelte szeretőit, és ahogyan ők kapaszkodtak őbelé az jutott eszembe, Istenem, vajon tudatában voltak annak, hogy micsoda kincset szorongatnak a karjaikban?! Milyen szerencsés, áldott keblek, melyeken Gérard feje megpihent, áldott ajkak, melyeket ajkai csókoltak, áldott testek és lelkek melyeket Gérard jelenléte megérintett. Néhány éve valaki azt az ötletet adta nekem, hogy lépjek kapcsolatba Jeanne Moreau-val, a szintén méltán híres, csodálatos francia színésznővel, akivel a “Veszedelmes viszonyok”-ban Gérard játszott, és kérdezzek partneréről… Nem hiszem, hogy illene ilyesmivel zaklatnom egy elfoglalt művésznőt, pedig… most, hogy nézem az életrajzát látom, hogy ő is Vízöntő, mint én… Szívesen kérdezném Gérard-ról, de nincs bennem bátorság. A színész lányához sem mertem odamenni öt éve Cannes-ban, ahova egy Gérard-ról készült kiállításra utaztunk ki, én és kedvesem. Számomra Gérard olyan szinten jelenti a szakrálist, hogy bizonyára nagymértékben tévedek, és bizonyára haragudna is rám Gégé, hiszen világéletében az egyszerűt kereste, a magánélet csendjét, a családi boldogságot, az önmegvalósítás nemes szépségeit, a munkásosztály megsegítését. Nem volt angyal, ember volt, aki harcolt a maga módján, megvívta a maga csatáit, sosem emelte ki magát a tömegből, mindig mások tették piedesztálra. Kénytelenek voltak, hiszen Gérard egyenes kapocs volt a földi és az égi szférák között. Ma is az. Elég egy filmjét megtekinteni, elég ránézni egy fényképére. Ha nem kisfiús, ellenállhatatlan nevetését ereszti bele a világba, akkor szomorkás, a végtelenbe pillantó és a végtelent magában hordozó szeme inspirál. Minden egy millió emberre egy ilyen arc és egy ilyen lélek jut, és ez az egy arc és lélek Gérard Philipe-hez tartozott a huszadik század első felében.

Akik őt élőben láthatták színpadon játszani isteni csodának lehettek szemtanúi, mint ahogyan azt olvasom cikkekben, megemlékezésekben, rajongók, tisztelők által írt darabokban. Milyen sokan írnak róla! És milyen jó, hogy így tesznek! Ha ők nem lennének, én sem ismerhetném őt úgy, ahogyan lassan, de biztosan kezdem megismerni.

Emlékszem arra, amikor a Magyar televízió sorozatban leadta több filmjét: “A Montparnasse szerelmesei”, “Az Ördög szépsége”, “Az éjszaka szépei”, “Vörös és fekete” (szentséges Istenem, ahogy Julien Sorelt játszotta!), “Tulipános Fanfan”, “Veszedelmes viszonyok”. Tizenhárom éves lehettem, vagy annyi se. A szomorú sorsú, síró pillantású Modigliani szerepében örökre magához láncolt. Mai napig az az egyik legkedvesebb filmem vele. Néhány évre rá elkapott a vágy, hogy többet megtudjak róla, több filmjét lássam, és elkezdtem gyűjteni: filmeket, könyveket, fotókat. A neki szentelt honlap szép próbálkozásnak indult, rengeteget dolgoztam vele, nagyon sok látogatót vonzott és vonz a mai napig, noha abbahagytam az építését és karbantartását is. Azt hiszem, talán hamarosan ismét napirendre tűzöm a honlappal való foglalkozást…

Mert Gérard Philipe megérdemli, hogy emlékezzünk rá. Hogy beszéljünk róla, hogy megosszuk iránta érzett csodálatunkat, szeretetünket. Hogy elmeséljük valakinek, melyik szerepe hatott meg bennünket leginkább, hogy milyen embernek képzeljük őt. Hogy elmondjuk egymásnak, mit álmodtunk róla. (Egyszer, egyetlenegyszer vele álmodtam, a testi valóságában. Reszketve ért az ébredés.) Hogy gyönyörködjünk belső szépségében, ami külsejére is kisugárzott.

Tizenegy napon belül lesz halálának az ötvenkettedik évfordulója. Rá kilenc napra pedig, ötvenkét éve, betöltötte volna a harminchetedik életévét…

Lehet, hogy néha háttérbe szorul angyalom, mert az élet annyi mindent rak a tányéromra… Időről időre azonban meghallom szárnyai suhogását, visszatekintek reá, szemem majd belevakul a fénybe, mely belőle árad felém és mellyel, ha magamba szívom, nagyon sokáig képes működni a lelkem. A szépség ilyen mértékű földi megnyilvánulása csakis a mennyei szépség emlékét testesítheti meg. Az angyalszárnyak mögött rejlő ember pedig talán örökre rejtély marad nem csak nekem, hanem az egész világnak, de így van ez jól. Gégé is így akarta volna.

Mosoly

Csend volt, mindenütt csend. Sík, bársonyos felületű homoktenger, melyet nem borzolt szellő, így a lábnyomok tisztán kivehetőek voltak benne. A nő közönyösen szemlélte őket, megpróbálta felidézni, mikor formázódtak saját súlya által a homokba. Emlékezete magához ölelte gyermekeit, férjét, barátait, álmait, céljait, megvalósításait, mindazt, ami valaha fontos volt a számára, ámde képtelen volt arra, hogy formába öntse azon cselekedeteit, melyeknek érzékekkel még felfogható, friss eredménye szemei előtt sorakozott, mint egy emlék-füzér. Nem tudta, hogyan került a tengerpartra. Felpillantott, a naptalan, holdtalan eget fürkészte, az időtlenséget, mely sem fenyegető, sem békét nyújtó nem volt. A semmi részeként könnyednek és feledhetőnek érezte magát, lényegtelen teste a homok fölött lebegett, nem bántotta sem szellő hidege, sem napforrósította homok melege. A színek egyszerre vibráltak szemének tükrében és folytak össze egyetlen véget nem érő szürke halmazba. Gyönyörködött a semmiben és a mindenben, ugyanakkor egykedvűen nézte a tájat. Levegő és víz találkozása volt ő, a föld birtokba vevője, aki most úgy érezte, nem kéri őt a szeretett föld: elmerülni vagy lebegni, csupán e két lehetősége maradt, és egyik sem tűnt vonzónak a számára.

Sóhajtott. Sirály sírt a feje fölött, elsuhant felette, távolodott, közelebb jött. Ijesztően nagy testét mérnöki szépségű szárnyak tartották a légüres térben. Volt idő, amikor a nő félt volna tőle, most azonban majdhogynem szeretettel követte az állat röptét pillantásával. A sirály megállás nélkül körözött, fáradhatatlanul rótta életköreit, időnként a mozdulatlan emberi lény energiamezejét súrolva. Ilyenkor a nő összerezzent s miközben öntudatlanul is hevesebben kezdett verni a szíve, régen feledett érzés, félelem kerítette hatalmába. De csak rövid ideig. A nyugalom egyre gyorsabban talált rá, ő pedig derűs egykedvűséggel nyugtázta a nemlét áldásait.

Hamarosan ismét csend borult a tájra és őrá is. A sirályt elnyelte a láthatár végtelenje, a színtelen égbolton pislákolni kezdett egy árva csillag. Valószerűtlenül ragyogyó fényétől a nőnek pislognia kellett. Mi több, a csillag susogó hangokat adott ki, olyan volt, akár egy folyékony csók. A nő tudata ekkor ébredt rá: nem a csillag, hanem a tenger hangjai ölelték körbe, a hullámok zúgó-búgó selymes sejtelmes lágyan édeskés emlékhabjai csapódtak egyre erősebben akarata szikláinak, egyre keményebben, sőt kérlelhetetlenül ostromolták azokat. A nő megmakacsolta magát, összeszorított ajkakkal zárta ki a múltat, a szeretett arcok vonásait szándékosan egybemosta nyugodni vágyó lelke. A hullámok azonban időt nem ismerve mardosták az öröklét nevetséges utánzatát, mígnem az megadta magát, a sziklák hangos robajjal estek darabokra, egymás pozdorjáit is porrá zúzva, beleveszve a víz védelmező ölelésébe.

Egyetlen pillanatra csend lett, mindent beborító csend, áthatolhatatlan nyugalomfátyol ereszkedett a mindenségre, nem létezett benne sem zaj, sem fény, sem sötétség, sem fájdalom, sem öröm, sem szépség, sem rettegés, sem formák, sem múlt, sem jövő, sem jelen, sem Isten, sem ember. A nő eggyé vált a Semmivel és belefolyt a Mindenbe, lehunyta szemét-

‘Anya, hiába kavarom a mártást, odasült, érzem az edény alján!’

Kamaszlány hangja hasította ketté a csend kőfalát, nyomában ezernyi hang: kutyaugatás, pohárcsörömpölés, televíziókészülékből áradó kakofónia, az utcáról beszűrődő gyereksereglet játékának vidámsága, telefoncsörgés, víz folyása a csapból, egy tárgy és a padló találkozása áradt be a nyugalom hangszigetelt odvába. A nő bágyadtan nézett körbe, megszokott élete mindennapos arcával találta szembe magát. Fáradtan vette tudomásul, hogy semmi sem változott, minden ugyanolyan, gyermekei sem változtak, férje tevékenykedése is ugyanúgy beszűrődött a kertből, mint azelőtt. A tévében semmilyenség hullámzott az irányába, a nő ki is kapcsolta a készüléket.

‘Anya!’

Fáradtan fordult oldalra, ránézett kisebbik lányára, aki a konyhában szorgoskodott. Évekkel azelőtt elhatározta, hogy a mesterszakácsok számát fogja növelni; az anya biztos volt lánya sikerében, a konyhából most (és lánya tevékenységekor mindig) szállingózó, fenséges illatok hitét erősítették.

‘Húzd félre egy percre, fel fog ázni magától’, felelte alig hallhatóan. Figyelme máris elkalandozott, tinédzser lánya hálás mosolyát nem látta, így a lány szemében meghúzódó rettegést sem.

Feltápászkodott és besétált a hálószobába, ahol idősebbik lánya éppen a nagyméretű párnát püfölte szinte kerekre.

‘Pihenj le, anya, még egy óra a vacsoráig’, mosolygott a lány szeme és egész lénye.

Egyszerre léptek egymáshoz, lelkük szoros ölelésben találkozott. A nő fáradt karjaiba erő költözött lánya határozott, ellentmondást nem tűrő akaratából.

‘Na, szép, engem kihagytok?’ morgott férje, akinek kopott felsőjét életadó föld és levelek nyomai borították. Az ajtóban állva szemlélte az összeborulást, de hangja rosszallása mögött pajkosság és elsősorban erő rejtőzött. Odalépve a két emberi lényhez, szeretetével nagyobbá, erősebbé és szebbé varázsolta a családi köteléket.

Mire a kisebbik lány is átölelte őket, sírása hangjainak emlékét négy szempárból fakadó örömkönnyek hangos zúgása nyomta el, a nő pedig nem vágyott többé sem nyugalomra, sem békére, csakis zajra és fájdalomra, örömre és illatokra, az élet érzékszerveivel felfogható bizonyítékokra.

Bizonyítékra, hogy él, hogy élők veszik körül, és hogy a belőle áradó szeretet minden őt körülvevő élő lényben, tárgyban, hangban, illatban, színben és formában visszaverődik és mosolyként tér vissza lelkébe.

Sírpiknik

Előzetesben annyit, hogy hosszú éveken keresztül a hajamnál fogva kellett elráncigálni a színházba, nem vonzott, nem érdekelt, nem érintett meg, nem értettem, miért járnak oda az emberek. Tegnap színházban jártam, méghozzá önszántamból; meg is jegyeztem annak, aki igent mondott a meghívásomra és eljött velem, hogy ha jól belegondolok, az elmúlt évek során azért volt néhány emlékezetes színházélményem, hála Szervét Tibornak, Száraz Dénesnek, Bereczki Zoltánnak, példának okáért. És a jó társaságnak. De eddig mindig valaki más hívott, beszélt rá egy-egy színdarab megtekintésére. Azt hiszem, a belső indíttatás valamikor idén született meg bennem, és ezt Gálffi László színművésznek köszönhetem. Kíváncsi voltam rá, látni szerettem volna színpadon, meg nem mondom, miért pont most, hiszen évek óta érdekel, mint előadó, mint színész, mint ember. Úgy tűnik, idénre érlelődött meg bennem a vágy annyira, hogy konkrét lépéseket is tegyek a megvalósítás érdekében.

Tegnap este másodjára néztem meg Ivan Menchell Sírpiknik c. darabját, melyre nagyjából két éve figyeltem fel a cím és a téma alapján. Nehezen akart összejönni, hogy azzal a kedves barátnőmmel tekintsem meg, aki szívvel-lélekkel él-hal a színházért, néhány próbálkozás után kicsit fel is adtuk a szervezést. Aztán idén hirtelen ötlettől indíttatva beültem a Thália színház első sorába, egyedül. Bevallom, furcsa is volt, hogy egyedül voltam, meg nem is. De erről már írtam, nem szaporítom a szót, most a darabé a főszerep.

Megérdemli, hogy írjak róla, hiszen másodszori megtekintése is örömet okozott. Azt hittem, a humor és a párbeszédek elcsépeltnek fognak tűnni, a már ismert történet nem fog megérinteni úgy, mint első alkalommal. Tévedtem: tegnap is rengeteget nevettem, a darab végén pedig megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Nem mondom el a befejezést, a történetről pedig csak annyit, hogy adva van három özvegy, Ida, Lucille és Doris, akit szenzációs színésznők keltenek életre (Bánsági Ildikó, Margitai Ági, Takács Kati /Egri Márta); három életkor, de mindhárman túl az ötvenen, ki-ki a maga múltját siratva vagy ünnepelve, vérmérséklet és a leélt élet tartalmától függően. Emlékeznek, ki-ki ahogy tud, és közös időtöltés gyanánt heti rendszerességgel járnak ki a sírkertbe férjeik sírjaihoz. Egyik délután összetalálkoznak Sam-mel (Gálffi László), akiről kiderül, hogy a halott nejének hozott virágot, és mellesleg Ida régi ismerőse. Innentől kezdve a három életéhes asszony ki-ki a maga módján szeretne közelebb kerülni Sam-hez. Sok-sok intelligens és sötét humor, nagyon emberi párbeszédek és még emberibb, mondhatni gyarló szereplők teszik az őszi téma és táj méltó vizualizálásaként színpompássá a darabot; van intrika és emberi gyengeség, az önzés, féltékenység, rettegés és szomorúság felváltva van felvonultatva a szereplők gesztusaiban és arcán. Az elmúlás kérlelhetetlensége mindenre rányomja bélyegét, a darab szereplői pedig szinte kivétel nélkül keményen harcolnak ellene. Önmagunkra ismerünk hiszen az elmúlástól majdnem mindenki fél, van, aki kevésbé, van, aki jobban. Akad olyan is, akit vonz ez a téma, érdekli és kíváncsi rá, például a vég utáni kezdetről szeretne többet megtudni, de szerintem nincs ember, aki ne foglalkozna a halál kérdésével, akár félve az ismeretlentől, akár kíváncsian. Érdemes-e a korral harcolni, vagy pedig belenyugodva kell tudomásul vennünk, hogy elért minket a vég? A múlt fontosabb-e, mint a jelen, vagy a(z ebben az esetben majdhogynem nemlétező) jövő? Mennyit érdemes magunkkal cipelnünk a múltból, legyen az bármilyen értékes? És szabad-e, érdemes-e mindent sutba dobni a jelen pillanat, az életösztön kiélése érdekében? A darab ezeket és ehhez hasonló kérdéseket vet fel, ezek pedig kellő mélységig vannak megtárgyalva és előadva, már ahhoz képest, amennyire egy két óra húsz perces, kétfelvonásos darab időtartama megengedi. A színészek empátiával öltik magukra a középkorúság keserédes valóságát, Létay Dóra pedig kiválóan alakítja a huszonéves bohém és tiszteletlen “csitrit”.

Ami pedig Gálffi Lászlót illeti, nem szégyellem kimondani: odavagyok érte. A több évtizedes színészi tapasztalatból fakadó visszafogottságáért, a pillantásaiért, a sokatmondó szemeiért, a “macskás” megjelenéséért. Disztingváltan, elegánsan viseli a korát, csodásan áll neki. Ez a darab sem mutatja meg a valós mélységeit (az Ölelj át! nekem habkönnyű volt, szórakoztató, de már el is felejtettem), de néhány momentum azért megcsillogtatja azt, aki a fürkész, kifejező szempár mögött bizonyára lakozik. Kíváncsi vagyok rá, ismerni akarom, bármennyire is furcsa és talán megvetendő, szeretem benne, hogy a saját neméhez vonzódik. Szeretem ezt a szerepét és a darabot magát, azt hiszem megnézném még egyszer, talán kétszer is, ha majd akad jelentkező, aki eljönne velem. Nem csak neki, de neki is köszönhetem, hogy tegnap ismét elért a varázslat, ismét átélhettem önmagam jövőbeni énjeinek legfájdalmasabb és legrömtelibb pillanatait, nevettem és könnyeztem. Müller Péter mondta, és ehhez nagyon tartom magam: az a miénk, az szól nekünk, amitől lúdbőrözünk, amitől borzongunk a gyönyörűségtől, ezt figyelembe véve pedig ez a darab mindenképpen nekem szól.

Graveyard/Temető

Thank you, Autumn, thank you, camera, thank you, Pumpkin, thank you, Light, thank you, God, for enabling me to take the photos that I’ve always wanted to take.

Köszönöm neked, Ősz, és neked, fényképezőgép, és neked, Fény, és neked, Isten, hogy elkészíthettem a fényképeket, melyeket mindig is szerettem volna elkészíteni.

Do not stand at my grave and weep/Ne jöjj el sírva síromig

Tegnap a Fiumei úti sírkertben sétáltam Szilvivel. Gyönyörű nap volt, a társaság miatt is, a környezet miatt is, és nem utolsósorban a leírhatatlanul szép őszi időjárásnak köszönhetően. Rengeteget fényképeztünk… Nekem nagyon tömény délelőtt volt, emésztenem kell a sok szépséget. Este Szilvi elküldött egy verset emailben, aminek megtaláltam az angol eredetijét is. Mary Elizabeth Frye írta, és csodálatos.

Do not stand at my grave and weep

Do not stand at my grave and weep,
I am not there; I do not sleep.
I am a thousand winds that blow,
I am the diamond glints on snow,
I am the sun on ripened grain,
I am the gentle autumn rain.
When you awaken in the morning’s hush
I am the swift uplifting rush
Of quiet birds in circling flight.
I am the soft starlight at night.
Do not stand at my grave and cry,
I am not there; I did not die.

És a fordítása:

Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
… Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.