Ami a szívemnek kedves

Furcsa dolog ez a tehetségkutatósdi. Halványan él emlékeimben a Ki mit tud? c. vetélkedő, ennek a mai leszármazottaival vagyunk körülvéve a kereskedelmi csatornák műsoraiban ha tetszik, ha nem. Amikor a Megasztár elindult, nem is tudtam az egészről, vagyis hallottam innen-onnan Oláh Ibolyáról, de azt hiszem csak róla. A második szériát már hűségesen néztem, onnantól kezdve sok emlékezetes pillanatot és előadót kaptunk e műsoroktól, bár ki-ki ítélje meg magának, én a magam nevében beszélek. Bálint Ádám, Caramel, Tóth Gabi, Puskás Peti, Rúzsa Magdi, Király Viktor, Lakatos Ivett, ők voltak sorban a kedvenceim. Nem mindig az alapján választottam kedvencet, hogy ki énekelt a legjobban, vagy ki volt a legvonzóbb. Ádámot rendre szidták a hamissága miatt, Puskás Petiről nem is beszélve. Ádámban a gyönyörű tiszta pillantása fogott meg, Petiben pedig első pillanattól kezdve az az ősenergia, az a robbanó, mindent áthidaló, semminek be nem hódoló energia, ami hamisságon és mindenen túl is olyan szinten töltött fel minden adás alkalmával, hogy napokig pörögtem utána. (És lám-lám, a széria derekán kiesett, viszont két kézen sem lehet már megszámolni, azóta hány musical-ben és produkcióban szerepelt, hiszen az egész ország felfigyelt rá és a megkérdőjelezhetetlen tehetségére.) Gabiban ugyancsak az energia szintje volt számomra megkapó, ehhez társult egy fantasztikus torok; azóta is csak lesek, mint a moziban, valahányszor látom valahol fellépni. Caramel, Magdi és Viktor azóta is, folyamatosan és egyértelműen aratnak, kimagasló előadók kis országunk popszakmájában, érdemes volt győzelmet adni a kezükbe. (Úristen, Magdi az Euróvízión!!! Micsoda lúdbőrös, katartikus, gyönyörű élmény volt, mennyire jó érzés volt akkor magyarnak ÉS büszkének lenni!) Az X Faktor tavalyi (nálunk első) szériája érdekes, új műsorfelépítést hozott, nem mondom, hogy érdemes lenne firtatni vagy dícsérni, valójában néha szót sem érdemel a “mentorok” emberi hozzáállása és “szakmai” hozzáértése. Sokat lehetne beszélni arról, ki mennyire ért az egészhez, és arról is, hogy kit miért juttatnak tovább, mennyire érdemelte meg a sikert satöbbi. Szinte teljesen lényegtelen. Mert aki nyer, az nem mindig nyertes, és aki veszít, győzelmet is tud kovácsolni veszteségéből. Hogy ehhez mi kell, ebbe se menjünk bele. Néha elég egy jó megjelenés, néha jó hang is kell hozzá, néha elég csak egy hang, bár a nem modell alkatú emberkéket egykettőre leapasztják és beskatulyázzák egy adott (az aktuális divat diktálta) sémába. Ezt is hagyjuk. Néha baj, ha határon túli az illető, vagy ha kisebbségből kerül ki. Néha ez kifejezetten előnynek számít. Vagy ki tudja. Ha ebbe belemegyünk, száz éves korunkig oszthatjuk… a semmit.

Mindez nem érdekes. Vannak tehetségesek, vannak kevésbé azok, vannak szerencsétlen sorsúak, vannak kiegyensúlyozottak, fiatalok, idősebbek, nagyon fiatalok, kiégettek, lendületesek, energikusak, konzervatívak, úttörők, feltűnőek, szépek, átlagosak, helyesek, távolságtartóak. Ki-ki megtalálhatja a neki valót, aki az ő lelkét megérinti.

Sosem fogom elfelejteni Puskás Peti bemutatkozását.

Magdiét sem… az első elénekelt hangtól fogva kedvenc volt. Most is döbbenetes ez a kis bejátszás…

Ezt a lányt is hogy szerettem…

Na és Tabáni István a Csillag születik-ből? Hány évtizedenként születik egy ilyen hang???

Lehetne folytatni… mennyi emlékezetes pillanat, mennyi könny, mennyi öröm…

Bevallom, Vastag Csaba tavalyi X Faktoros győzelmén sírtam, mint egy csecsemő. Nem ő volt a legjobb énekes a mezőnyből. Emberileg szerettem meg, méghozzá olyan őszintén, hogy barátként szurkoltam neki. (Kistesója, Tomi is tehetséges, őneki is drukkolok, hogy íveljen a karrierje, ahogyan azt megírták!) A testvérek közötti párbaj és a mentorok döntése, illetve az utána következő érzelmi sokk volt nálam az a pillanat, amikor visszavonhatatlanul megszerettem ezt a fiút. Tudtam, hogy talán mások inkább megérdemelnék, de szerettem volna, ha ő nyeri meg. Hogy kezdjen bízni önmagában. Úgy tűnik, a siker nem szállt a fejébe, és nem lett rosszabb előadó, sem énekes. Örülök neki nagyon!

Aztán itt van az idei X Faktor. Jó előadók, jó hangok a döntőben. (A legszebb hangot, Abodi-Nagy Blankát nem juttatta be Nagy Feró, ezt a bűnét sok-sok éven keresztül kell vezekelnie nálam…) Isten ments, hogy mindenkit sorba vegyek.

Csak a szívemnek legkedvesebbet.

Baricz Gergő. Csupa szenvedély és érzelem, tűz és jég keveredik a hangjában, a lelke tárulkozik ki mozdulataiban, nem rejti el, amit érez, sem előadás közben, sem akkor, amikor beszél. Erdélyből érkezett autóstoppal a castingra jóbarátjával, aki nem mehetett tovább vele a siker és hírnév felé. Szülei egyszerű, ám nagyszerű erdélyi középosztálybeliek, földművelők, gazdálkodók. Mondjuk ki: a magyarság legjava. Nincs náluk tisztább, egyenesebb nép. Ezt a hagyatékot hozta magával ez a fiú, akinek szelid hangja és pajkos kisfiússága mögött bölcsesség és akarat lakozik. Képtelenség nem szeretni, akkor is, amikor nem a legjobbat teljesíti. Amikor pedig a legjobbját hozza… hát akkor varázslat van. És talán nem azért, mert világraszóló énekes… hanem azért, mert lelke lelkembe hatol.

És ilyet is tud.

És mivel a rock műfaja a gyengém, számomra ez volt a csúcs.

…aztán egy hete előadta ezt…

Nem tudom, mit hoz neki a sors, nem tudom, hány döntőn keresztül láthatom még őt, de már az elején tudtam, hogy minden döntő ajándék lesz számomra, melyben ő látható. Nem mindig énekel tisztán, van amikor a dal és ő nem szeretik egymást. Távolról sem érdekel…

Ami a szívemnek kedves, az ebben a fiúban benne van. És remélem, benne is marad! Isten tartsa meg őt sokáig, ilyennek.

4 Comments