Tag Archives: Müller Péter

Nyílt válasz Pozsonyi Ádám “Megszállás” c. cikkére

Soha, soha nem szerettem volna politikai témát érinteni a blogomban. Aki ismer, az tudja, hogy szinte alig lehet szóra bírni politikai kérdésben; ez azért van, mert már jó ideje nem követem kis hazánk közéleti dolgait, híradót sosem nézek, napilapot nem olvasok. (Szavazni még elmentem 2010-ben is, de kezdem azt érezni, hogy utoljára…) Nem tudom, ki mit mondott, milyen törvényeket iktattak be, igazság szerint, nem is érdekel. Ami rám vonatkozik, úgyis tapasztalni fogom a saját bőrömön. A médiából felém áradó szennyáradatra, negatív kampányra és emberi mocsokra pedig nincs szükségem. A sötétség ugyanis sötétséget szül, és Magyarországon még nem tanultuk meg, hogyan lehet a másik véleményét meghallgatni, megérteni, és saját szempontjainkat ezek alapján átértékelni. Mi csak mocskolódni tudunk, követ és sarat és még annál is rosszabbat dobálni a másikra.

Pár hónapja a közeli környezetemben valaki felhívta a figyelmem egy rövidke cikkre a Demokrata című hetilapból. A cikk a neten is olvasható, itt: http://www.demokrata.hu/ujsagcikk/korszellem_megszallas/, de ha véletlenül idővel leszednék, hát idehozom a blogomra, különben szerintem senki sem hinné el, hogy ilyesmit meg lehetett írni. A cikk elkövetője bizonyos Pozsonyi Ádám, a cikket (a Korszellem rovatban “Megszállás” címmel) 2011 május 9-én 14:48:58-kor publikálták a neten, én magam a nyomtatott újságban olvastam. Hűen bemásolom hát, tessék:

Müller Pétert megszállta a sátán. Megláttam a fejét az újságban, és tudtam, ez így van. Semmi kétség. Sötét, vérben forgó szemei vannak, a rontás sugárzik belőlük. Ezeknek hatását erőltetett mosolygással próbálja leplezni. De hasztalan. Inkább vicsorgás ez, mint vidám mosoly.
Gyanús volt nekem már korábban is, de nem foglalkoztam vele. Van valami ősi szellem, akivel barátkozik – ezt valami írásában említi –, aki megtanított neki bűbájosságot, rontást, meg valami ősi nyelvet is. Ezt nem hívhatom másnak, mint fekete mágiának, és kezembe nem vettem volna könyvét, ha nem látom meg minap a fejét. És mellette a szöveget. „A férfi az Isten, a férfi az Ember. Oly téves rögeszme ez, melytől évszázadok óta nem tud szabadulni az emberiség.” Az uszító passzus címe Férfiuralom. Legyinthetne erre az ember, hogy, ej, hát egy újabb baloldali fröccsenés, s a szokott feminista kliséket igazítja a háziasszonyok szellemiségéhez, ha nem látná az ember mellette a fejét.

Müller Pétert megszállta a sátán. Fekete mágiát űz. Gonosz lelkekkel beszél, s az isteni rendet (már ami megmaradt belőle) próbálja felborogatni. Kéne egy jó exorcista pap, aki kiűzi belőle. Lehetőleg vidéki, mert a városi emberekben nem lehet megbízni.

Ne becsüljék le a bajt. Mert akiben nincs benne a gonosz, ilyen baromságokat nem ír le. Veszélyes így hagyni. Mindenhol, ahol megfordul, viszi magával. Benyit egy büfébe, matat, meg ott van, és az ember képtelen elfogyasztani egy szendvicset, mert magába fogadja a gonoszt. Eztán meg mehet rögtön gyónni.

S most mondjuk el együtt: „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: Parancsoljon neki az Isten! Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen”

Az illető, aki a kezembe nyomta a cikket annak idején azért tette azt, mert tisztában volt vele, hogy gyakran olvasom Müller Péter munkáit, nagyra tartom őt, szoktam is ajánlgatni a könyveit másoknak. Talán az volt a célja ezzel a cikkel, hogy bebizonyítsa nekem, mindeddig tévesen ismertem Müller Péter gondolatait, hiszen ő álnokul a Sátán álarcát öltötte magára és amögül, báránybörben ténykedik, szórja a Gonoszt maga körül, szerte a világban? Nem tudom. Mindenesetre azt a hatást, amit elért nálam, mind e mai napig nem sikerült kihevernem. Először is, felháborodtam azon, hogy ilyen hangnemben írhat bárki Müller Péterről. Másodszor, számomra érthetetlen, hogy egy önmagát keresztényi elveket követőnek beállító, jobboldali értékrendet képviselő (?) neves (?) hetilapban jelent meg egy valóban keresztényi szellemiséget követő szerzőt bemocskoló cikk(ecske). Harmadszor, azt sem nagyon tudtam megemészteni, hogy Pozsonyi úr ennyire vakon és bigott módon ítélkezik Müller Péter hitéről, gondolati világáról, az Istenhez, és a nőkhöz fűződő tiszteletteljes, csodálatban és ámulatban gazdag kapcsolatáról, és mindezt tette anélkül, hogy elolvasta volna a szerző bármelyik művét elejétől a végéig. (Ha megtette volna, akkor tisztában lenne azzal, hogy Müller Péter számára a két legnagyobb szentség: az Isten, és a Nő.) Negyedszer, és ez érintett a legszomorúbban: olyan személy nyújtotta át nekem a cikket szinte kárörvendően, akit becsülök, szeretek, tiszteletben tartok, aki egy életen át támogatott, mellettem állt, nevelt, szeretett, segített. Többszörös csapás volt ez számomra, a negyediket még most is emésztem, az elsővel nem tudok mit kezdeni (ilyen szintre képtelen vagyok lesüllyedni), a második csapás sajnos hűen beszél a média befolyásolásáról és butító hatásáról. A harmadik csapásra úgy döntöttem, válaszolok. Nyíltan, publikusan, ahogy illik. Soha nem tettem ilyet, mert nem tartottam érdemesnek bármiért így harcba szállnom, de úgy érzem, hogy ezért érdemes. Nem azért, mert Müller Péter számomra szent és sérthetetlen, sem azért, mert tévedhetetlennek tartom bármelyik fontos kérdésben (nők és férfiak kapcsolata, Isten, szeretet, teremtés, sors stb.). Hanem azért, mert úgy gondolom, hogy egy immár harmadszorra jobboldalra szavazó lakos megérdemli és elvárhatja az emberileg elfogadható stílusú és egyenes kommunikációt egy jobboldalinak tartott hetilaptól. Elvárhatom azt, hogy egy cikk szerzője világosan megfogalmazza közlését és tényekkel támassza őket alá. Elvárhatom azt, hogy olyan stílusú vagdalkozást, melyhez Pozsonyi Ádám folyamodott, csakis olyan engedhessen meg magának, aki betéve ismeri az általa pocskondiázott szerző munkásságát, és széles tájékozottsággal rendelkezik a szerző ismételten, több művön és évtizeden keresztül közölt gondolatait illetően.

E blogbejegyzést írva időközben többedszerre olvasom át Pozsonyi Ádám cikkét. Bevallom, egyre kevésbé értem, mi volt az író (?) szándéka ezzel a kis szösszenettel. Nem adódott témája arra a hétre, és sebtiben találnia kellett valamit, amivel ki lehetett tölteni azt a tátongó négy-öt bekezdésnyi helyet? Lehet, első felindulásomban nem jól értelmeztem, a Müller Péter iránti személyes érzéseim elvakítanak, és a szerző tulajdonképpen nem is mocskolódva ír Müller Péterről, hanem játékosan, némi szatírával fűszerezve. Ha tévedek, állok elébe, vállalom a felelősséget, hogy elvakultam. De hogy ne véleményt mondjak, hanem tényeket közöljek, rákerestem Müller Péter “Férfiuralom” c. írására, amit 2011 január 17-én közöltek, itt: http://www.life.hu/sztarszerzok/20110117-muller-peter-ferfiuralom.html. A hitelesség kedvéért bemásolom a teljes cikket. Íme:

Müller Péter: Férfiuralom

A férfi az Isten, a férfi az Ember. Oly téves rögeszme ez, melytől évszázadok óta nem tud szabadulni emberiség. Még akkor sem, ha belátja: a befogadó, átölelő nő nélkül Ádámnak soha nem lenne ereje teremteni. Férfigőg és asszonysors tragédiáját Müller Péter fogalmazta meg heti írásában.

Az a világ, amelybe beleszületünk, természetesnek tűnik. Hozzászokunk, beleszervül a lényünkbe, megszokjuk, mint hal a vizet. Természetessé válik: ilyen az élet. Sőt, hogy ez az Élet. Mindig is ilyen volt.

Abban az időben, amikor a jus primae noctis uralkodott, “természetes” volt az “első éjszaka joga”. A jobbágyok levetett kalappal várták, hogy a földesúr magáévá tegye szűz menyasszonyaikat, hogy túlesve a kötelező regulán, végre ők is sorra kerüljenek. Ez éppúgy járt az úrnak, mint a különféle adók és az a tudat, hogy ők felsőbbrendű lények, s nekik mindezek a kiváltságok járnak. Ez volt a természetes.

Százezer iszonyú példát tudnék kiragadni, hogy mi mindent tartott az emberiség, s tart ma is “természetesnek”. Vannak persze rögeszmék, amelyek koronként változnak.

De van egy Nagy Rögeszme, mely az emberiség írott emlékezetének a hajnalától fogva szüntelenül tart. Ez a patriarchátusnak, vagyis a férfiuralomnak a kollektív rögeszméje, mely eddig minden történelmi kort, vallást és politikai divatot átélt, és egyre veszedelmesebben üzemel.

Azért is nehéz beszélni erről, mert ez nem egy futó rögeszme, amelyből ki lehet ábrándulni – mint például a fasizmus vagy a kommunizmus, vagy amilyen az “első éjszaka joga” volt -, mert ez az emberiség eszmélésének hajnalától fogva megdönthetetlenül tartja magát.

Ennek az a lényege, hogy a férfi magasrendű, a nő alacsonyrendű teremtmény. A szónak abban az értelmében, hogy a nőnek nincsen szelleme. Hiányzik a tudata. Hiányzik az Istenhez való hasonlósága. “Mulier non est facta ad imaginem Dei”. A nő nem Isten képére teremtetett. Csak a férfi.

Ez persze nem így áll a Szentírásban, de így értelmezték. Így jöttek létre a különféle vallási és politikai szervezetek, és így alakultak ki a történelmi kordivatok és hatalmak.

Azt a mondatot, hogy Isten, amikor “önmagává hasonlóvá” alkotta meg az Embert, “férfivá és nővé” teremtette, a férfiuralom elfelejtette.

Éva teremtését ma is úgy fogják fel, hogy az Ádám nevű férfinek álmában kivették az egyik bordáját, s abból csináltak neki egy nőt, hogy legyen kivel kielégíteni a nemi vágyait, ami idáig, egyedül kínos volt neki. “Látá az Úr, hogy nem jó az embernek egyedül.”

Senki sem döbben rá, hogy Ádám eredetileg kétnemű volt – csak Éva teremtése után lett belőle férfi. Az Adam “embert” jelent – és az Ember kétnemű.

A nyelvi közgondolkodás ezt a tényt régóta nem érti. Ha leírom azt, hogy “bejött a szobába egy ember”, mindenki tudja, hogy férfi volt. Különben azt írnám: “Bejött egy nő. Egy asszony. Egy lány.”

A feleségnek van “embere”, de a férfinek nincs. Legalábbis a felesége nem az. A férfi “embere” lehet a beosztottja, a szolgája, a csapatának vagy a bandájának a tagja, de nő nem lehet, semmiképpen.

A nemekre érzékeny nyelvek megkülönböztetik a nemeket. Mindennek “neme” van, még az asztalnak, a tengernek és a csillagoknak is – de az Isten minden esetben férfi. He vagy Herr, Lord vagy Signor.

Az Isten férfi. A patriarchális világban ez magától értetődő.

Egyedül azonban a férfi nem tud teremteni, még akkor sem, ha Isten. Befogadó nélkül az Alkotó nem tud semmit sem létrehozni. Kell neki a Nő. És a női princípium.

De a férfigőg szemlélete szerint ennek már nincsen “isteni természete”. A Mag: isteni.
Az anyaöl és a méh már nem az. Ez már alacsonyrendű, földi, testi, anyagi, szellem nélküli, sötét és tudatlan.

A férfiuralom nem tud mit kezdeni az emberiség mélymúltjából eredő gondolattal, ahol az Istent Tao-nak nevezik, mely jin-jang egységről beszél. Azt mondja: “A Tao: egy jin, egy jang.” A kettő együtt! Az ősvalóságot pedig a női ölhöz hasonlítja: úgy nevezi: a “Völgy szelleme”.

A férfiuralom nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy az Istennek is van anyja.

Nem “teológiai problémáról” beszélek, szeretném, ha megértenél. Nem “filozofálok”, mert ez a szemlélet leszállt a hétköznapjainkban, természetesnek és örökkévalónak tartjuk – ezért bánunk úgy az asszonyainkkal, ahogy bánunk.

Azt, hogy a nőket nem vesszük emberszámba, innen ered. Minden Nő “szőke nő”.

Egy férfit manapság az minősít, hogyan látja a nőket. Az anyját, a szerelmét, a feleségét – és azokat az asszonyokat, akikkel a sorsa összehozza.

Madách Imrének pocsék házassága volt. Az ember tragédiája, a világirodalomnak ez a csodálatos műve mégis arról szól, hogy a világot a nő menti meg. A történelem nem egyéb, mint a Luciferrel szövetséget kötő férfiszellem álma és tragikus játéka. Ebben a történelmi játékban Ádám fokozatosan elfelejti lélektársát, Évát, és a világot tévedésről tévedésre tereli a végső katasztrófa felé.

A végén azonban a férfilélek projekciója által elvarázsolt, elfeledett és az eseményekkel kiszolgáltatottan sodródó Éva megmenti a férfit. És az Életet.
Az Isten pedig azt mondja a lázálmából ébredő Ádámnak, hogy ezentúl hallgass a párodra, mert ő hallja az Én Hangomat, te nem.

E gyönge nő tisztább lelkülete
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá szűrődni…

Ádám, a férfi, csak Lucifert hallotta. És önmagát.

A világvége idején ajánlatos, ha a feleségére figyel.

A cikket olvasva tulajdonképpen ismét azt kérdezem Pozsonyi Ádámtól és magamtól is, hogy vajon mi volt a célja a röpke kis mocskolódó eszmefuttatásának, melyből úgy a koherencia, mind a logika hiányzik. Nem tudni, miért ítéli el Müller Pétert: azért, mert szerinte férfiuralom van, vagy azért, mert borogatja az isteni rend még fennmaradó részét, vagy azért, mert a szeme vérben forog, vagy mert megszállta a Sátán, vagy mert… miért is? Gyanítom, hogy az Isten vélt megtagadása nagyobb sérelem a cikk írójának, mint a nők alsóbbrendűségének gondolata. Itt csak az a baj, hogy Pozsonyi úr keveri a szezont a fazonnal, hiszen istentagadónak találja Müller Péter cikkét (mondatát), miközben Müller Péter a férfi és nő között jelenleg nem létező, de szerinte fontos egyenjogúságról beszél. Ha pedig uszító lenne a Pozsonyi Ádám által kiragadott egyetlen mondat, akkor Müller Péter miért nevezi “téves rögeszmének” a férfiuralmat már az idézett egyetlen mondaton belül is? Valami miatt olyan érzésem támadt, mintha Pozsonyi úr elolvasta volna a cikk legelső mondatát, mely a gyengébben látók kedvéért ki van emelve, és a cikk további részét figyelmen kívül hagyva felépítette volna gyermeteg gondolatmenetét. Arról már nem is beszélve, hogy a cikk írója kezébe bizonyára nem került egyetlen Müller Péter könyv sem huzamosabb ideig, legfeljebb csak addig, amíg megszemlézte a szerző fényképét, mely szinte minden mű borítóján ugyanaz. Vak feltételezés ez, belátom, de ha a szerző olvasta volna Müller Péter bármelyik írását, képtelen lenne ilyen, minden ésszerűséget figyelmen kívül hagyó módon vagdalkozni a Müller Péter műveiben kulcsfontosságú szerepet bíró kérdésekben.

Tulajdonképpen itt meg is állhatnék, hiszen úgy gondolom, a két cikk önmagáért beszél. Mindazonáltal, fontosnak tartok kiemelni néhány gondolatot Müller Péter műveiből, melyek által világosabbá fog válni Pozsonyi Ádám kolosszális tévedése és azon keresztül az érzéketlen, ostoba és felforgató hozzáállása. Mivel képtelen vagyok eldönteni, hogy Pozsonyi Ádám szerint Müller Péter meglátásában a férfi az Istent, avagy a nőt nyomja el jobban, ezért elsősorban az isteni rend fontosságára, illetve a férfi-nő kérdésére utaló idézeteket kerestem.

Müller Péter sok könyvet írt, azt hiszem, Pozsonyi Ádám cikke nem érdemel akkora figyelmet, hogy az összes művet sorba vegyem és mindből kiragadjam a releváns részeket. Találomra választottam egy könyvet, a 2008-ban az Alexandra Kiadó által újrapublikált Örömkönyvet, mely már korábban is megjelent más kiadó gondozásában. (Ezt is, és Müller Péter még hét másik művét olvastam.) Talán kezdetleges megoldásnak tűnik, de először is áttekintettem a művet bizonyos kulcsfontosságú szavak előfordulási gyakoriságát tekintve. Ebben a műben az “Isten” szó tőalakja és további alakjai összesen 212 alkalommal fordulnak elő, a Sátán szó egyetlenegyszer, a 174-ik oldalon; akkor is Shakespeare-ről van szó, aki “Tudott a Sátán fejével is gondolkodni.” A “Gonosz” és annak változatai 34 alkalommal fordulnak elő a műben, ezzel szemben a “Jó” 176 alkalommal. (Csak hogy ne tűnjön véletlenszerűnek a választás, A Kígyó és kereszt c. könyvben “Isten” 201 alkalommal, “Sátán” 23 alkalommal fordul elő, a “gonosz” 14-szer, a “jó” 94-szer.) Lássuk, hogy az Örömkönyvből vett idézetek azt támasztják-e alá, amit Pozsonyi Ádám állít, miszerint Müller Péter “borogatja az isteni rendet”:

Azt hiszem, itt kezdődik a szeretet.
Amikor rádöbbenünk arra, hogy életünk sokszereplős játék – melyben nem csak mi vagyunk főszereplőkmindenki az! Ez a nagy fölismerés!
Ha megszeretsz egy nőt, egy barátot, egy kóbor macskát vagy egy beteg diófát a kertedben, azonnal főszereplővé nő a szemedben. Hirtelen nagybetűvel írod magadban a nevét.
Nem “ő” többé, és főleg nem kisbetűs “az”, hanem TE lesz belőle.
Ölelkezésed csúcspontján is ezt kiáltod: TE!
Hívő emberek ezt úgy mondják, hogy megpillantod a másikban az Istent. (18. old.)

A közöny fagyos. A gyűlölet hideg, a szevedély forró… A szeretet meleg.
Ennek az lehet az oka, hogy a SZERETET fölcserélhető iker-szava az ÉLET – és élet csakis optimális hőmérsékleten jön létre. Az élet pedig azért jön létre, mert a lászólag különálló, és a káoszban egymástól messze menekülő önző kis részek mégiscsak összeállnak, egymásba szeretnek és összeműködnek. Ami összevonzza őket, azt úgy hívjuk: szeretet.
Ahol nincs szeretet, ott nincs élet – ott káosz van.
Isten ebből a káoszból […] teremtette a világot – szeretettel. (23. old.)

Anyámnak különös képessége volt, hogy még az elvadult lényekből is kihozza a mélyen lévő emberséget. Hogyan tette? Nem tudom. “Király s isten szunnyad az ember fiában!” írtuk le ezt a mondatot a Mária evangéliumában. Én anyámtól hallottam először ezt a gondolatot. Vagyis hogy gonosz az ember, szörnyeteg is néha – de belül, ott legbelül mégiscsak jó. (36. old.)

Akit az ősbizalom irányít, az úgy látja, hogy az Isten jó. És az egész teremtés is alapvetően jó, és ettől semmi soha el nem veheti a kedvét. A világ valamennyi borzalma együttvéve sem! (39. old.)

Benne van a Tórában, ez minden parancsolat lényege, melyet Krisztus később még bővebben fogalmaz: “Szeresd az Istent egész erődből, lelkedből és szellemedből – és ugyanúgy szeresd az embereket is, mert ez a kettő: hasonló.” Nem lehet szétválasztani a két szeretetet, mert egy.
Szeress! (84. old.)

Istent szeretni könnyű, mert nem látjuk. Olyannak képzeljük, hogy szerethető legyen. De az embereket nehéz szeretni. Mert látjuk őket, halljuk őket, ütközünk velük, és érzelmeink valódisága állandóan próbára kerül. (88. old.)

Elvesztettük az istenlátás magasrendű képességét, és vele a legfőbb emberi képességünket: a másokkal való egység élményét. Nem tudunk szeretni.
Sem embert, sem növényt, sem állatot.
Hódítás, pusztítás és rablás lett az ego-ember jellemzője. Ahol csak megjelent, vagy kiirtotta, vagy rabszíjra fűzte azokat a népeket, akiknek magasrendű szellemi életét nem értette, és primitívnek tartotta.
Régóta az ego világában élünk. (166. old.)

Ami a férfiuralmat, illetve a női egyenrangúságot illeti: a “férfi” szó 120 alkalommal, a “női” 14 alkalommal, a “nő” pedig 83 alkalommal fordul elő az Örömkönyvben. Müller Péter nők iránti tiszteletét tisztán kiolvashatjuk az alábbi idézetekből.

Aki szeret, annak nem lehet hazudni!
Én sem az anyámnak, sem a feleségemnek nem tudtam hazudni soha. Titkot sem tudtam tartani előttük. Ma sem tudok. Sokszor próbáltam – nem megy. Nem azért, mert jó emberismerők, hanem mert szeretnek. Úgy járkálnak bennem, mitn saját magukban. Általában a nők rendelkeznek ezzel a másik embert érző-ismerő, becsaphatatlan tudással. Nem azért, mert ez valamiféle “női ösztön”, hanem azért, mert a nők jobban szeretnek manapság, mint a férfiak. Tudom, hogy ez durva általánosítás, de vállalom, mert így van. (16. old.)

Létezik-e “dualitás”, amit az ősi kultúrák, főleg a görögök úgy tanították, hogy Isten a lelkeket párosával küldi a világba. Pontosabban: minden lelket különválaszt, hogy külön sorsot élve, és végül megtisztulva, egymásra találjanak. A zsidók ezt Éva teremtésével, a borda-történettel mesélik. Egy emberből lesz kettő. Egyetlen láng két nyelvre hasad, külön dobog, de magjuk örökké egy és azonos marad. A kínaiak, akik képekben gondolkoznak, a széttört cserepek összeillesztésével ábrázolják ezt: a férfi és a nő, mondják, egyetlen cserép két összetört darabja. Nincs nagyobb élmény, mint hárommilliárd ember közül találkozni azzal az egyetleneggyel, aki éppen ott van félbetörve, ahol én: összepasszolunk, mert ő az én másik felem. (55. old.)

Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet… Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő – ha összetartoznak – szeretni tudják egymást!
Ez a legmélyebb kapocs.
Én és te.
Férfi és nő.
Az élet alapja a páros tánc. (68. old.)

A nő az életet szereti. Könnyebben elfogadja úgy, ahogy van.
Mi nem. Mi meg akarjuk változtatni az életet. Így, ahogy van, nem jó nekünk. Nem véletlen, hogy a vallásokat mind férfiak alapították[…].
Nőket nemigen találsz a nagy vallások születésénél.
[…]
A nőnél ugyanis fennáll az a veszély, hogy […] elfogadja a másik embert olyannak, amilyen. Nem akarja a világot megváltani. (95. old.)

Figyeld meg: minden találmány férfitalálmány. Nem azért, mert a férfi okosabb, mint a nő, hanem azért, mert a természetet úgy, ahogy kapta, sohasem fogadta el. (95. old.)

…azt tapasztalom, hogy a legtöbb női élet gondja éppen itt van: nem tudnak igazi méltóságot teremteni magukban. Ez a több évezredes kiszolgáltatottság eredménye is. Hogy a nők életének értelme csakis a másokkal való összefüggésben van, hogy ők attól lesznek boldogok vagy boldogtalanok, hogy a férfiak mit szólnak hozzájuk, ez oda vezetett, hogy a női önérzetüket ritkán élik meg. Néha megrémülök, hogy milyen megalázó helyzetben élnek nők. És hogy ezt milyen sokáig tűrik.
Valójában minden nő: királynő. S ha ezt élettársa vagy környezete nem is veszi észre, neki magának tudnia kell. (128. old.)

És talán az egyik legszebb rész:

A mai férfi elvesztette a férfiasság valódi jellemzőit: anyagnyelvű lett, eszménytelen és földhözragadt. Semmiféle szellemet nem reprezentál már. Ugyanakkor egyre több nőből bontakozik ki az érzékeny szellemiség. A mai kor megváltói már régen nem a férfiak, hanem a nők. Jobban érdeklődnek a szellemi dolgok iránt, “Isten országa” felé tekintenek, és a romlást is jobban érzékelik, mint mi, férfiak, akik a zuhanást előidéztük, és a történelmet évezredek óta irányítjuk. Egyre több párkapcsolatban lesz gond, hogy a férfi az anyagba ragadt; hitetlen, eszménytelen, vagyis spirituális értelemben tudattalan lett – s a fény felé igyekvő nőnek kell lenyúlnia érte, és fölemelni magához. (96. old.)

Valóban becsmérlően beszélne a nőkről Müller Péter? És valóban Istent tagadja? Ki-ki döntse el az idézetek tükrében, majd a saját lelkiismeretére hallgatva.

Érdekességképpen, a “szeretet” szó az Örömkönyvben 379 alkalommal, a “gyűlölet” pedig 24 alkalommal fordul elő. Egy olyan szerzőtől, akit megszállt a Sátán, ez kimagasló teljesítménynek tűnik.

A művészről

…mondok nektek egy kevésbé végletes példát… A művészekét!… A művész: kentaur!… Alul ló, középen ember, s nyilával a napba lő!… Hurvitz, a “vaskoponya”, szeretve utált rabbitársam alkalmazta rájuk ezt a pompás képet!… Úgy értette, hogy mint mindannyiunkban, a művészben ott az ösztönvilág minden ősi késztetése, az emberlét valamennyi megoldhatatlan, keserves és gyönyörűséges ellentmondása, s ugyanakkor a vágy egy magasabb, szellemi létezésre. – “Ilyen a művész! – mondta a lublini. – Egyszerre sokféle, s ezért a hiúság benne óriási felhatjtóerő!… Öld meg a művész hiúságát, s egy életre tönkretetted őt!… Megmutatni magam a világnak olyan kihívás, olyan kényszer, amely a legszebb dalt s a legpompásabb műremeket is kikényszeríti belőlük”… Bizony fiaim, elgondolkodtató érv!… Hiszen még a kagylóból is a belé került piszok hozza ki az értékes gyöngyszemet!… Lehet, hogy valami értéktelen mégis értéket szül?! Lehet, hogy az önös törekvés, amely sok szenvedést és zűrzavart szül a művész életében, mégis kifizetődik, mert megszületik a mű?!… Valami igazság van ebben, hiszen mutassatok művészt, aki nem nagyravágyó, s alkotót, aki nem hiú?!… Sokat töprengtem ezen, túlságosan is sokat […]: létezik-e olyasmi a világon, hogy féligazság? […] Ilyesmi nincs, fiaim! […] Olyan azonban van, hogy mondok néktek több dolgot is, melyeknek fele igaz, fele pedig nem!… Leírhatok egymás mellé két mondatot úgy, hogy az egyik igaz, a másik pedig nem!… De ezt nem lehet egyetlen mondatba vagy állításba összegyúrni, mert abból nem jön ki semmi, csak moslék!… Vagyis ami nem egészen igaz, azt úgy nevezzük, hogy hazugság. No már most ugyanez a helyzet a művészekkel is!… Amit ihlettel írnak, az szép és igaz. Amit az önmutogatás kényszerít ki belőlük: az hamis! És ez gyakran két, egymás utáni mondatra is érvényes. […] Ha verset vagy regényt olvasok, szemem akaratlanul különválasztja benne a művészetet és a bűvészkedést!… És ha alaposan meg akarsz sérteni egy valódi, istenáldotta hegedűművészt, mondd néki, hogy virtuóz!… A “virtuóz” önmagát állítja a mű elé, s előbb kezd el hajlongani, mint ahogy befejezné produkcióját! […] Utánajártam a dolognak, Hurvitz! A hiúság nem felhajtóereje a művésznek, hanem éppen a legnagyobb akadálya! Valódi, igaz mű csak akkor születik, ha az alkotó önös kis énje félreáll, s helyet ad magában annak, ami több!… A kígyó-én, ha hatalomra jut az emberben: mindent elront. Nemcsak a művét, de az életét is! – a rabbi kis szünetet tartott, majd így folytatta: – De ki mondhatja el, hogy énjét legyőzte?… Senki!… Ezért az engem ért rágalom kifejezetten jól jött, mert önvizsgálatra kényszerített. Ahol fáj, ott még a hiúság “föntje” dolgozik bennem, s ahol nem fáj: ott már rendben vagyok!

(Részlet Müller Péter Benső mosoly c. művéből, 138.-139. old., Édesvíz Kiadó, 2007; a fényképet Joshboy, azaz Charles Hu készítette)

Megszerettem

Nagy ismerője az emberi léleknek Müller Péter. Már akkor felsejlik szavainak valóságtartalma, ha az ember kívülállóként olvassa a könyveit, ám száraz útmutatáson túl mást nem fedez fel sorai mögött. Akkor is valósnak tűnik mondanivalója, ha nem éltük át, amit ő- hát még akkor, ha igen. read more »