A McDonald’s-ban ülve, egy három alkalmas Tarot-tanfolyam első része után és az idei Titanic filmfesztivál egyik legutolsó vetítésének (“A gonosz papja”, finn horror) szinkrontolmácsolása előtt az jutott eszembe, milyen stílusos időpontot választottam arra, hogy a Jevgenyij Pljuscsenko orosz műkorcsolya mindenbajnokhoz (a szót Bettitől loptam!) fűződő kapcsolatomon elmélkedjek. Ugyanabban az időben, amikor a Zsenya iránti érzéseim túllépték a sima rajongás kereteit belépett az életembe az ezotéria Erika személyében, aki kártyavetéssel segített egyeseknek eligazodni az élet göröngyös talaján. Azelőtt sosem volt közvetlen közöm ehhez hasonló tevékenységhez, legfeljebb csak filmekből, könyvekből jutottak el hozzám sztereotípiák a témáról, így hát finoman fogalmazva elképedtem, amikor szó szerinti megfelelést észleltem a valóság (egy barátnőm akkori helyzete) és egy kártyavetés segítségével Erika által elmondottak között. Szintén ő volt az, aki először magyarázott el nekem ún. transzcendens dolgokat, melyekről tudomásom nem nagyon volt, legfeljebb csak tudattalan szinten. Ő tehát akkor elültette a bogarat és ma, nagyjából hét évre rá én is belekóstolhattam a Tarot rejtelmeibe. Elárulom, fantasztikus területe ez az ezotériának és az önismeretnek, alig várom a következő, májusi alkalmat. Máris vannak kedvenceim a Nagy arkánumok lapjai közül. Név szerint a Remete, a Csillag, a Halál, a Hold, a Bolond. (Senkit se tévesszenek meg az elnevezések, nem szó szerinti értelmzésről van szó, a Tarot ugyanis egy szimbólum-rendszer, mellyel, ha helyesen használjuk, alaposan beletúrhatunk akár önmagunk, akár mások belső világába, ha felkérés érkezik rá, természetesen.)
Mivel azonban most nem a Tarot a lényeg, szeretnék Zsenyáról beszélni. Arról a Zsenyáról, aki majdnem nyolc éve gyökeresen változtatta meg az életemet. Ugyan már korábban felfigyeltem rá (azt hiszem, aki valamennyire is ismeri a műkorcsolya világát, az tisztán emlékezhet az akkor csúnyácska tinédzser fiú, a friss világbajnok meglepő és lehengerlő gálaprogramjára, a Sex bomb-ra), valóban megszeretni csak néhány évre rá sikerült. Talán mert ugyanabban az évben, amikor Zsenya műizmokban és aranyszínű feszes shortban riszálta magát a jégen jelenlegi élettársam is belépett az életembe, és szerelmünk minden mást háttérbe szorított. Két évre rá azonban a gyönyörű, lírai Tribute to Nijinsky c. Plushenko-programmal már nem sok minden versenyezhetett, még kedvesem jelenléte sem, bármennyire nem illendő ezt bevallanom. Elpattant bennem akkor egy zár, és az ajtó mögött egy addig nem ismert világba pillanthattam bele. Énem, tudatom addig fel nem fedezett rétegeinek egy része sejlett fel lelki szemem előtt; olyan érzések kerültek felszínre, melyeket nem tudtam sem megmagyarázni, sem megérteni. Eleinte úgy gondoltam (én, és mindenki más a környezetemben), hogy sima rajongás ütötte fel fejét, és mint olyat, nem is kell komolyan venni. Amikor az érzéseim egyre fokozódtak, néha már-már a hisztéria határát súrolva, elkezdtem aggódni; szerencsémre Erika segített, magyarázott, támogatott, irányított, megmutatta, hogyan kell ezeket az érzéseket nemesebb alakban továbbvinni, felemelni egy magasabb tudati szintre. Ugyancsak számíthattam morális támogatásra azoktól, akik hozzám hasonlóan megérezték a Jevgenyijben lakozó egyedülálló erőt és csatlakoztak a Betti által létrehozott első magyar nyelvű rajongói fórumához. Egymásra csodálkoztunk, megértettük, hogy nem vagyunk egyedül, rájöttünk, hogy meg tudjuk beszélni a bennünket feszítő érzéseket valakivel, aki nem hogy nem nevet ki, de messzemenően megért minket. Hetek, hónapok teltek el, megszületett bennünk a vágy arra is, hogy a virtuális világ lelkileg ki nem elégítő lehetőségein túl személyesen is találkozzunk. Eljött az első találkozó napja, hatan voltunk; hónapokra rá létrejött a második, nagyobb létszámú összejövetel is, és ez így folytatódott hosszú éveken keresztül. Lassan, de biztosan növekedett a fórumra rendszeresen írók létszáma, Jevgenyij versenyről versenyre szinte kivétel nélkül mindent megnyert, mi pedig élveztük ezt a rövid idő alatt a semmiből kialakuló kis közösség előnyeit; eleinte egyetlen közös témánk volt: Jevgenyij, majd lett más is. Nem is egy. És ahogy teltek fölöttünk az évek, úgy lett egyre több közös téma, és úgy lettek egyre szorosabbak a minket egymáshoz összekötő szálak. Barátságokká nőtték ki magukat, tűzön-vízen át tartó barátságokká, melyek ma is összekötnek egyes személyeket. Hálás lehetek azért, hogy többek között kaptam egy gyönyörű barátságot ettől a fórumtól.
Jevgenyijt először 2005-ben láttam élőben korcsolyázni. Moszkvába utaztunk az akkori világbajnokságra. Maroknyi lelkes magyar csoportunk kisebb-nagyobb kalandokat élt át a verseny helyszínén, illetve azon kívül is. Egyikőnk sem fogja példának okáért elfelejteni soha azt a kíméletlen hideget, mely zúzmarává fagyasztotta könnyeinket, fájósra csípte arcunkat, és akadálymentesen süvített be háromcsillagos szállodánk szigetelésmentes ablakain. Szintén nem fogjuk elfelejteni az azóta is párját ritkító svédasztalos reggelit, melyet a moszkvaikat minden nap feltálaltak. Kár, hogy nem számoltuk meg az ételeket, de visszagondolva, lehetett vagy 50 féle a joghurtokon és hideg felvágottaktól kezdve a meleg előételeken át a meleg főételekig, szinte minden. Átfagyva érkeztünk a sálban, sapkában eltöltött éjszakát követően az étterembe, ahol majdnem órákat töltöttünk, egyrészt, mert mindenki sok mindent akart enni, és ahhoz sok idő kellett, másrészt ott végre felmelegedhettünk. Moszkva örök emlék marad a csöpögő repülőgéptől kezdve (amikor panaszoltuk, hogy víz csöpög a fejünkre, az angolul nem beszélő stewardess hozott egy pohár vizet, inni) a fegyveres letartóztatáson (Moszkva egy forgalmas terén éppen terroristákat fogtak el) és a templomi kóruson át a műkorcsolya versenyig. Én személy szerint a hatsávos autóutat sem felejtem el, amíg élek. Zsenya pedig nem volt csúcsformában otthonában: a kvalifikáción még teltházas, dübörgő közönségnek korcsolyázta el a nem tökéletes Keresztapát, a rövid programban (Moonlight sonata) azonban már elesett. Másnap visszalépett, beteg volt, hatalmas fájdalmai voltak, a hosszú évek megfeszített munkájától a térde és a háta tönkrement. Műteni kellett.
Ezután teltek az évek, Zsenya átesett a műtéteken, mi pedig visszafojtott lélegzettel figyeltük a híreket: indul-e a következő évadban…? Majd, valahányszor elindult, görcsösen ökölbe szorított kezünk elfehéredett a feszültségtől egy-egy ugrás előtt. Ezt a fajta izgalmat, feszültséget, melyet egy műkorcsolyaverseny okoz semmivel sem lehet semlegesíteni. Ha az ember kedvel egy műkorcsolyázót, a gyomra minden alkalommal a torkába tömörül az ugrások előtt, négy perc alatt nagyjából 10 alkalommal. Zsenya pedig bőven szolgáltatott nekünk okot az izgalomra; sérülései, műtétei után néha az is kétséges volt, hogy egyáltalán versenyezhet még valaha.
Nehéz felfogni, hogy ugyanez a fiú immár huszonnyolc éves és két nappal ezelőtt olyan magasan ugrotta a háromfordulatosokat a budapesti Aréna jegén, hogy azt hihettük, felemelkedik az égig és visszaszáll oda, ahonnan jött. Számtalan sok verseny, sérülés, magánéleti törés és külső támadás után látva őt nem lehet azt kijelenteni, hogy úgy ad elő, mint régen.
Hanem jobban.
Zsenya élete nem egyszer vett száznyolcvan fokos fordulatot, amióta 2001-ben ledobta magáról a piros dzsekit és megfitogtatta buggyanó műizmait a röhögő közönségnek; azóta nem egyszer támadták őt a különböző korcsolyaszövetségek, kisemmizte az első felesége, elvette tőle egyetlen fiát és csak néha engedi látni Jegort, továbbá folyamatosan támadják őt a különféle rajongói klubok, akik képtelenek elfogadni, hogy Zsenya a legjobb. (Ezt objektív módon is lehet bizonyítani az aranyérmék számával, pár gombnyomásra előjön az interneten is Zsenya sportolói karrierje.) A rengeteg őt ért támadás és boldogsága útjába gördülő akadály ellenére, vagy talán pont azoknak köszönhetően Jevgenyij nem hagyta el magát, nem szállt a fejébe a dicsőség, hanem ma is komolyan veszi, ha versenyezhet, és még komolyabban veszi, ha közönségének adhat elő egy-egy gálán. Én azt hittem, már nem mutathat nekem újat a tavalyelőtti, kassai fellépés után, ahol is a St Petersburgh 300 c. programot adta elő, 2003-as szabadprogramját. Tévedtem; két napja olyan mértékű szenvedéllyel korcsolyázott, melyhez nem sok mindent tudok hasonlítani. (Talán csak egyet, és az egy bizonyos amerikai énekes hangja.) Elképesztő erő és akarat összpontosul e sudár, gyönyörű férfi törékeny testében és lelkében; orosz melankólia és komolyság keveredik benne olyan szintű fizikai kontrollal, mellyel csak nagyon kevesen rendelkeznek. Nem tudom, egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni Jevgenyij arcát, amikor elsiklott előttünk; beleégett a lelkembe, örök emlék marad arckifejezése, az a néma kiáltás, mely majdnem szétfeszítette egész lényét. Pozdorjává zúzta volna magát, ha nincs kellő gyakorlata ahhoz, hogyan zabolázza meg kirobbanó energiáit; mi pedig azért éltük túl, mert az évek során kellően meg lettünk edzve. Bizony: lelkem nem először tapasztalhatta ezt a fajta beteljesülést. Átéltem már sokszor ezt a pillanatot; 2006-ban Budapesten láttuk ezt a csodát, amikor Zsenya tenyérni jégen korcsolyázott nekünk, és talán ezért, akkor is a kihívásnak hála, elképesztően csodálatos volt. Átéltem tavaly előtt is Kassán. De két napja mindennél elképesztőbb előadásban lehetett részem. A pillanat töredékéig sem tartott az érzés; Zsenya elsiklott előttem, le nem vettem volna a szemem az arcáról akkor sem, ha fizetnek érte, és jól is tettem… Végigfutott rajtam a borzongás, az a fajta reszketés, ami akkor indul el bennünk, amikor földöntúli csoda tölti be lelkünket… és már vége is volt. Fáradt voltam, sokat dolgoztam az utóbbi időben, másnap is bementem dolgozni… időm sem volt megemészteni, amit láttam, még fel sem fogtam valójában. Most már csak emléket idézhetek fel, minden egyes pillanat múlásával egyre jobban távolodik tőlem az érzés. Szavaim legépelésével teszek egy hiábavaló kísérletet arra, hogy valahogy megőrizzem magamnak azt a pillanatot, habár tudom, hogy képtelenség. Tavaly novemberben, Josh koncertje után napokig sajgó szívem értette meg velem, hogy a pillanatot semmivel sem lehet megörökíteni. Sem fényképpel, sem szavakkal, sem mással. Minden elmúlik, mindenre rávetül az enyészet árnyéka, és mindent átalakít a tudatunk; most, amikor itt gépelek a globalizált társadalom lassan kiüresedő szívében, már nem azt az eseményt mesélem el, mely valóban megtörtént; már egy másik pillanatot írok le, hűen már senki sem tudja visszaadni nekem a múltat, én magam sem, aki pedig ott voltam. Felidézem magamban Zsenya feszültségtől robbanó testét, érzelmileg túlfűtött arckifejezését, de már nem ugyanazt látom, amit akkor. Valahol teljesen fölösleges akár csak megpróbálnom megragadni a múltat… Egy részem már megértette, egy másik részem azonban görcsösen próbál kapaszkodni azokba a csodálatos eseményekbe, melyek egy kicsit is kiemelnek a szürke hétköznapok, az átlagos történések köréből, márpedig Zsenya előadása nem kicsit emeli ki az embert a szürkeségből; számomra őt korcsolyázni látni spirituális élmény, isteni jelenlét ő és lelkem szebbik felének csodálatos tükörképe. Ha valaha magasabb szintű létre tudok majd jutni, az nem utolsósorban Zsenyának is lesz köszönhető. Először általa értettem meg azt, hogy létezik valami több, valami jobb, mint ami én lehetek; aztán azt, hogy én is lehetek több, lehetek jobb; abban a percben döbbentem rá, hogy Zsenya iránt nem szerelmet érzek, tehát nem kell lelkifurdalással küzdenem. Zsenya úgy mozgatta mindig is a lelkem szálait, hogy azok fenséges szőtteseké alakultak, rávilágított arra, hogy én különleges vagyok, hiszen őbenne önmagam tükörképét látom. Nem hittem önmagamban, ezért ő elém állt, és visszaadta hitemet. Mindezt persze nem érthettem igazán, amikor a változás beállt a lelkemben. Mint mindenre, amit megtanulunk, erre is utólag jöttem rá.
Gyönyörű volt Zsenya, sokkal gyönyörűbb, mint bármikor. Fiatal kora ellenére több magánéleti kudarcot élt meg, mint sokan egész életükben; nehézségek tengerén kellett áthajóznia szinte minden évben, haladt az árral és az árral szemben a folyókon, melyek végül e tengerbe ömlöttek. Elvesztett mindent, hogy újra építkezni kezdjen, és most végre úgy tűnik, betoppant életébe a boldogság egy nála idősebb nő személyében, akire sok rajongó prüszköl, mert öreg (37 éves, csak a pontosság kedvéért), mert gazdag és az orosz bulvársajtó napi szinten foglalkozik vele az előző házassága és abból megszületett két gyermeke miatt, akiket a volt férje csakis magának akar. Talán ezért is értik meg egymást olyan jól, Jana és Zsenya. Hiszen sorsaik fedik egymást, segíteni tudnak egymásnak többek között ebben a kérdésben is. Jana komoly és dörzsölt üzletasszony, aki Zsenya és önmaga érdekeit is nézve Zsenyát megtanította kedvesen és távolságtartás nélkül bánni a rajongókkal. Két éve Kassán volt nagy álmélkodás, amikor Zsenya csupa mosoly volt, vidám, közvetlen és barátságos a rajongókkal, puszit adott, nekem pedig hagyta, hogy megöleljem. A Jégkirály meghalt, éljen a Tűzkirály! Nem győztünk csodálkozni. Üzleti fogás vagy sem, mi rajongók boldogabbak vagyunk, Zsenya pedig talán szintén kap valami plusszt, ami tovább tudja vinni őt e nehéz úton. A tavalyi évad győzelmekkel indult, az olimpián ugyan ezüstöt vitt haza (a sokat vitatott ezüstöt, melyről már írtam korábban), ugyanakkor bebizonyította, hogy formába tud lendülni, ha akar. Márpedig Zsenya akarata felbecsülhetetlen és megállíthatatlan. Egyedül a biztos bukás volt képes eltántorítani: egyes hírek szerint előre megmondták neki, hogy nem fog győzni, akármit csinál. Ilyen kijelentéssel az is csoda, hogy egyáltalán volt lelkiereje harcolni. Az ezüst érem fantasztikus teljesítmény volt a műkorcsolya történetének legkiválóbb férfimezőnyével szemben, több éves szünet után; ezt a dicsőséget senki sem vitathatja el tőle.
Állítólag jelenleg is folyik Jana volt férjének áskálódása; Zsenyus nem volt jókedvű, amikor jégre lépett, nem adott ráadást, alig mosolygott. Feszültségét pedig az előadásába ölte… Milyen csodákra képes az ember! Leírhatatlan volt. Tényleg az volt. Hálásak lehetünk, hogy Zsenya ki tudja adni a mérgét és a bánatát a jégen, és így nem fogja kikezdeni lelki betegség…
Az előadás után egy kis létszámú ember elindult a sokásos embervadászatra. Muszáj annak neveznem, hiszen úgy futottunk, mint holmi vérre kiéhezett kopók. Bennem végig nyugalom volt, tudtam, hogy minden rendben lesz, tudtam, hogy nem vagyok ideges, azt is tudtam, hogy nem akarok Zsenyától semmit az égvilágon. Voltak, akik először láthatták őt, őket előre engedtük; voltunk páran, akik csak nézni akartuk Zsenyát. Fáradt, halovány arcát, amit a hízó hold és a közeli lámpa megvilágított. Nem mosolygott, nem nevetett, de fáradtan is mindent aláírt. Fotókhoz is pózolt. Odakiáltottam neki, hogy köszönjük, amiért eljött hozzánk. Fáradtan bólintott egyet. Pont olyan fáradtan, mint amikor puszit dobott a jégről.
Mindent köszönök neked, Zsenya. Köszönöm a csodákat, melyeket általad átélhettem, köszönöm a leckéket, melyeket rajtad keresztül érthettem meg, köszönöm a barátságokat, melyeket miattad kötöttem, köszönöm nem utolsósorban azt, hogy újra összehoztad a csapatot idén. Betti nem lehetett velünk sajnos, az ő jelenlétével még tökéletesebb lett volna az este… Lehet, hogy a hattyúdala volt ez az este kis közösségünknek, de szép dal volt. Jó volt ismét látni a lányokat. Nagyon jó.
