Hála

Nem bírok rendes beszámolót írni a tegnapi kassai Kings on ice jég-show-ról, bár voltak érdekességek, amiket majd Katám bizonyára megemlít- képtelen vagyok most a részletekre figyelni, nem is emlékszem, mi volt előbb, a virágbedobás, vagy amikor észrevette a zászlót, vagy amikor ránknevetett, vagy amikor észrevettük, hogy az egy sorral alattunk ülő fotós olyan elképesztő fotókat nagyít, forgat, darabol és színez a laptopján Zsenyáról, hogy az előadás jelentős részét én speciel nem is láttam, mert a fotókat bámultam, amikért bizony képes lettem volna egy rakat pénzt otthagyni-

Beleírok még néhány dolgot, mielőtt a többiek is elolvassák, mert fontos részletek, és mert Kata beszámolója eszembe juttatta őket… Kezdeném Gergővel, Évi nagyfiával… aki nem csak helyes, de nagyon, nagyon kedves és nagylelkű is… elvitt bennünket egy csodához, ha ő nincs, nem biztos, hogy elmegyünk- KÖSZÖNJÜK, GERGŐ, IMÁDUNK, NEM TUDJUK SOHA MEGHÁLÁLNI EZT NEKED! És amilyen türelemmel hallgattad, amiket összehordunk az “esemény” után. Ahogy Kata írja, sok férjet élettársat megszégyenítettél.

Mindenképpen szeretném megemlíteni a kedves urat, aki a sörözőben magyarul beszélt hozzánk, és fizetéskor (nem voltam ott) vissza akarta adni a borravalót. Ezek szerint nincsenek hozzászokva… milyen élet lehet ott? *kirázza a hideg*

A másik úr, az aréna egyik dolgozója, aki bocsánatot kért, amiért nem tudja elintézni, hogy személyesen adjuk oda a rózsákat Zsenyának… és igen, amiért nem beszél szépen magyarul… hát igen.

A fotós, aki azokat a halálos képeket készítette Zsenyáról az első kűr alatt, és aki feltehetőleg fülig szerelmes Zsenyába, mert két órán keresztül rendezgette a fotókat a Macintosh-on és mást nem is nézett meg közben, nos ez a fotós egy büdös mázlista disznó, akire most nagyon irigy vagyok. Tudom, hogy az irigység gyengeség: azt jelenti, nem hiszem azt, hogy nekem sikerülhet. De sajnos ebben az esetben tény az, hogy ilyen fotókat soha nem fogok tudni sem készíteni, sem szerezni Zsenyáról. Ezek kiváltságos fotók, melyeket kiváltságosoknak gyártott fényképezőgéppel készítenek, és melyek nagy részét letörlik a gépről, miután eladnak belőle borsos áron mondjuk tízet. Ilyen fotókért mi, rajongók, ölni tudnánk… Nincs igazság.

Azt egészen biztosan sosem fogom elfelejteni, amikor Zsenya első programja első néhány másodperce után leesett a tantusz, hogy a St Petersburgh 300-at adja elő, azt, ami évekkel ezelőtt volt a szabad programja, azt, aminek a zenéje az ő személyes kedvenc dalának a dallamát követi, és ami azóta többünknek okozott földrengetően boldog pillanatokat. Nem akartuk elhinni, hogy ezt a programot adja elő. Én, Évi és Kata, mindhárman csak sírni tudtunk, nem csak azért, mert álmunkban sem mertük hinni, hogy ezt a darabot még valaha láthatjuk élőben, hanem azért is, mert Jevgenyij Pljusenko élőben olyan, mintha az ég nyílna meg az ember előtt. Az első sorban ültünk, aminek köszönhetően láthattuk az arcát, az apró mozdulatokat, melyeket felvételről nem látni, és éreztük a kifejezőerőt, mely csakis így, egy légtérben az előadóval érezhető. Nincsenek arra szavaim, mennyire hátborzongató érzés látni Zsenya arcát, amikor kiül rá a vágy, hogy még többet nyújtson, és egész arca, egész lénye, minden mozdulata átalakul azzá az egyetlen gesztussá, melyből következik a másik, és ezeknek összessége egy négy perces program, melynek a végére ő is kimerül, és az is, aki tanúja lehet ennek az isteni csodának… Minden porcikámmal feszültem, hogy jobban lássak mindent, hogy arcának minden rezdülését észrevegyem, hogy megpróbáljak több szeretetet küldeni neki néma jelenlétem által… Ilyenkor lélegzetet is elfelejt venni az ember, arra nincs szükség, hiszen az, ami után minden emberi lény tudatosan vagy tudat alatt vágyakozik, az az emberi szavakkal leírhatatlan érzés, vagy létforma, vagy valami, az ilyenkor jelen van: ilyenkor az Isten maga szól, üzen, láthatóvá válik, emlékeztet bennünket arra, hogy mindenkiben közös az Ő jelenléte, hogy ez a közös jelenlét köt össze bennünket, előadót és nézőt, Zsenyát és engem, Zsenyát és a több ezer embert, aki hajlandó megnyílni, befogadni, és átadni. Zsenya annyira szépséges volt, olyan gyönyörű, hogy a lelkünk ezer darabokban hevert már az első perceket követően. Pedig utána jött még látnivaló tucatjával, a fantasztikus Kerr testvérpár, a nagyszerű Szavchenko és Szolkovy páros, olyan arcok is, akiknek a nevére nem emlékszem, de elsőrangúak voltak, nem utolsósorban egy akrobata páros, akik a levegőben adták elő spirituális táncukat két, a mennyezetből lelógó hófehér vászondarab segítségével. Volt még persze Stephane Lambiel, a tökéletes, a gyönyörű, a szenvedélyes Lambiel, akinek jelenléte már csupán fájdalmas hiány az amatőr mezőnyből, és aki egy tangót lejtett nekünk, és az Un giorno per noi (Josh Groban) dallamára előadta a Rómeó és Júlia szívettépő történetét. Nemigen találok szavakat erre sem, egyszerűen- leírhatatlanul szép. Sokszor láttam, Josh hangja eleve külön plusszt nyújt számomra, de élőben ez is egészen más dimenzió.

Zsenya is két darabot adott elő, a második az ő Tangója volt… amit szintén láttunk már ezerszer felvételről, kis képernyőn… Élőben látva, Zsenya összes szenvedélyével megfűszerezve, mintha nem is ugyanaz a darab lett volna. Alig tudtunk magunkhoz térni. Remegő lábakkal tápászkodtunk fel a finálét követően, két órányi tapsolás, nevetés, ujjongás, lábdobogás (az is volt a végén!) és könnyek után.

Még reggel arra gondoltam, talán kár volt kifizetni a tizenöt ezer forintot a jegyre… nem voltam lelkes, elaludtam az autóban Miskolc felé, Kassán nem akartam bevinni a pólót az arénába, és hála valaminek, amiről nem beszélhetek (mielőtt bárki kérdezné, nem Zsenyával kapcsolatos, hanem személyes dolog), úgy éreztem, én már megkaptam a jutalmam, ha be sem megyek, már akkor boldog leszek és a nap örökösen fog csillogni fakulásra ítélt emlékeim között. A műsor előtt félórával még üres volt az aréna, és úgy gondoltam, a tavalyi prágai műsorhoz hasonlóan kissé csalódottan, üresen és a műsor után látottak miatt fájdalommal a szívemben fogok hazatérni. Ehhez képest olyan katartikus élményben volt részem, amit csak a 2006-os, csodával határos Kings on Ice napjához tudok hasonlítani, csak a tegnapi ennek a többszöröse volt, hiszen Zsenyát közelről látni, szemkontaktust elérni vele, érezni, hogy RÁM néz, hogy RÁM mosolyog, és amit ennél fontosabb, hogy rám MOSOLYOG, hogy boldog, hogy elégedett, hogy láthatóan imádja, amit csinál, hogy minden mozdulata azt sugallja, jól érzi magát a bőrében, hogy jó erőben van, hogy olyan formában van, ami jelzés a többieknek: vigyázzatok, mert jön a Király!, hogy gyönyörű, és a szíve, lelke, minden darabkája benne van az előadásban, hogy már egészen biztosan győzni akar jövőre az olimpián, és hogy ha ő ennyire akarja, akkor győzni is fog- szóval mindezt átélni egyetlen nap alatt, nos, úgy érzem, Isten a tenyerére helyezett és emel, emel, egyre feljebb, megnyitja előttem a világot, és olyannak mutatja, amilyennek még sosem láttam.

Ami számomra borzasztóan fontos… amiről szinte áhitattal tudok csak beszélni… amit még mindig nem hiszek el… A műsort követően CD-ket és DVD-ket árultak az aréna előterében, méghozzá Edvin Marton Stradivarius c. lemezét és igen, a 2006-os Kings on ice szeptember elsejei, budapesti előadását, mely annak idején annyi, de annyi csodával ajándékozott meg… Katánál meg is néztük a Tosca fantasy-t és a Godfather-t, azon a falatnyi jégen ahogy előadta ez a fiú… ez az Isten küldöttje… már senki sem tud meggyőzni engem arról, hogy nem az… most már az az előadás is megvan, Nolcsi kézikamerás felvétele (és eszméletlen kommentárjai!) mellett immár hivatalos formában is, ez is olyan hihetetlen ajándék, amit nem érdemeltem. De amit legkevésbé érdemeltem: amikor Zsenyához érve mondtam neki, angolul, hogy nem kérnék autogrammot, hanem szabadna megölelnem, ő azt mondta, persze, felállt a székéről és hagyta, hogy átöleljem, ő is átölelt, megpróbáltam elmotyogni, hogy nagyon szépen köszönök neki mindent, de szerintem ő ezt nem hallotta, de nem is baj, majd jövőre, oroszul, mert jönni fog, és ha nem jön, akkor megyek én, mert nem volt elég, mert most már ismer, emlékszik, tudja, kik vagyunk, és emlékezni fog, és már arcunk is van, nem csak a massza részei vagyunk. Ez nekem olyasmi, amire évek óta vágyom, gondolom, nem vagyok vele egyedül… Nem akarok rajongó lenni, egy a sok közül, de most már ebbe a szerepbe is belenyugszom, örömmel veszem fel a Zsenya-pólót (amit Andi zseniális ötletének köszönhetünk!!!!!!!!) és ha kell, ezerszer fogom lengetni a zászlót, és ha kell, ezerszer fogok sírni a jég királya előtt, és csinálok hülyét magamból, és bármit elviselek, mert Zsenya beszélt velem, és nem volt távolságtartó, hanem kedves és mosolygós, akárcsak Edvin, aki nem értette, miért nem akarok autogrammot, de aki, amikor megkérdeztem, mikor jönnek Budapestre, azt mondta, jövő márciusban. Megígértettem vele, megfogadta, nem hinném, hogy csak úgy kitalálta a márciust, de ha igen, akkor is szeretem, mert kedves volt és aranyos, és mert szereti Zsenyát, és mert olyan elképesztően gyönyörű zenéket ír neki.

Megöleltem Zsenyát… Rázom a fejem és képtelen vagyok elhinni. Azért sem, mert ez az érzés most furcsán kettős bennem… egyrészt a szívem kitépte, kicsavarta, és darabjaiban rakta vissza a mellkasomba a jelenlétével, a művészetével, másrészt izgalom nélkül, normálisan tudtam odaállni és hozzászólni, ránézni, megölelni. Emberként öleltem meg, csak remélni tudom, hogy érezte egy picit, mennyire szeretem. Nem mondtam neki, mert nem mondom könnyen… de remélem, tudja. Tudnia, éreznie kell, hogy azt szeretném én is, amit mindannyian szeretnénk, ha boldog lenne, ha megtalálná az útját, és megpihenne Janával, ha megelégedéssel töltené el minden, amit tesz. Én nem vagyok szerelmes egy cseppet sem… Pedig olyan férfi ez a Zsenya, hogy nincs nő, aki ne érezné a belőle sugárzó erőt és szenvedélyt. Olyan vonzó jelenség, olyan SZÉP lett az évek során, a nagyorrú kisfiúból olyan félisten lett, akinek már a látványa is elég lenne egy kisebb lelki megrázkódtatáshoz. Amikor korcsolyázik, akkor pedig megszólal benne az Isten. Nem lehet őt nem szeretni… annyira szeret bennünket.

Úgy hiányzik.

4 Comments