Tag Archives: Színház

A meg nem értés mítosza – “A Nagy Gatsby” a Vígszínházban

70407731_582577475844748_4600734588172104573_n

Az utolsó színházi élmény, amiről írtam, a számomra azóta is felülmúlhatatlan “Equus” volt Alföldi Róberttel és Szamosi Donáthtal. “A Nagy Gatsby” sem hozza azt a drámai mélységet, amit akkor ötször megéltem, és amire azóta is vágyom. De akkor mégis miért írok egy zenés színpadi party-ról a blogomba, amit lassan évek óta nem használtam, és aminek a jelszavát úgy kellett elővakarni egy eldugott e-mailből, és miért szánok időt erre a személyes hangvételű posztra úgy, hogy néha a Facebook-on az emoji-kommentelés is nehezemre esik…?

Angol szakosként kötelező olvasmány volt Fitzgerald regénye, halványan dereng, hogy szerettem. Szerettem hát, hogyne szerettem volna, hiszen az eredeti filmben a címadó figurát Robert Redford játszotta. Leonardo Di Caprio egészen másféle Gatsby-t teremtett, Baz Luhrman rendezése pedig megosztóra sikeredett: vagy imádják, vagy utálják. A regényt el kell olvasnom újra, mert nagyon fiatalon talált meg, minden bizonnyal átugrottam részeket, lehet, hogy fel sem fogtam az üzenetét. (Talán csak most kezdem kapisgálni.) A meg nem értett, kihasznált Gatsby figurája persze már akkor vonzott, de lehet, hogy csak azért, mert Nick szűrőjén keresztül láttam, aki a fényvesztés agymosott tömegének az egyetlen szeretetreméltó és szeretetre képes tagja. Ki tudja, értem-e Gatsby alakját egyáltalán én, a klímakrízis sűrűjében evickélő, a 21.-ik században életközépi válságot havonta megélő negyvenes nő. Nem tudom.

A darab lehengerlő. Nem ad időt emésztésre, szinte gondolkodásra sem, mert pörögnek az események, a csillogó álruhába bújt, liszttel szipozó (“évek óta nem használunk drogokat, mert a valóság már tökéletes”) szereplők egymás után a néző arcába hányják a csillámporos (ál?)bölcsességeket, a történéseket és a tárgyakat pedig testmozgással jelenítik meg (a lámpák, a vonat, a hidroplán és a sportautók megtestesítése egyszerűen zseniális), és közben mindent áthat a lüktetés, a fékeveszettség, az önfeladás, ugyanis a (bárminek a) keresés(e) immár fölöslegessé vált. Mindenki belenyugodott a sorsába, Daisy belekérgesedett a szerető feleség és anya szerepébe, Tom a felesége és a szeretője között lépeget oda meg vissza, George, az autószerelő egyetlen vágya egy sportautó, Myrtle, a felesége pedig hiába vágyna annyi mindenre Tomtól, mert az képtelen megadni neki bármit is, ami nem szappanbuborék és testi erőszak. Jordan az erkölcstelenségbe menekül, Nick pedig látszólag hagyja, hogy magával sodorja a hallucináló tömeg.

Egyedül Jay Gatsby tudja, hogy mit akar. Annyira tudja, hogy évekkel ezelőtt hajlandó volt magára ölteni egy szerepet és egy nevet, hogy imponáljon egy szép fiatal lánynak. Amikor katonának állt, a lány a másé lett, és most, hét év elteltével Jay maga a megtestesült remegő sóvárgás. Egyetlen vágya, hogy kezével elérje a zöld fényt, ami Daisy házából világít az öblön át. Daisy a mindene. Hozzá fűződő emlékei megszépítik a jelent, és Jay elhiteti magával, hogy a nő ugyanaz a lány, akibe annak idején beleszeretett, aki miatt érdemes volt életben maradnia a háborúban és aki miatt érdemes volt meghasonulnia, átalakulnia valaki mássá, megtagadnia önmagát. Erősködik Daisy-nek, hogy a múlt igenis visszahozható. Daisy tudja, hogy Jay téved, de belemegy a játékba, mert unja a jelent és valami mást akar. Pedig tisztában van vele, hogy amire vár, az észrevétlenül el is múlik.

És itt el is érkeztünk a történet mondanivalójához, amit ifj. Vidnyánszky Attila lendületes rendezése, és a (talán) még hinni képes fiatal színészek egyre-másra, ilyen-olyan módszerekkel, hol fényorgiában ordítva, hol a sötétség leple alatt suttogva próbálnak a nézők lelkére kötni. Keresik egymást, kergetőznek a forgószínpadon, és közben keresnek minket is; a széksorok között vonaglanak, párbeszédet folytatnak velünk, lefényképeznek minket, kapunk csillámport, vizet és olajbogyót, Tom pedig szó szerint az arcunkba fröcsög, hogy vegyük már észre: a most – most van. A múlt nem visszahozható, a jövő nem létezik (napjainkban konkrétan is bizonytalanná vált, hogy meddig bírja el a hátán a föld a pazarló emberiséget), így hát egyedül a jelenben élhetünk, ha tudunk. Más nincs. Hogy valóban üdvös-e az észvesztés és a teljes öntudatlanság útja, nem tudni. De akinek csak ez az út járható, annak nincs más.

Elfogult vagyok, hiszen a regény az egyetemi múltam részét képezi, továbbá ifj. Vidyánszky Attila friss, és Wunderlich József régi rajongójaként vártam ezt a darabot. Kisvidi rendezései közül még egyet sem láttam, viszont elég sok ambivalens véleményt olavstam róluk. Ez a rendezés nem hogy melléfogás lenne, de egyenesen telitalálat: a Sztalker-csoport formabontó lendületessége a darab minden mozzanatán tetten érhető, na nem mintha nagy szakértőjük lennék, hiszen idén hallottam róluk először – na de sosem késő – és én személy szerint úgy érzem magam, mint egy kamasz, aki rácsodálkozik a világra, amikor megtapasztal valami új csodát. Negyvenen túl alaposan megritkul a csodák száma, úgyhogy hálás vagyok, ha időnként mégis megtalál egy. A szereplőgárda nagyon jó, Ember Márk Tomként hiteles és meggyőző, Waskovics Andi pillanatokban megcsillantja a kedvelhető Daisy-t, aztán visszavedlik felszínes és önző némberré, Szilágyi Csenge önazonos Jordanként, Ertl Zsombor remekül hozza Nicket, habár néha túl kemény a szerepében (a remek alakítás ellenére valami zavart a játékában, és ez csak ma tudatosult bennem, amikor valaki másnak a véleményét olvastam). A táncosokra nem lehet panasz, ahogy a zenészekre sem, a koreográfia pedig minden pillanatában magával ragadó. Gatsby figuráját Wunderlich József kelti életre, és való igaz, hogy néha olybá tűnik, mintha téblábolna és tapogatózna a sínpadon és a szerepében is, de úgy érzem, hogy ez részben szándékos. Jay ugyan céltudatosan küzd Daisy szerelméért, de ő maga rég elveszett és akárcsak a többi szereplő, keresi önmagát. Múltbeli sikerei és/vagy botrányai mítoszként lengik körül, akárcsak a jelenbeli party-k mámoros köde. Megváltozunk-e, ha nevet változtatunk? James Gatz-et vagy Jay Gatsby-t látjuk félénk kisfiúként Daisy-re várni, mellet verve gazdagsággal dicsekedni Nick előtt, és tettetett hanyagsággal túllépni azon, hogy Daisy kiolt egy emberi életet? A Nagy Gatsby tulajdonképpen egy nagyon kicsi ember, akit mindenki kihasznál és félreismer. Jocó hol pökhendi, hol sebezhető, hol kemény, hol kisfús. Aranysárga öltönye arra hivatott, hogy emlékeztesse Daisy-t a múltra (“ebben voltam katona”), és hogy jelzőtűzként világítson azokra és azoknak, akik a pompa és ragyogás ellenére is koromsötétben tapogatóznak. Számomra Jocó dalbetétei hozzák az igazi katarzist; Márkus Luca mellett ő az, akinek az énekhangjától megborzongok (tulajdonképpen 2007 óta, amikor elénekelte a “Fényév távolság”-ot a Társulatban és éreztem, hogy megpendült bennem valami).

Azt veszem észre magamon, hogy amikor a darabnak vége, azonnal hiányérzetem támad. Vágyom vissza. Hála a színháznak, ezúttal visszamehetek, újból és újból belefeledkezhetek a zene és az érzések lüktetésébe. Hálás vagyok a Víg csapatának, hogy ilyen sikeresen megcáfolják a darab üzenetét. Érzem, hogy ez most egyfajta menekülés, mert mindenből túl sok van körülöttem, és nehezen zárom ki a külvilágot, “A Nagy Gatsby” azonban egyszerűen ellentmondást nem tűrően kizár és kirekeszt mindent, ami fáj. A darabot eddig háromszor láttam, és van jegyem további két előadásra. Nekem, aki a 2013-as “Equus” óta semmit sem nézett meg kétszer (kivéve a csodálatos és messzemenően nem zenés “Jóemberek”-et a Centrálban.) Nem tudom, hogy meddig fogok menekülni, és meddig fog tartani a varázslat, de a most – most van, és én most keresek.

Valamit.

Velük.

(A nyitóképet innen hoztam: https://www.instahu.net/tag/vecseihmiklos
https://www.instahu.net/p/2130907983599984192_2214248659)

Equus

Az új évnek még csak hat napja telt el, amikor ismét elementáris erővel tépett bele a lelkembe valami, valaki, fontos is, hogy ki, meg nem is, az üzenet sokkal fontosabb, de a helyzet, a körülmények, azoknak is szerepük volt… Emlékszem, felfigyeltem a darabra a bemutató idején. Talán Alföldi neve miatt, talán a ló jelenléte miatt, vagy a cím miatt. Emlékeztem arra, hogy fontos színdarabról van szó, sikeres és összetett drámáról. Kisvártatva Klári szólt: nem nézzük meg az Equust? Ezek azok a bizonyos véletlenek… Megnéztük. Kiütéssel győzött fölöttünk, eldöntöttük, hogy még. Valamikor, de még.

Kati pár napra jött, programokat kerestem, a Tháliát néztem utoljára, nem tudom, miért. Equus. Már láttam. Elhalványult már az emlék. Nem szólított, de tudtam, hogy minőségi darab, érdemes látnia neki is, én meg… én meg áldozatot hozok. Akkor is, ha nem szólít.

Mintha minden emlékemet kitörölte volna a tudatom. Mintha szándékosan tisztára mosta volna elmémet és szívemet, hogy most ismét úgy nyilalljon belém az érzés, mint első alkalommal.

A ruhatárnál valaki fanyalgott az előadás után. Sosem fogom megérteni, min fanyalogtak, de lássuk be, ezer dologtól függ, mikor mi lesz A MIÉNK. Egy óráig, egy értékes pillanatig, amíg megértjük. Amit évek óta nem, és amit azelőtt, évtizedekig nem. Ami végigkísért bennünket életben és halálban. Banális dolog, ami mégis zavaros volt. Egyetlen mondat, pillantás vagy illat elég. És világosság gyúlik.

A politikai helyzet és az én személyes helyem az életben összefonódott most, bármennyire is furcsa ezt leírnom. Mert ha Alföldit nem most távolítják el az igazgatói helyéről, talán nem úgy játszott volna, ő, és Donáth, aki a taps alatt sírt, nem látott nem hallott, és a többiek, és talán ha nem Kati ül mellettem, és ha a lelkem nem lett volna úgy kihegyezve, megélesítve, talán. Talán nem is lett volna annyira. De így annyira!!!

Megértés után pedig az ihlet édes forrása csobbant, hallottam, ízleltem, szomjamat csillapította. Feszülök, ordítok belül, csodát élek meg, pedig csak két ember találkozása, de mi lehet gyönyörűbb és izgalmasabb annál, mint az emberi kapcsolatok kusza rengetegje, az érzelmek vad szőttese? Sosem érdekelt semmi más… mindig erről akartam írni, egyre és egyre jobban.

Csodálatos évkezdés. Szédelgek, hálás vagyok. Kerestem, könyörögtem, és kaptam.

Még mindig!

Úgy néz ki, üzen még nekem a Frankenstein… búcsút intettem nekik, de még visszajönnek! Rég örültem valaminek ennyire…

Válasz Jóbnak, avagy Frankenstein ma

A londoni National Theatre 2009-ben úgy döntött, hogy néhány színdarabját élőben leközvetíti a világ számos városának filmszínházaiban. Ez a kezdeményezés töretlen sikereket élvez a mai napig, ami, tekintve a felvételek hibátlan minőségét, teljes mértékben érthető. Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy két napja egy prágai fimszínházban (vajon a budapesti Uránia Filmszínház miért nem hozta be Magyarországra?) tekinthettem meg a Nick Dear forgatókönyve alapján készült “Frankenstein, avagy a modern Prométheusz” című színdarabot, melyet tavaly már vetítettek számos országban, de melyet közkívánatra idén ismét levetítettek szerte a világon. A prágai vetítés hibátlan volt, hangzásban, látványban egészen döbbenetes módon szárnyalta túl a britek produckiója bármelyik színpadi előadást, amit idehaza volt szerencsém látni. Ami pedig a színészi játékot illeti, az külön bejegyzést érdemelne, de ettől most eltekintek, ugyanis a darab mondanivalója sokkal fontosabb számomra. read more »

Sírpiknik

Előzetesben annyit, hogy hosszú éveken keresztül a hajamnál fogva kellett elráncigálni a színházba, nem vonzott, nem érdekelt, nem érintett meg, nem értettem, miért járnak oda az emberek. Tegnap színházban jártam, méghozzá önszántamból; meg is jegyeztem annak, aki igent mondott a meghívásomra és eljött velem, hogy ha jól belegondolok, az elmúlt évek során azért volt néhány emlékezetes színházélményem, hála Szervét Tibornak, Száraz Dénesnek, Bereczki Zoltánnak, példának okáért. És a jó társaságnak. De eddig mindig valaki más hívott, beszélt rá egy-egy színdarab megtekintésére. Azt hiszem, a belső indíttatás valamikor idén született meg bennem, és ezt Gálffi László színművésznek köszönhetem. Kíváncsi voltam rá, látni szerettem volna színpadon, meg nem mondom, miért pont most, hiszen évek óta érdekel, mint előadó, mint színész, mint ember. Úgy tűnik, idénre érlelődött meg bennem a vágy annyira, hogy konkrét lépéseket is tegyek a megvalósítás érdekében.

Tegnap este másodjára néztem meg Ivan Menchell Sírpiknik c. darabját, melyre nagyjából két éve figyeltem fel a cím és a téma alapján. Nehezen akart összejönni, hogy azzal a kedves barátnőmmel tekintsem meg, aki szívvel-lélekkel él-hal a színházért, néhány próbálkozás után kicsit fel is adtuk a szervezést. Aztán idén hirtelen ötlettől indíttatva beültem a Thália színház első sorába, egyedül. Bevallom, furcsa is volt, hogy egyedül voltam, meg nem is. De erről már írtam, nem szaporítom a szót, most a darabé a főszerep.

Megérdemli, hogy írjak róla, hiszen másodszori megtekintése is örömet okozott. Azt hittem, a humor és a párbeszédek elcsépeltnek fognak tűnni, a már ismert történet nem fog megérinteni úgy, mint első alkalommal. Tévedtem: tegnap is rengeteget nevettem, a darab végén pedig megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Nem mondom el a befejezést, a történetről pedig csak annyit, hogy adva van három özvegy, Ida, Lucille és Doris, akit szenzációs színésznők keltenek életre (Bánsági Ildikó, Margitai Ági, Takács Kati /Egri Márta); három életkor, de mindhárman túl az ötvenen, ki-ki a maga múltját siratva vagy ünnepelve, vérmérséklet és a leélt élet tartalmától függően. Emlékeznek, ki-ki ahogy tud, és közös időtöltés gyanánt heti rendszerességgel járnak ki a sírkertbe férjeik sírjaihoz. Egyik délután összetalálkoznak Sam-mel (Gálffi László), akiről kiderül, hogy a halott nejének hozott virágot, és mellesleg Ida régi ismerőse. Innentől kezdve a három életéhes asszony ki-ki a maga módján szeretne közelebb kerülni Sam-hez. Sok-sok intelligens és sötét humor, nagyon emberi párbeszédek és még emberibb, mondhatni gyarló szereplők teszik az őszi téma és táj méltó vizualizálásaként színpompássá a darabot; van intrika és emberi gyengeség, az önzés, féltékenység, rettegés és szomorúság felváltva van felvonultatva a szereplők gesztusaiban és arcán. Az elmúlás kérlelhetetlensége mindenre rányomja bélyegét, a darab szereplői pedig szinte kivétel nélkül keményen harcolnak ellene. Önmagunkra ismerünk hiszen az elmúlástól majdnem mindenki fél, van, aki kevésbé, van, aki jobban. Akad olyan is, akit vonz ez a téma, érdekli és kíváncsi rá, például a vég utáni kezdetről szeretne többet megtudni, de szerintem nincs ember, aki ne foglalkozna a halál kérdésével, akár félve az ismeretlentől, akár kíváncsian. Érdemes-e a korral harcolni, vagy pedig belenyugodva kell tudomásul vennünk, hogy elért minket a vég? A múlt fontosabb-e, mint a jelen, vagy a(z ebben az esetben majdhogynem nemlétező) jövő? Mennyit érdemes magunkkal cipelnünk a múltból, legyen az bármilyen értékes? És szabad-e, érdemes-e mindent sutba dobni a jelen pillanat, az életösztön kiélése érdekében? A darab ezeket és ehhez hasonló kérdéseket vet fel, ezek pedig kellő mélységig vannak megtárgyalva és előadva, már ahhoz képest, amennyire egy két óra húsz perces, kétfelvonásos darab időtartama megengedi. A színészek empátiával öltik magukra a középkorúság keserédes valóságát, Létay Dóra pedig kiválóan alakítja a huszonéves bohém és tiszteletlen “csitrit”.

Ami pedig Gálffi Lászlót illeti, nem szégyellem kimondani: odavagyok érte. A több évtizedes színészi tapasztalatból fakadó visszafogottságáért, a pillantásaiért, a sokatmondó szemeiért, a “macskás” megjelenéséért. Disztingváltan, elegánsan viseli a korát, csodásan áll neki. Ez a darab sem mutatja meg a valós mélységeit (az Ölelj át! nekem habkönnyű volt, szórakoztató, de már el is felejtettem), de néhány momentum azért megcsillogtatja azt, aki a fürkész, kifejező szempár mögött bizonyára lakozik. Kíváncsi vagyok rá, ismerni akarom, bármennyire is furcsa és talán megvetendő, szeretem benne, hogy a saját neméhez vonzódik. Szeretem ezt a szerepét és a darabot magát, azt hiszem megnézném még egyszer, talán kétszer is, ha majd akad jelentkező, aki eljönne velem. Nem csak neki, de neki is köszönhetem, hogy tegnap ismét elért a varázslat, ismét átélhettem önmagam jövőbeni énjeinek legfájdalmasabb és legrömtelibb pillanatait, nevettem és könnyeztem. Müller Péter mondta, és ehhez nagyon tartom magam: az a miénk, az szól nekünk, amitől lúdbőrözünk, amitől borzongunk a gyönyörűségtől, ezt figyelembe véve pedig ez a darab mindenképpen nekem szól.