Válasz Jóbnak, avagy Frankenstein ma

A londoni National Theatre 2009-ben úgy döntött, hogy néhány színdarabját élőben leközvetíti a világ számos városának filmszínházaiban. Ez a kezdeményezés töretlen sikereket élvez a mai napig, ami, tekintve a felvételek hibátlan minőségét, teljes mértékben érthető. Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy két napja egy prágai fimszínházban (vajon a budapesti Uránia Filmszínház miért nem hozta be Magyarországra?) tekinthettem meg a Nick Dear forgatókönyve alapján készült “Frankenstein, avagy a modern Prométheusz” című színdarabot, melyet tavaly már vetítettek számos országban, de melyet közkívánatra idén ismét levetítettek szerte a világon. A prágai vetítés hibátlan volt, hangzásban, látványban egészen döbbenetes módon szárnyalta túl a britek produckiója bármelyik színpadi előadást, amit idehaza volt szerencsém látni. Ami pedig a színészi játékot illeti, az külön bejegyzést érdemelne, de ettől most eltekintek, ugyanis a darab mondanivalója sokkal fontosabb számomra.

A darab a Teremtmény születésével kezdődik. Rejtélyes zenei aláfestés közben a Kreatúra átszakítja mesterséges burkát, és világra jön. Teremtője, Victor Frankenstein nincs a közelben, ezért a Teremtmény elmenekül a színhelyről, és magára hagyatva, egyedül kell megtapasztalnia testének furcsaságait, egyedül kell elsajátítania végtagjainak koordinációját: mint egy gyermek, vagy hátára esett bogár vergődik, kapálódzik, míg végül hatalmas erőfeszítések árán megáll a saját lábán. Szimbolikus önállosodás ez, mely az egész darab egyik fő motívuma: mit tehet az, akit Teremtője elhagyott? A Lény gyermekként reagál a körülötte lévő szépségre, a fényre, a tűzre, a fűre, az élőlényekre. A magány és félelem ellenszere azonban csakis mások társasága lehet – csakhogy a Teremtmény már élete legelején megtapasztalja a számkivetettség borzalmait: csúfsága ijedelmet és undort ébreszt mindenkiben, aki megpillantja őt. Ez alól egyetlen kivétel egy idős ember, aki, hála vakságának, nem láthatja a Szörny ijesztő külsejét, viszont belső értékeit igen. Tanítani kezdi, elfogadja, sőt, igényli a társaságát, eleinte merő szánalomból, később őszinte emberségtől indíttatva maga mellé veszi a Lényt, mesél neki az életről, megtanítja írni, olvasni, és megismerteti őt a kor legelfogadottabb eszméivel. A Teremtmény gyorsan tanul, szívja magába a tudást, mohón issza mindazt, amit a világ képes neki felajánlani; egykettőre felfogja a társadalmi igazságtalanságokat, és élvezettel forgatja például Milton “Elveszett Paradicsomát”, illetve Plutarkhosz “Éthika”-ját. Az öreg iránta kimutatott szeretete pedig arra ösztönzi, hogy jó cselekedetekkel hálálja meg azt: megkönnyíti az öreg fia és menye munkáját a mezőn, rejtélyes jótevőként segít nekik aratni, magot vetni, nyulat fogni. Az öreg csodálja a Szörny fejlődését, ugyanakkor arra buzdítja, hogy mutassa meg magát a fiatalok előtt, akik biztosan hozzá hasonlóan meg fogják szeretni őt. A Lény vonakodik, mert tisztában van az emberekre tett hatásával. Félelme beigazolódik, a két szerelmes fiatal megrémül a látványtól, elkergetik az öreg mellől a Lényt, aki egyetlen pártfogóját elveszítve józan ítélőképességét is elveszíti, és a születésétől fogva a megpróbáltatások és üldöztetés hatására benne érlelődő bosszúálló gondolatok arra késztetik, hogy felgyújtsa a házat, benne az egész családdal.

Mindezidáig nem találkozott Teremtőjével, “a győztes” Frankenstein-nel, aki hideglelkű tudományos elme, és a halott szövetből létrehozott élet, avagy Isten utánzása élete fő célja. A Teremtményben ez a cél megvalósulni látszik, ámde a találkozás még várat magára. A Kreatúra születése pillanatától kezdve Victor naplóját forgatja, és vágyik arra, hogy megismerje Teremtőjét. A hármas gyilkosság után Genfbe utazik, ahol megtalálja Victor kisöccsét. A kisfiú eleinte barátságosnak mutatkozik, ám a lény félelmetes külsője még az ő gyermeki lelkét is elriasztja. A lénynek nem marad más választása, mint elrabolni, majd megölni a kisfiút, tudván, hogy Victort csakis így tudja előcsalogatni rejtekhelyéről. A találkozás bizarr és fájdalmas mindkét fél részére. Victor szembesül kísérlete sikerességével, ugyanakkor megdöbbenti Teremtménye fejlődése, melynek, tudja jól, beláthatatlan következményei lehetnek. A Teremtmény beszél, gondolkozik, logikusan érvel, idéz fontos irodalmi művekből. Victor attól fél, hogy gyilkost teremtett; utána attól, hogy a Lény túlnövi őt gondolkodásban. A Lény pedig boldogan, reménykedve kérdi: “Büszke vagy hát rám?”

Különös, hogy az embert foglalkoztató gondolatok egyszerre több helyről köszönnek vissza. Ez az a pont, ahol C. G. Jung “Válasz Jóbnak” (1952) c. korszakalkotó tanulmánya bekapcsolódik, melyet pár hete vettem kézbe. E tanulmányban a vallásos környezetben felcseperedett pszichológus és teozófus azt az elméletet állítja fel, ami saját bevallása szerint is csupán személyes meglátás, és ami szerint az addigi keresztény istenkép nem teljes, hiányzik belőle valami, méghozzá a Szentháromságot Szentnégységgé alakító Gonosz princípiuma. Jung szerint Isten nem tökéletes. Hibát hibára halmoz, figyelmetlen, a teremtés idején éppen úgy, mint később; követőit zsarnoki módon uralja, cselekedeteit állhatatlanság jellemzi. A tanulmány központi témája Jób, akire Isten számtalan csapást mér a Sátánnal kötött fogadás miatt. Amikor Jób nem törik meg, Isten magába tekint, rádöbben önnön tökéletlenségére, és elhatározza, hogy Emberré válik, megtestesül. Így születik Jézus.

A színdarabban véleményem szerint Victor és a Lény története Isten és az Ember archetipikus kapcsolatának allegóriája. A darab első felében szinte kizárólag a Kreatúrán van a hangsúly, az ő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, a darab második felében pedig szervesen összekapcsolódik a Lény és az Alkotó alakja, a Teremtő Victor (a rulajdonképpeni vesztes) jelenléte is hangsúlyossá válik. Mary Shelley egy baráti körben kitalált versenyre kezdte el írni a “Frankenstein, avagy a modern Prométheusz” című novellát; a műben, mely aztán regénnyé nőtte ki magát, a kor divatos tudományos vívmányaira és ideáira épített, és célja az volt, hogy megfesse az embernek az Isten és a Teremtés leutánzására tett hiábavaló, illetve elítélendő kísérletét. Az én olvasatomban azonban a Teremtő és Teremtett kapcsolata, bármennyire is groteszk módon ábrázolja a kudarcba fulladt hiúságot és céltudatosságot, megható és gondolatébresztő tanmese Istenről. Arról az Istenről, aki mindentudóságában és mindenhatóságában is hibákat ejt, téved, nem vesz figyelembe dolgokat, zsarnoki, haragtartó, ok nélkül erőszakos és leigázó nálánál sokkal jelentéktelenebb lényekkel. Arról az Istenről, aki unalmában és “csak azért, mert megteheti” (Victor válasza a Lény kérdésére, hogy ha el akarja pusztítani őt, akkor miért teremtette meg), megteremti az Embert a saját képmására, szabad akaratot lehel belé, majd csodálkozik, hogy Teremtménye átlépi a neki szánt határokat, körbe tekint, megérzi az élet szépségeit és a benne rejlő lehetőségeket, fellázad szolgasorsa ellen, majd Isten jogtalan haragja elől menekülni kényszerül. A darab egyik legmegrendítőbb mozzanata az, amikor Victor ráébred: Teremtménye, az élettelen húsból és szövetből összetákolt (por és víz!) szörnyeteg többet érez, mint ő maga, hiszen a Lény képes szeretni, vágyik egy társra, egy oldalbordára, akit szerethet, és aki őt elfogadná olyannak, amilyen. Victor, a tudomány embere nem azért hozta létre a Lényt, hogy szeretetet adjon neki, hanem mert kíváncsi elméje a tudomány határait feszegette, és miután létrehozza a Lényt, feljogosulva érzi magát arra, hogy elpusztítsa őt. Ez ellen azonban a Lény fellázad. Logikai érveléssel hengereli le Victort, és arra kéri, hogy teremtsen neki egy társat, egy ugyanolyat, mint ő maga, szörnyűségeset, ijesztőt, akire más nem nézne, csakis ő. Ha Victor kész létrehozni ezt a szerető hitvest, akkor ő, a Lény, örökre eltűnik, elvonul a hegyekbe kedvesével, többét nem látja őket senki. Victor ígértetet tesz, egyrészt abbéli félelmében, hogy a Szörnyet csak így tudja eltávolítani, másrészt azért, mert hiúsága ismét felébred szívében, és az újabb kísérletet tudományos kihívásnak tekinti. Meg is teremti a Nőt, aki gyönyörű, de még élettelen, tudattalan, csupán szövetei tartják össze testét. A Lény magán kívül van, boldog – de nem sokáig. Megpillantja a zsákot, melyben Victornak egy helyi lakos hozta a “teremtéshez” szükséges emberi szerveket, végtagokat, és megdöbbenve kiált fel: “ebből lettem hát, ebből a mocsokból? még én magam is undort érzek…” Victor ezt a pillanatot használja ki, hogy megölje a Nőt, mert nem akarja hagyni, hogy a Lény boldog legyen, és mert retteg a következményektől. A Szörny összetörve elmenekül, de bosszút ígér. Így válik a Teremtőből menekülő áldozat.

A Lény hamarosan újra felbukkan, méghozzá Victor mennyegzőjének estéjén. Belopakodik a szép és gyengéd Elisabeth szobájába, beszélgetést kezdeményez vele. Elmondja, hogy Victor hozta létre őt. A nő megdöbben, majd férje iránti csodálata arra készteti, hogy a Lényre is szeretettel, befogadón tekintsen, segítséget ígérjen neki Victor nevében. Már-már remény ébred a nézőben: hátha, hátha békére lelhet a Lény, hátha Elisabeth, e gyengéd női lélek közbenjárásával megszakadhat az örökös harc a Teremtő és a Teremtett között. Ámde a Lény gyorsan megtanulta mindazt, amit Alkotója nyújtott neki élete során, és így elsajátította a hazugság tudományát is. Egy borzalmas pillanatban eltorzult arccal kéri Elisabeth bocsánatát. Megrendítő a Szörny őszintesége, aki képes lenne tiszta szeretetre, ha azt kapná vissza, de a szemet szemért elve alapján meg kell bosszulnia kedvese halálát. Victor szeme láttára magáévá teszi Elisabethet, és immár öntudatának teljes birtokában, ártatlanságának elvesztését véglegesítendő, megöli őt.

A darab utolsó jelenetében távoli, kietlen tájon vagyunk, a Lény ereje teljében pompázik, míg Victor erejének utolsó morzsájával vánszorog. Egymás jelenlétéből táplálkoznak, nincs már semmi és senki más, csak ők ketten, az üldöző és az üldözött szimbiózisa. Victor, az állatsorba kényszerülő áldozat nem bírja tovább, feladja a harcot, nem hajlandó tovább élni. A Lény megtorpan. Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg várjuk a reakcióját, vágni a feszültséget, még a moziteremben is… A Kreatúra megböki Victor élettelen testét, megrázza Teremtőjét, de az nem válaszol. A Lény összeroskad, karjaiba veszi Victort, itatni próbálja borral, majd amikor látja, hogy neki nem sikerülhet a halott feltámasztása, kiszakad lelkéből minden fájdalma, keserűsége. Teremtője nélkül ő sem képes élni. “Ha te elmégy, nekem is mennem kell”, mondja. Szívszaggató vallomás ez, és aki megtapasztalta saját lelkében ezt a folyamatot, azt igazán mélyen megérinti. Aki már érezte azt, hogy Isten halott, az tudja, mit érez a Lény.

Ámde Victor csoda folytán életre kel, és a Teremtmény boldogan veszi tudomásul, hogy “mégis szereti őt az ő Alkotója”. Victor azonban azt feleli, “én nem tudom, hogyan kell szeretni”, mire a Lény azt válaszolja: “Majd én megtanítalak.” Tétován egymás felé nyúlnak, Michaelangelo “Ádám teremtése” elevenedik meg előttünk, csakhogy itt Teremtő és Teremtett egymást teremtik újjá… Az utolsó pillanatban Victor rádöbben, hogy erre nem képes, nem hagyhatja életben a Teremtményét, aki egy természetellenes vágy eredménye, és aki megkavarja az élet rendjét. A Lény pedig belátja, hogy Alkotóját csakis akkor teheti boldoggá, ha hagyja, hogy az megölje őt.

Jung elmélete egybevág a darab érzelmi folyamataival. A Teremtő létrehozza Kreatúráját, aki nálánál erkölcsösebbnek és tisztábbnak bizonyul, olyannyira, hogy a Teremtő segítséget kér Teremtményétől a legfontosabb emberi (és isteni) tulajdonság, a szeretet megtanulásához. “God sometimes you just don’t come through… do you need a woman to look after you?” énekli Tori Amos, aki a feminin oldalt hiányolja Istenből, ahogyan Victornak is csak jót tenne a gyönyörű, nagylelkű és gondoskodó Elisabeth jelenléte, ahogyan Jung szerint is léteznie kell a női princípiumnak Istenben ahhoz, hogy az teljes legyen. A néha tehetetlen, szinte csetlő-botló Isten képének nem haragot és megvetést kellene ébresztenie a hívő emberben, hanem együttérzést és alázatot. Fel kellene ismernünk, hogy Isten nem mindig figyel ránk, és nem mindig tud segíteni. A Teremtést talán ő indította el, de most már mi is részt veszünk benne. Várjuk a segítségét, minden jó és rossz esemény hátterében őt sejtjük, szeretjük dícsérni a jóért, és megfeddni a rosszért – de mi van akkor, ha nem csak ő tehet mindenért, ami történik? Ha nem várhatjuk mindig azt, hogy ő helyrehozza a dolgokat, vagy hogy megjutalmaz? Mi van akkor, ha mi alakítjuk a sorsunkat, és néha magát Istent is nekünk kell támogatni?

Danny Boyle “Frankenstein”-ja gondolatébresztő mű, hívő és ateista ember is talál benne szellemi harapnivalót. A történet kerek, a szereplők remekül vannak kidolgozva, még a mellékszereplők is. Az erőteljes, hatásos zenei aláfestés mindig a megfelelő hangulatba burkolja az adott jelenetet. A díszlet pompás a maga egyszerűségében, és a londoniak igazán büszkék lehetnek a parádés technikai megoldásokra, melyeket másodpercek alatt vetnek be néhány másodperces elsőtétítések ideje alatt. Benedict Cumberbatch brillírozik a Kreatúra szerepében, testét, hangját megzabolázva hozza létre saját Teremtményét, aki erős, ugyanakkor fél, aki magányos, ugyanakkor szeretettel teli, mint a legártatlanabb gyermek. Összetett szerep, testileg-lelkileg megerőltető, minden bizonnyal a színész legnagyobb kihívást jelentő szerepe a 2004-es “Hawking” óta. A hideglelkű Victor szerepében pedig a hasonlóan zseniális Jonny Lee Millert láttam, aki több sorozatban és BBC adaptációban tűnt fel az elmúlt egy évtizedben, és aki érzelmek sorozatát képes kifejezni másodpercek töredéke alatt. Számomra az ő szerepe is sokrétű, és ő kiválóan teljesít. Két viszonylag kevésbé ismert színészről van szó, akikre azonban joggal figyelt fel a filmipar az utóbbi időben. Különösen Benedict Cumberbatchre, aki tucatjával kapja a filmszerepeket, illetve a nagy sikernek örvendő, szinte másodpercek alatt kultikussá váló “Sherlock” adaptációban alakítja a címszerepet. (Zseniálisan, tegyük hozzá.) A darab érdekessége, hogy a pár hónapos időszak alatt a két színész felváltva alakította a Kreatúra és Frankenstein szerepét, és a rendező, Danny Boyle elmondása szerint minden alkalommal újabb és újabb részletet tettek hozzá egymás alakításaihoz. Igazság szerint parádésan alakít mindenki a darabban, a statisztáktól kezdve a kisfiúig bezárólag mindenki. Tökéletességre vitt színdarab ez, dráma a javából, és az alaposan bepróbált kameramunkának is köszönhetően szinte mindent látni és hallani, ami fontos, méghozzá egészen közelről. Fizikai és szellemi síkon is.

10 Comments