Noondarkly

Csörömpölnek…
Hallom, de nem értem őket. Olyan régóta nem engedtem szabadjára a gondolataimat, hogy tajtékzanak idebent, mint vad állatok verik magukat elmém rácsainak. Néha elmélázok egy-egy szón. Csörömpöl. Csörömpölök én is, csörömpölsz te is. Mit jelent? Nézem leírva. Hajlatok, vonalak, pontok. Fura összevisszaságban. Valaki valamikor a barlang falára szénnel egy vonalat húzott. Egy kört rajzolt. Mikor lett belőle értelmes szó, és mikor párosult a betűhöz hang, az a bizonyos hang, fonéma, amelyet a másik fonémához illesztve egymás után láncba fűzve szó lesz, értelemmel teliség, valami, ami mutat valahova, emlékeztet, elindítja gondolatok sebes megállíthatatlan folyamát felidézi a múltat és előrevetíti a jövőt
És ha nem kihagyok bizonyos be űk t akkor a s ónak elvész az értelme. Egy betű hát a minden.
Hogyan lett a szénnel meghúzott vonalból irodalmi alkotás és egyáltalán miért él némelyik emberben, így bennem is, a vágy, hogy ezeket a hajlított vonalakat sűrű egymásutánban leírjam és kifejezzek vele valamit, ami nincs is, mert nem volt, és nem lesz, akár megtörtént, akár nem, mert a jelen pillanat sem létezik, nem hogy az emlékeink, vagy az, amit vágyakozva elképzelünk. A valóság nem elégít ki, de a fikció sem, mert ahogy telik az idő, úgy látok át nem csak másokon, de saját magamon is, és amit elhittem tegnap, azt ma már harsogva kinevetem. Ahogy a napok telnek, egyre csak nehezülök, de közben vetem le magamról a szerepeimet, mint a hagyma rétegeit. Egyik szerep sem elégít ki, sem az, amit már eljátszottam, sem az, amely még meg sem adatott. Érzem, hogy csak szerep, és értelme nincs, csak az idő kitöltése, az időé, amit szintén mi daraboltunk emészthető darabkákra, pedig a végtelenből indultunk, akkor még nem volt vég, sem kezdet, minden egy volt, határok és szabályok nélküli, de mi ezt nem értettük, ezért magyarázat után kutatva megteremtettük a pillanatot, amely elmúlik, hiába mondják, hogy ragadd meg. Nem tudom, ki vagyok és mi vagyok, ahogy azt sem, miért írom ezt most, és miért írtam, amit eddig leírtam, miért e sok betű és szó és értelmes értelmetlenség. Mennek a rétegek, tűnnek el, fázom, egyre jobban fázom, keresem az új rétegetek, de mivel nem az enyémek, nem jók rám, ez tág, az szűk, szorít, vagy leesik rólam, elhagyom idő előtt, még meg sem értettem, miért volt rajtam egy fél szó erejéig.
Szeretnék olyan csendben lenni, hogy meghalljam azt, ami a csörömpölés mögött van. Talán nincs mögötte semmi. Talán van. Nem hiszem, hogy bármi lenne mögötte. Isten?
A magány elviselhetetlen… félünk benne… félünk magunktól, mert bennünk él minden, világ és hangya, kozmosz és vég, fájdalom, hús, fák, föld, víz. Félünk a haláltól, mert ha meghalunk, meghal minden. Mondhat bárki bármit, akkor úgyis vége lesz a világnak, ami világunknak. És ha minden egyes ember ezzel a rettegéssel a szívében kel és fekszik, nem csoda, hogy az univerzumot negatív aura övezi.
Ha messziről, bandzsítva nézem, hullámzó, szaggatott vonalakat látok. Nincsenek szavak, betűk, nincs értelem. Csak pöttyök, néha mozognak, néha stagnálnak. Furcsa műalkotás, színtelen, szagtalan, szabályos és mégsem. Nem értem, mi ez. Miért érzem a késztetést?
Csörömpölnek.