Pedig/Talán

Idejétmúlt a melodráma, pedig –

Visszafelé haladni, meghátrálni minden elől. Miért ne tehetném meg? Peregnek az évek, eljárnak fölöttem, elképzeléseim füstbe mennek. Magamat okolom ezért. Nem is oly régen még minden lehetséges volt. Pedig…

Hátranézek. Milyen szép. A pillanat gúzsba köt, mozdulatlanná fagyok, mint amikor egyszerűen nem voltam képes belelépni a medencébe. Sokan voltak. Hangzavar töltötte be a teret. Szégyelltem a testem, és azt is, hogy a bizonytalanság megbéklyóz. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, kinevet. Gyávának látnak. Izzadságom folyója medret vájt bőrömben, én pedig némán tűrtem. Tehetetlenül.

Elindulok az úton, nem tűnik nehéznek. Csupán le kell pergetnem a kudarc ragacsával bevont gyöngy-perceket. Gurulnak, csillognak a szürkületben, majd elnyeli őket a hátra hagyott jövő. Egyre könnyebbnek érzem magam, egyre kevesebbet cipelek, minden egyes elguruló sors-gyöngy szabadabbá tesz.

Pedig nem rossz sorsot kaptam. Szeretnek, szerethetek, hallgatnak rám. Körülvesz a szépség. Néha megadatik az erő, a bátorság. Miért nem elég? Miért vágyom többre? Néha nem is tudom, mire vágyom… és néha nem is vágyom semmire. Olyankor sem vagyok boldog, pedig…

Kár, hogy visszatart valami, magam sem tudom, mi. Szabályokba ütközöm, falakba, szorul körülöttem a tér, az anyag megszilárdul, ahogy ólomsúlyként nehezedik csontjaimra. Rám aggatnak mindent, amit ők is nem kért örökül kaptak. Nemzedékről nemzedékre egyre többet cipelünk, pedig állítólag a fiatalság fogja megváltani a világot.

A szavak sorrendje szabály, és az is, ahogyan most papírra vetem a gondolatot. Koherencia, filozófiai stílus, szabályos esszéforma, mikor hogyan kell. Megfelelünk, ha tudunk. Megnyirbáljuk saját magunkat, levágjuk a nagy lábujjunkat, hogy ránk férjen a cipő. Ki akarok törni, nem kell cipő, gyűlölöm a kötöttséget, a beskatulyázottság érzését, a definíciók univerzumát. Persze, ehhez először értenem kellene a szabályokat. Újabb súly, újabb tudás-kristály az egyre vakítóbb és fölöslegesebb csilláron. Minden mást elhalványít.

Lépegetek visszafelé, már éjszaka van. Beborít a csend, biztonságban szeretném érezni magam, de tévedek. Bármi megtörténhet. A szabadságba vágyó lelkem vacog a félelemtől. Alig van már gyöngy a füzéren, szinte mindet lepergettem. Egyre gyorsabban tűnnek el a sötétség markában, időm sincs megbánni, amit teszek.

Elérem az alkonyatot. Magam vagyok, minden, ami az enyém volt, immár senkié és mindenkié. Végtelen a csend, lebeghetnék benne, csak fel kell emelnem a lábam, és már repülök is. De nincs, aki látná. Aki velem örülne. Vagy felfogná a könnyeimet. Már nem is akarok lebegni. Lehúz a béklyóktól megszabadult lelkem magánya. Pedig…

A fény nem boldogít, idegen számomra, ahogy minden létező életforma és gondolatfoszlány. Egyedül maradtam. Ha elérném a hajnalt, talán… akkor talán.

5 Comments

  1. Posted August 23, 2012 at 12:55 pm | Permalink

    Gyönyörűen írtad le, amit más csak makogva tudna, ha ugyan felfogná, mit is érez! Én valamennyire ugyanezt 🙁

  2. Posted August 23, 2012 at 6:54 pm | Permalink

    Köszönöm, hogy elolvastad :-*
    Igazándiból a Liget-nek küldtem be pályázatra, kaptam egy icike-picike pozitív visszajelzést, de mégsem volt elég jó. Viszont a kedvem visszahozták. 🙂 Amúgy meg hangulatnyi szösszenet volt, de eléggé leír engem…

  3. g.
    Posted August 26, 2012 at 4:50 pm | Permalink

    *sigh*… x

  4. Szilvia
    Posted October 15, 2012 at 11:10 am | Permalink

    Gyönyörű. Pedig…

  5. Posted October 20, 2012 at 9:46 pm | Permalink

    Szilvi: pedig nem is a te műfajod, tudom. 🙂 Köszönöm! :-***

    (Neked is Gee! :-***)

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*