Monthly Archives: February 2011

Dear Josh

It’s 11 pm local time, by the time I finish this post it will be midnight, 27th of February. I could keep it short and simple and just say, Happy Birthday… but this time I feel like I should write more… not sure what… and not sure why… not sure why now.

It has been four years. Four years since I first heard you sing. Back then, you pulled me out of my deepest misery, you chased away my nightmares, you lifted my spirits and made me believe everything would be all right. Always.

Since that time, you have had an impact on my life stronger than most people around me have. You have inspired me artistically, you have showed me how to be generous, you have given me some of the most amazing friends I ever had. Because of you, I travelled; because of you, I was brave; because of you, I became involved. You made me think, you made me soar, you made me help others. Through your music I experienced feelings I have never had before. From your voice I drew strength and bliss. By your beauty the artist within me was profoundly moved. Your humour has made me laugh, your generosity has made me weep, your presence has given me clarity. Your humbleness is a constant reminder of who I want to be.

I am writing a novel that you inspired. This novel is teaching me things about myself and other people I never understood as clearly as now. It may never be published but my soul and heart are in it, and it is a world I can take refuge in, and get recharged by. Whenever I feel off, I only need to write a little to my novel. Indirectly, you’re still helping me find my center!

You have given me new musical insight. Ben Folds, Mumford & Sons, A Fine Frenzy. Charles Aznavour. Thank you for them!

Your foundation made me become involved in doing charity work. Something I have never done, not that I’m proud of it. You set us an example, and you live by it. You do exacly what you preach. You truly live by Christ’s teachings. You get involved where and when you can , you help people, as many as you can, you pay attention to your fans, to as many as you physically and emotionally can. You listen to what we say, you grant us our wishes. You indulge us, you cater for our needs. You care for us. You really do. The way we care for you. It’s a full circle that has not been broken yet, and I know for certain that it’s not you who will break it, when the time comes… it will be our foolishness, selfishness, and greed.

All these things that you do, you do them gladly, without any effort. You stay open and you stay focused on what’s really important in life. You have been brought up well by two wonderful parents in a wonderful manner and you can walk on your path with your head raised high. You exude love and clarity, you have an aura of something genuine about you, something that we find irresistible. A dear friend once phrased this thought in the truest way possible: “We are drawn to Josh like moths are drawn to the fire. But instead of getting singed, we are reborn.” We are drawn to you, Josh, like tiny moths to a gargantuan, magical, surreal fire; you engulf us with the flames of your love and we are, literally, reborn; each of us rise from our ashes, better persons, grown into our better selves. We are saved, and purged, because of you.

Please don’t be frightened of this huge responsibility. It’s a heavy load but it would not be within you, if you weren’t strong enough to carry it. And if or when you decide to throw the burden off, we’ll be there to carry it for you. And you can let go, and fall back on us. We’ll catch you, we’ll break your fall. We’ll give back what you gave us. There is nothing in the world that you can do and make us stop loving you, Josh. Nothing.

I know now why I wanted to write this post. It’s a public blog, you might come across it. Maybe, who knows. Bigger miracles have happened! I know that I can never tell you all this in person, not ever. Not only because I couldn’t, but also because I am not meant to. I’ve been struggling against this for years, I was hoping to get closer to you, one day, maybe, through a miracle, start working for you, or something as silly as that. But all the things that you’ve given me, now I know: I am not meant to thank you for them. Because deep within your subconscious you know all of it already. You know. You see it in our eyes, you hear it in our cheers. You feel it in our love that travels to you each and every time. So there is no need for yet another clingy fan to tell you just how much she loves you.

I wrote all these things down with the certainty that I can never personally express to you what you mean to me. And in the humble hope that written words travel fast. Maybe they reach you while you sleep, or drink your glass of champagne over a slice of cake, or rehearse with the band for one of the upcoming shows. Maybe the power of loving thoughts and words can indeed move mountains. I truly hope so.

Happy Birthday, dear Josh! May your life always be as amazing as you are making mine.

Miracles Inc.

After my high-brow mini-essay on friendship (please insert self-ironic smiley) and the extensive feedback, I was preparing to write my next posts on two important and controversial subjects. I was already discussing the pros and cons in my mind, I was preparing my argument. (God it’s been ages since my last academic essay!) Well, not really; this is a personal blog and I refuse to be cornered by any regulations whatsoever. Back to what I was saying – please pardon my incoherence, I slept a skimpy four hours and my grey matter is preoccupied with something that happened yesterday -, so, like I was saying… yes. Controversial, universally discussed matters. Those will have to wait.

They say miracles happen to those who believe in miracles. My question is: do we start believing once we witness a miracle, or do miracles happen because we condition ourselves to believe in them…? I think I would say both. I don’t remember I ever saw a burning bush or the disappearance of a man, but at one point in my life, miracles did start to happen. True, they were small miracles. Reading the minds of others. Experiencing something that altered my whole existence. Receiving a reply from God (or the universe, or call it what you want) to a question/request, or receiving a reply to something I was only thinking about. Meeting people who changed who I am, who shaped my life and my outlook on the world. I think what I prefer to call miracles per se, are events of synchronicity; at first, I called them accidents, or haphazard occurences, but as time passed, I began to notice that these events of synchronicity started to occur more and more often. Whether I intuitively sensed these events, whether I willed them to happen, I think it doesn’t really matter. I think it works both ways. I think we want something so hard that we do help along that cause, and when it’s almost happening, our precognition flares the red light: it’s happening!

They say that if we love someone very much, we start reading them. We start feeling what they feel without talking to them. Perhaps even without being on the same continent with them. I have had so many instants of synchronised thinking, or unpremeditated thought-synchronising between me and my friends (and sometimes even strangers) that by now, I’m not even surprised whenever it happens again. I divined people’s thoughts and they divined my thoughts, too. We read each other’s minds and hearts, we visualised them; I sensed actual numbers, objects, places and settings before they happened. (No, I do not play the lottery. Moronic, right?) I knew what hotel room number a celebrity was going to have a year before he came to Hungary. (No kidding.) I talked about an event at a particular setting, something that never happened before, and the next day the news came of that particular setting being used by that celebrity. I visualised thoughts and memories and feelings in Photoshop wallpapers, memories and thoughts of others. I figured out small personal events in someone’s life without ever having spoken to them. I don’t use a crystal ball or even cards; these things just happen. And they happen increasingly more often these days; pretty soon I’ll stop talking to people because the mind-reading (it goes both ways!) is starting to happen on a ridiculous scale!

I’d like to stress that I don’t think I’m a unique person when it comes to extra-sensory perception, in fact, I’ve lately come into contact with people whose lives contain some pretty hardcore stuff. You wouldn’t believe them if I told you, I myself wouldn’t believe them if I hadn’t been there. The thing is, humankind is evolving; whether we like it or not, ESP is a daily ingredient of our lives and everyone, each and every one of us is capable of becoming a precog. We all are precogs. It’s there whether you believe, or not; some of us are more open, some of us are very close-minded, but that doesn’t change the facts.

In any case, this just happened: I went to a concert last October, the band got through to me big time with their music and stage presence, I wrote a blog post (a concert review) several months after that with the aim of making the band’s name more present on the world wide web (they are not yet very well-known, it’s a shame because they really rock), several months passed, there were no comments, and I thought, I performed my duty and I talked about them, as well as my own feelings openly. I owed them this much. Last night on my train home I listened to their album for the first time in months and wondered to myself if the guys ever came across my review and whether they liked it. I arrived home and a comment from the lead singer of the band was waiting for me under the review. He thanked me for my honesty and he said that if they moved just one person in the crowd the night of that concert, it was worth it and that my words mean a lot to them.

I will spare you the graphic details of my emotional implosion; suffice it to say, when I was able to think straight again, I thanked him on my blog and I thanked the universe and God for a lot of things. For getting a reply to the request (plea is more like it) that I sent forth just yesteday about not getting love in return. For the simple, unmistakable proof that words do matter, and that honesty moves people, that an open heart is the shortest way to another person’s heart. For the fact that my blog is not redundant, and for the fact that my words get there; perhaps not always, perhaps there is no feedback, but my words do get there. I am of little faith and God saw it fit to shake me back into the reality of miracles with a gigantic, loving nudge.

So now here I am sitting on a pile of miracles that is growing every day; I look around and tell myself to keep an open eye, ear and heart at all times; you can never tell when you see, hear or feel something that will rock your boat and create ripples and waves to other people’s soul. I was so not expecting a warm-up band to rock my world last October; after a few years that were (in my opinion) jampacked with miracles, I did not expect any more. Even now, sitting on my pile and cherishing the memories, I fully believe that that was it. No more are coming, I mean it’s impossible. What more could happen?!

And yet, I know, based on my firm and wonderful experience, that life is full of doors ready to be opened.

And behind those doors, miracles are ready to occur just for us.


Szavak helyett…


On friendship I.

This is a heavy subject for such a light-mattered blog, and since I believe there will be sequels (as years go by, almost everything changes around and inside us, and this usually happens together), I will make this Chapter 1. I think many of us struggle in this field, whether it’s about justifying ourselves, or because of disappointments; I would welcome comments from friends and strangers alike. Truth be told, I would be grateful for some moral support and encouragement. From time to time it is by strong belief that my being an Aquarius is not tantamount to being a good friend.

I would like to go back in time, all the way to kindergarten. My first friends came from that community. Little girls of whom I only remember the hair colour. In primary school the widening of my circle of interests widened my circle of friends, too. I remember two girls very distinctly, that is to say, three. Irina was a pretty, sassy and slightly lecherous girl with long, black braided hair; she taught me a lot about the world and we often ate salami from Sibiu, which at the time was a delicacy in Romania. We played a lot outdoors, she was a great runner and was always picked for group games; the boys adored her, they sensed the archetypal woman in her. Elizabeta was more refined, but also a truly Romanian girl, one of the smartest in our class, and she ran like a gazelle, graciously, softly. Claudia was a real country-girl but endlessly loveable. I lost touch with them when my family emigrated to Hungary. I wonder if they ever think of me…

In Budapest, everything changed. My heart’s desire was granted: I grew up. The teen age hit me hard with all its glory and doom, I was struggling with my weight, with my acne, with my glasses, and the sense of being an outcast I had experienced in the last two years of primary school here, as well as high school. I was always very reserved, I was the odd girl out due to my height (5′ 9″) when in all honesty I’d rather have disappeared from the entire world… and so, I always walked with a slightly hunched back. My shyness blomed until the age of eighteen, due to the intimidating social life of my older brothers – as well as the fact that I considered every girl around me prettier, and smarter. Sadly, the boys concurred. (I know now that it was my lack of confidence that triggered the refusals and the loneliness. They were neither prettier, nor smarter than me. They were only able to open up and they were brave enough to live.) At the end of primary school I had a friend whom I had met at the Refugee camp in Békéscsaba; her family had arrived from Nagyvárad, mine from Bucuresti. We ended up in the same high school and we have been keeping touch ever since, with shorter or longer breaks in between.

High school brought a few honest, beautiful friendships together with their hitches and initial hardships. In the beginning, these were mere encounters between misunderstood and mocked-at souls, and then, as we stepped out of the shadow or the institution and our class, we found our own voices and were able to open our hearts to each other. We looked upon each other as human beings in our own rights; years passed, relationships came, as well as other friendships, changes and pain, and of course, joy. We could talk about almost everything.

I made some friendships during my university years, too. I remember a lot of faces, names. Some of them I remember very sharply, there are even a few with whom I meet occasionally. To my greatest joy, there are some who came back into my life only recently.

And here ends the part where I discuss relationships which are traditionally accepted by society. Although… these days internet encounters are pretty much considered normal. After all, where else would the forming of an emotional connection that transcends countries and borders possible? I confess I’ve always been more open in writing. Already in primary school I was sending notes and letters to my friends, or to certain (platonic, of course) love interests. I raised the bar and perfected this form of communication to an artistic level in university, when I typed down a loose, stream of consciousness-shaped inner monologue regarding my feelings toward a certain guy in one of my seminars. I think that this piece of writing is still good, even today. (Poor miserable chap, who got the confession in an envelope on his message board did not think so. It is my belief he considered me a psychiatric case. I still know his name; he was a young man with beautiful chocolate-eyes and hair, a pretty face and an intelligent, sensitive mind, his wrist was gracious and his gaze was intense. I fell for him like a stone falls into a river.) Then came the internet, I got accustomed to it, and I came upon certain chatlists, then, the message boards, where I would discuss my favourite celebrities with other fans. One of these chatlists brought me together with my fiancé through a fairy-tale encounter; the message boards gave me a few wonderful persons, friends I often meet in person, too; and they gave me a few people with whom I am only in touch through e-mails, due to the almost insurmountable physical distance. (There is a chance of my meeting one of my most intimate friends this year I never met before; the prospect of this meeting means a lot to both of us!)

The long and short of it is that times are a-changing, and so are the methods of friendship-making. Luckily, my initial reticence disappeared by the time I was in my twenties; I’m not a typical party-girl, but in writing, I open up very fast, and if I communicate with someone who appreciates it, I will open up in person, too. Like everyone else, I follow the changes in the world around me, I adapted, I toed the mark, and joined the current social networks, where I was invited to by friends and acquaintances. I still remember a time when I wrote letters with my hand, with a pen, on paper; then came e-mailing. The telephone was followed by the cellphone, then skype. After the message boards came Facebook and Twitter. And I’m finally arriving at the issue I originally wanted to tacle.

I do not know what friendship is. I thought I knew. I was so wrong. I thought that if a friendship exists between two people, or within a community, for many years, then that can only be a solid friendship. I thought that if two people knew each other for seventeen years, and have been friends almost ever since, good friends, too, then this relationship could not crumble. I thought that if two people can read each other’s thoughts, can finish each other’s sentences, are willing to share their innermost secrets with each other, then there can be no anger, misunderstanding, hurting and being hurt in this friendship. I was wrong, and wrong again, and wrong yet again. For years I’ve been experiencing the fact that sometimes even in the friendships we think most stable there can surface a badly chosen word, a misunderstood phrase, question, opinion, which in turn will furrow itself deep into the flesh of the friendship, like a thorn. This thorn can easily get infected, unless removed in time – discussed openly. During the course of the last year I’ve been living these disappointments and the sense of wonder at how things can happen, and that’s why I’ve recently started to ask myself questions. I’m past the part where I blame myself. I cannot be the cause of every crack. I am not that important, I’m aware of that. It usually takes two. Or more.

Can there be hatred in a friendship? Can there exist lies or secrets in a friendship previously thought completely open? What does it mean to love a friend? How far can one go when giving advice or opinion? Does one have the right to interfere in a friend’s life? (Even when one knows they are at fault.) Why are we sometimes jealous of another person, whom our friend befriends? If a friendship falls apart because someone hurt someone else, and then that someone else hurt them back, but the two parties miss the wamth of their past friendship – is the resuscitating of this friendship allowed, or possible? If there are no common grounds, only anger, hurt and misunderstanding, can a friendship be sustained, is it worth sustaining? When is there a time to let go, and when to hold on?

And why, how can a friendship stop living, that had lived fr many many years? Is this the fate of every human relationship? Farewell?

In time, I realized that the modern day methods of communicating are vastly responsible for the fact that human relationships are becoming more and more shallow. In the paper and pen letters, but even in those e-mails that we worded for hours on end we were still able to dig down into the depths of our soul and haul up secrets. We opened up before each other. We bared ourselves to each other. We confessed things from our past that we never thought would become public. We told our wishes, our dreams, and fears. Then came text messages, which allowed us to communicate with each other regardless of place, several times a day, even. Facebook and Twitter enable a constant presence and communication with more people than one, a quick and efficient report on the person’s doings, situation and occasional state of mind. (Twitter reduces the character number; I quickly have it up when I realized that some of my acquaintances were using it for their daily chat-room and tweets came by the dozen each second.) Facebook and Twitter is attractive to many because celebrities, favourite TV shows, communities or even websites have their own pages, where one can follow the news. Who wouldn’t like to know what Justin Timberlake is doing, for example? (Yeah, I know, whoever doesn’t like the guy. But millions do.) The gist of it is that thanks to Facebook and Twitter, people are carrying their speedy lifestyle over to their communication and social skills. They want to use two sentences, or two words, to tell others what they are doing. They want to convey encouragement, empathy, love, and give opinions, create or deepen an emotional connection through one sentence or one single smiley. It is my experience that this only works if two people meet in person and share thoughts outside the internet network. But sadly, we waste most of the time set aside for the internet (in worst cases, the time set aside for building or maintaining relationships) on these networks; we barely have time for e-mails any more, proper letters written by hand, on paper are slowly slipping into oblivion (I would like to remark that my mom, and my brother living in England still write letters by hand!), instead of the phone we use texsts, and private messages on internet boards or Facebook. Sadly, this process, or phenomenon doesn’t spare the strongest of friendships, either. I have been recently brought face to face with the sad fact that some things happening on the internet can mar a friendship almost twenty years old.

I feel that our consciousness has been veiled by the nightmare of loneliness to such an extent that we allow more and more people to enter our lives, we don’t have enough time for our friends, we want to build relationships quickly and in an efficient manner, we don’t want to waste a single word more on the person than needed. A text will do, a comment to their Facebook post, and we can continue with our day. We post that we are happy, that we are sad. A single person comments; the person we carry on a daily correspondence, and with whom we also meet relatively often. And perhaps one or two more people, sometimes, when they are around. But what do we know of our virtual friends? Do we know what their hair colour is, what their favourite food is, what they like and hate in people, what their favourite movie is, when their anniversary is, if their parents live still, if they love their parents, if they have siblings, what they feel when they see a beautiful flower, if they like animals, etc etc etc.? And what do they know of us?

What do you know about me? And what do I know about you?

My life is more or less an open book to everyone who knows me, who corresponds with me, who meets me sometimes, who used to read my fanfictions, and to those, who take the time to read this blog. Sometimes I am flabbergastingly candid. I won’t say people have not taken advantage. Some have. But I won’t say that this has changed me, either. I like to open up to people, I like to look at strangers as potential friends. Most people react similarly, and this makes me happy because it proves to me that we can still be open and sincere, that we are still able to bare our souls to each other, and we are still able to maintain profound, meaningful relationships.

This post is an invitation to you all, to you in particular. Share with me, with us, a secret. Or just read this, and think about your relationships. Think of your friends, ask yourself, do you pay enough attention to them, or do you just fleetingly ask them how they’re doing? When was the last time you made friends with someone, or when was the last time that your soul resonated with someone else’s? If you’re open, why are you open, and if you’re withdrawn, why are you so? Are you scared of being disappointed, of being refused, or of getting hurt?

I must think many things through. I don’t know anything of friendships, or of love, for that matter. It took me thirty-three years to grasp this.

A barátságról I.

Súlyos témába kezdek ezen a könnyed blogon, és mivel úgy érzem, lesz még folytatása (az évek múlásával szinte minden megváltozik akár körülöttünk, akár bennünk, általában szervesen egymásba kapcsolódva), ezt csupán az első fejezetnek tekintem. Azt hiszem, sokan küzdünk ebben a témában, akár önérvényesítés, akár csalódások miatt; örömmel venném a hozzászólásokat ismerőstől, ismeretlentől egyaránt. Valójában hálás lennék egy kis morális támogatásért, biztatásért. Időnként határozottan arra gondolok, Vízöntőségem baráti mivoltát elhagytam valahol, vagy pedig soha nem is volt meg.

Kicsit visszamennék időben, egészen az óvodáig. Nekem ott voltak először barátaim. Kislányok, akiknek már csak a hajszínére emlékszem. Általános iskolában az érdeklődési köröm megnagyobbodásával a baráti köröm is tágult. Két lányra emlékszem nagyon tisztán, illetve háromra. Irina szép, cserfes, kotnyeles és kicsit ledér kislány volt, hosszú fekete copffal; rengeteget tanultam tőle a világ dolgairól, és gyakran ettünk szebeni szalámit, ami akkoriban Bukarestben delikátesznek, ritkaságnak számított. Sokat játszottunk a szabadban, ő remek futó volt és mindig beválogatták a csapatjátékokba; a fiúk odavoltak érte, megérezték benne az ősasszonyt. Elizabeta finomabb kiadású, de szintén velejéig román lány volt, az osztály egyik legokosabbja, és gazellaként szaladt, kecses volt, bájos. Claudia igazi vidéki parasztlány volt, de nagyon lehetett szeretni. Velük sajnos akkor szakadt meg a kapcsolatom, amikor áttelepültünk Magyarországra. Vajon gondolnak-e néha rám?

Budapestre kerülve minden megváltozott. Szívem vágya beteljesült, felnőttem. Telibe talált a tinédzserkor a maga minden szépségével és nyomorával, harcoltam a súlyommal, a pattanásaimmal, a szemüvegemmel, és a kirekesztettség érzésével, melyet úgy az általános iskola utolsó két osztályában, mint a gimnáziumban megtapasztaltam. Világéletemben visszahúzódó lány voltam, magasságom (180 cm) miatt kilógtam a sorból, amikor pedig legszívesebben elbújtam volna a világ szeme elől… ezért görnyedve járkáltam, és félénkségem tetőfokára hágott egészen 18 éves koromig, nem utolsósorban két bátyám társas élete miatt. No meg azért, mert a körülöttem lévő, hasonló korú lányokat szebbnek, okosabbnak találtam. És sajnos a fiúk is. (Most már tudom, hogy az önbizalomhiányomnak köszönhettem a kosarakat és a magányt. Nem voltak sem szebbek, sem okosabbak nálam. Csak tudtak nyitni mások felé és nem féltek élni.) Az általános iskola végén volt egy barátnőm, akivel még a békéscsabai menekült táborban ismerkedtünk össze; az ő családja Nagyváradról érkezett, mi Bukarestből. Egy gimnáziumba kerültünk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

A gimnázium hozott néhány őszinte, szép barátságot, a maga zökkenőivel és kezdeti nehézségeivel. Eleinte meg nem értett, kinevetett lelkek találkozásáról volt szó, aztán ahogy kiléptünk az intézmény és az osztályunk árnyéka alól, szépen megtaláltuk a saját hangjainkat és megnyíltunk egymás előtt. Teljes értékű személyekként tekintettünk egymásra; teltek az évek, jöttek kapcsolatok, más barátságok, változások és fájdalmak, meg persze örömök. Szinte mindent meg tudtunk beszélni.

Egyetemi éveim alatt is köttettek barátságok. Emlékszem sok arcra, névre. Ezek közül néhányra nagyon tisztán és élesen, és van olyan, akivel tartom a kapcsolatot; van, aki, legnagyobb örömömre, nemrég toppant vissza az életembe.

Eddig tartott a társadalmilag is normálisnak tartott kapcsolatok taglalása. Bár… ma már az interneten történő találkozások is normálisnak vannak tekintve. Hiszen hol máshol lenne lehetséges országokat, határokat áthidaló érzelmi-lelki kötődések létrejötte? Bevallom, én mindig is írásban tudtam jobban megnyílni. Már az általánosban is leveleket küldözgettem akár a barátnőmnek, akár az aktuális (plátói, persze) szerelmemnek. Ezt szinte művészi szintre fejlesztettem az egyetemi éveimre, amikor is egy laza, stream of consciousness alakban megírt belső monológot gépeltem le egy csoporttársam irányában táplált érzéseimmel. Szerintem ez az írás ma is megállja a helyét. (Szegény, szerencsétlen fótás, akinek az üzenőfalára helyeztem egy lezárt borítékban, nem így gondolta. Szerintem pszichiátriai esetnek gondolt. Ma is tudom a nevét, gyönyörű, csokibarna szemű és hajú, széparcú és intelligens, érzékeny fiú volt, gyönyörű csuklóval, élénk pillantással. Úgy bele voltam esve, mint kő a folyóba.) Aztán jött az internet, ráéreztem az ízére, és rátaláltam azokra a bizonyos levelezőlistákra, majd később, az internetes fórumokra, ahol egy-egy aktuális kedvencemet taglaltuk mi, rajongók. Egy ilyen levelezőlistának köszönhetem életem párját, akivel meseszerű a találkozásom; a fórumoknak köszönhetek néhány csodálatos embert, barátnőket, akikkel személyesen is gyakran találkozom; és köszönhetek olyanokat is, akikkel csak e-mail-ben tartom a kapcsolatot, mert távoli országban élnek, és nincs pénzem meglátogatni őket. (Egyikükkel, akivel nagyon őszinte és bensőséges a barátságom, talán idén végre találkozhatok, borzasztó nagy öröm ez mindkettőnknek!)

A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy változnak az idők, és változnak a barátságok kialakulási módjai. Szerencsére kezdeti visszahúzódásom a huszas éveim elejére megszűnt; ma sem vagyok az a tipikus társas lény, de írásban hamar megnyílok, és ha jó partnerre bukkanok, akkor szóban is. Mint mindenki más, követtem a korok változásait, alkalmazkodtam, igazodtam hozzájuk, és csatlakoztam az aktuális közösségi oldalakhoz, melyekre rengeteg ismerősöm invitált. Eleinte voltak a kézzel írott levelek, utána jött az e-mail. A telefont követte a mobiltelefon, majd a skype. A beszélgető fórumok után jött az Iwiw, a Facebook, és a Twitter. És most érkeztem oda, amiről tulajdonképpen egy jókora kitérő után beszélni szeretnék.

Én nem tudom, mi a barátság. Azt hittem, tudom. Hatalmasat tévedtem. Azt hittem, hogy ha sok éven át él egy kapcsolat két vagy több ember között, akár közösségként is, az csakis tartós, stabil barátságra épülhet. Azt hittem, ha tizenhét éve ismeri egymást két ember, és szinte azóta barátok, méghozzá jó barátok, ez a kapcsolat nem romolhat meg. Azt hittem, ha két ember kitalálja egymás gondolatait, befejezi egymás mondatait, megosztja vele lelke minden titkát, akkor ebben a barátságban nincs helye haragnak, értetlenségnek, bántásnak és megbántottságnak. Tévedtem, tévedtem, és tévedtem. Évek óta tapasztalom, hogy a legbiztosabbnak hitt barátságaimba is betéved néha egy-egy rossz szó, egy félreértett kifejezés, kérdés, vélemény, mely aztán tövisként beékelődik a barátság húsába, és lassan elfertőződik. Kiváltképp akkor, ha nem szedik ki időben, azaz nem beszélik meg nyíltan a problémát. Az elmúlt egy év során intenzíven élem meg ezeket az ún. csalódásokat, illetve rácsodálkozásokat, ezért mostanában kezdtem el feltenni magamnak a kérdéseket. Azon túl vagyok, hogy magamban keressem a hibát. Nem okozhatok minden törést én. Ahhoz nem vagyok elég fontos, tudom én.

Létezik-e harag egy barátságban? Létezhet-e hazugság vagy titok egy azelőtt teljesen nyílt barátságban? Mit jelent az, szeretni egy barátot? Meddig szabad elmenni a vélemények, tanácsok átadásában? Van-e jogunk beleszólni a barátunk életébe? (Akkor is, ha szerintünk helytelenül cselekszik.) Miért vagyunk néha féltékenyek egy másik személyre, akivel a barátunk barátkozik? Ha azért megszakad egy barátság, mert valaki megbántotta a másikat, aztán a másik is visszabántott, de a feleknek hiányzik a múltbéli kapcsolódás melege, szabad-e feleleveníteni egy barátságot? Ha nincs közös téma, csak nézeteltérés, harag és bántottság, fel lehet-e tartani egy barátságot, érdemes-e ilyen körülmények között fenntartani egy barátságot? Mikor van itt az ideje az elengedésnek, és mikor a ragaszkodásnak?

És miért, hogyan szakadhat meg egy barátság, ami sok éven át tartott? Ez a sorsa minden emberi kapcsolatnak? A búcsú?

Idővel rájöttem, hogy a kommunikáció jelenkori formái nagyban felelősek az emberi kapcsolatok elsekélyesedéséért. A kézzel és papírra írott levelekben, de még az órákon át fogalmazott e-mailekben is képesek voltunk lelkünk mélyére ásni és onnan titkokat felhozni. Megnyíltunk egymás előtt. Elmondtunk olyat is a múltunkból, amit mi magunk sem akartunk sokáig megosztani másokkal. Elmeséltük vágyainkat, álmainkat, és félelmeinket. Utána jöttek az sms-ek, melyekkel helytől függetlenül és napi szinten (akár többször is) tudtunk egymással kommunikálni. A Facebook és az Iwiw állandó kapcsolattartást jelent, gyors és pontos helyzetet ad az illető elfoglaltságáról, helyzetéről és időnként lelkiállapotáról. A Twitter-en adott karakterszámban kell ezt megvalósítani; gyorsan ott is hagytam, amikor néhány ismerősöm trécselő-szobának használta, és másodpercenként húsz tweet-et kellett olvasnom. A FB és a Twitter azért is lehet vonzó sokak számára, mert hírességek, kedvenc sorozatok, mozgalmak vagy akár kedvenc honlapok számára is léteznek személyre szabott oldalak, melyeken követni lehet a híreket. Ki ne akarna állandó helyzetjelentést, mondjuk, magától Justin Timberlake-től? (Persze, tudom én, az nem, aki nem szereti. De több millióan imádják.) A lényeg az, hogy a Facebook és a Twitter elérte, hogy az emberek a felgyorsult életmódnak megfelelően felgyorsulva akarnak kapcsolatban maradni, és kapcsolatot ápolni. Két mondatban, vagy két szóban elmondani, mi történik velük. Egy mondatban vagy akár egyetlen smiley-val vígaszt, biztatást, szeretetet nyújtani, véleményt mondani, lelki kapcsolódást létrehozni, vagy elmélyíteni. Úgy tapasztaltam, hogy ez csak akkor működik, ha két ember a közösségi portálokon kívül is találkozik, élőben is cserélnek gondolatokat, élményeket szereznek. Csak sajnos ezeken a portálokon elmegy az internetezésre szánt (rosszabb esetben a kapcsolattartásra szánt) időnk nagy része; e-mailekre lassan nem jut idő, a kézzel írott leveleket mindenki elfelejtette (jelzem, édesanyám és az Angliában élő bátyám ma is kézzel írnak levelet!), a telefon helyett marad az sms, a Facebook-os privát üzenet. Ez a folyamat, vagy jelenség, sajnos a legbiztosabbnak vélt barátságokat sem kíméli. Nemrég azzal szembesültem, hogy az interneten igenis történhet olyan, ami megronthat egy közel húsz éves barátságot.

Úgy érzem, az egyedüllét rémálma annyira behálózta tudatunkat, hogy egyre több és több embert engedünk be az életünkbe, a barátságainkra nem jut elég idő, gyorsan és hatékonyan akarunk barátkozni, ismerkedni, egy perccel sem többet szánva az illetőre. Egy sms megteszi, egy komment a Facebook-posztjára, és mehetünk tovább. Kiírjuk, hogy boldogok vagyunk, hogy szomorúak vagyunk. Egyetlen személy reagál; az, akivel napi szinten levelezünk, és gyakran találkozunk is. És talán még egy-két személy, néha, amikor éppen arra járnak. De mit tudunk a virtuális barátainkról? Akikkel mondjuk voltak közös pontjaink, akikkel akár sokat beszélgettünk az interneten keresztül? Tudjuk-e, mi a haja színe, mi a kedvenc étele, mit szeret és mit utál az emberekben, mi a kedvenc filmje, mikor van a házassági évfordulója, élnek-e a szülei, szereti-e őket, vannak-e testvérei, mit érez, ha egy szép virágot lát, szereti-e az állatokat, stb stb stb.? És mit tudnak ők rólunk?

Mit tudsz te énrólam? És mit tudok én terólad?

Az én életem többé-kevésbé nyitott könyv azok számára, akik ismernek, akik leveleznek velem, akik találkoznak velem, akik régebben olvasták a fanfiction írásaimat, és azok számára, akik ezt a blogot olvasgatják. Gyakran zavarbaejtően nyitott vagyok. (Nemrég tudtam meg, hogy ezt a műfajt egoblogolásnak nevezik, vagyis az ember önmagáról ír személyes stílusban.) No, nem mondom, hogy nem volt visszaélés, mert volt. De azt sem mondom, hogy megváltoztatott volna. Szeretek nyitni az emberek felé, szeretek az ismeretlenre is úgy nézni, mint egy lehetséges jó barátra. Többnyire hasonlóképpen reagálnak az emberek, és ez azért tesz boldoggá, mert azt érzem, még képesek vagyunk nyitottak és őszinték lenni, még képesek vagyunk lelkeinket feltárni a másik előtt, és még képesek vagyunk mély, tartalmas kapcsolatokra.

Felhívás ez a poszt felétek, feléd. Ossz meg velem, velünk, egy titkot. Vagy csak olvasd el, és gondold át a kapcsolataidat. Gondolj a barátaidra, kérdezd meg magadtól, eleget figyelsz-e rájuk, vagy csak futólag kérdezed meg tőlük, hogy vannak? Mikor kötöttél utoljára barátságot, vagy mikor volt az, hogy lelked összerezdült valaki máséval? Ha nyitott vagy, miért vagy nyitott, és ha magadba zárkózol, azt miért teszed? Félsz a csalódástól, a visszautasítástól, vagy attól, hogy megbánthatnak?

Nekem nagyon sok mindent kell átgondolnom. Semmit sem tudok a barátságról, de azt hiszem, a szeretetről sem… és harminchárom évembe telt ezt megérteni.