A barátságról I.

Súlyos témába kezdek ezen a könnyed blogon, és mivel úgy érzem, lesz még folytatása (az évek múlásával szinte minden megváltozik akár körülöttünk, akár bennünk, általában szervesen egymásba kapcsolódva), ezt csupán az első fejezetnek tekintem. Azt hiszem, sokan küzdünk ebben a témában, akár önérvényesítés, akár csalódások miatt; örömmel venném a hozzászólásokat ismerőstől, ismeretlentől egyaránt. Valójában hálás lennék egy kis morális támogatásért, biztatásért. Időnként határozottan arra gondolok, Vízöntőségem baráti mivoltát elhagytam valahol, vagy pedig soha nem is volt meg.

Kicsit visszamennék időben, egészen az óvodáig. Nekem ott voltak először barátaim. Kislányok, akiknek már csak a hajszínére emlékszem. Általános iskolában az érdeklődési köröm megnagyobbodásával a baráti köröm is tágult. Két lányra emlékszem nagyon tisztán, illetve háromra. Irina szép, cserfes, kotnyeles és kicsit ledér kislány volt, hosszú fekete copffal; rengeteget tanultam tőle a világ dolgairól, és gyakran ettünk szebeni szalámit, ami akkoriban Bukarestben delikátesznek, ritkaságnak számított. Sokat játszottunk a szabadban, ő remek futó volt és mindig beválogatták a csapatjátékokba; a fiúk odavoltak érte, megérezték benne az ősasszonyt. Elizabeta finomabb kiadású, de szintén velejéig román lány volt, az osztály egyik legokosabbja, és gazellaként szaladt, kecses volt, bájos. Claudia igazi vidéki parasztlány volt, de nagyon lehetett szeretni. Velük sajnos akkor szakadt meg a kapcsolatom, amikor áttelepültünk Magyarországra. Vajon gondolnak-e néha rám?

Budapestre kerülve minden megváltozott. Szívem vágya beteljesült, felnőttem. Telibe talált a tinédzserkor a maga minden szépségével és nyomorával, harcoltam a súlyommal, a pattanásaimmal, a szemüvegemmel, és a kirekesztettség érzésével, melyet úgy az általános iskola utolsó két osztályában, mint a gimnáziumban megtapasztaltam. Világéletemben visszahúzódó lány voltam, magasságom (180 cm) miatt kilógtam a sorból, amikor pedig legszívesebben elbújtam volna a világ szeme elől… ezért görnyedve járkáltam, és félénkségem tetőfokára hágott egészen 18 éves koromig, nem utolsósorban két bátyám társas élete miatt. No meg azért, mert a körülöttem lévő, hasonló korú lányokat szebbnek, okosabbnak találtam. És sajnos a fiúk is. (Most már tudom, hogy az önbizalomhiányomnak köszönhettem a kosarakat és a magányt. Nem voltak sem szebbek, sem okosabbak nálam. Csak tudtak nyitni mások felé és nem féltek élni.) Az általános iskola végén volt egy barátnőm, akivel még a békéscsabai menekült táborban ismerkedtünk össze; az ő családja Nagyváradról érkezett, mi Bukarestből. Egy gimnáziumba kerültünk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

A gimnázium hozott néhány őszinte, szép barátságot, a maga zökkenőivel és kezdeti nehézségeivel. Eleinte meg nem értett, kinevetett lelkek találkozásáról volt szó, aztán ahogy kiléptünk az intézmény és az osztályunk árnyéka alól, szépen megtaláltuk a saját hangjainkat és megnyíltunk egymás előtt. Teljes értékű személyekként tekintettünk egymásra; teltek az évek, jöttek kapcsolatok, más barátságok, változások és fájdalmak, meg persze örömök. Szinte mindent meg tudtunk beszélni.

Egyetemi éveim alatt is köttettek barátságok. Emlékszem sok arcra, névre. Ezek közül néhányra nagyon tisztán és élesen, és van olyan, akivel tartom a kapcsolatot; van, aki, legnagyobb örömömre, nemrég toppant vissza az életembe.

Eddig tartott a társadalmilag is normálisnak tartott kapcsolatok taglalása. Bár… ma már az interneten történő találkozások is normálisnak vannak tekintve. Hiszen hol máshol lenne lehetséges országokat, határokat áthidaló érzelmi-lelki kötődések létrejötte? Bevallom, én mindig is írásban tudtam jobban megnyílni. Már az általánosban is leveleket küldözgettem akár a barátnőmnek, akár az aktuális (plátói, persze) szerelmemnek. Ezt szinte művészi szintre fejlesztettem az egyetemi éveimre, amikor is egy laza, stream of consciousness alakban megírt belső monológot gépeltem le egy csoporttársam irányában táplált érzéseimmel. Szerintem ez az írás ma is megállja a helyét. (Szegény, szerencsétlen fótás, akinek az üzenőfalára helyeztem egy lezárt borítékban, nem így gondolta. Szerintem pszichiátriai esetnek gondolt. Ma is tudom a nevét, gyönyörű, csokibarna szemű és hajú, széparcú és intelligens, érzékeny fiú volt, gyönyörű csuklóval, élénk pillantással. Úgy bele voltam esve, mint kő a folyóba.) Aztán jött az internet, ráéreztem az ízére, és rátaláltam azokra a bizonyos levelezőlistákra, majd később, az internetes fórumokra, ahol egy-egy aktuális kedvencemet taglaltuk mi, rajongók. Egy ilyen levelezőlistának köszönhetem életem párját, akivel meseszerű a találkozásom; a fórumoknak köszönhetek néhány csodálatos embert, barátnőket, akikkel személyesen is gyakran találkozom; és köszönhetek olyanokat is, akikkel csak e-mail-ben tartom a kapcsolatot, mert távoli országban élnek, és nincs pénzem meglátogatni őket. (Egyikükkel, akivel nagyon őszinte és bensőséges a barátságom, talán idén végre találkozhatok, borzasztó nagy öröm ez mindkettőnknek!)

A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy változnak az idők, és változnak a barátságok kialakulási módjai. Szerencsére kezdeti visszahúzódásom a huszas éveim elejére megszűnt; ma sem vagyok az a tipikus társas lény, de írásban hamar megnyílok, és ha jó partnerre bukkanok, akkor szóban is. Mint mindenki más, követtem a korok változásait, alkalmazkodtam, igazodtam hozzájuk, és csatlakoztam az aktuális közösségi oldalakhoz, melyekre rengeteg ismerősöm invitált. Eleinte voltak a kézzel írott levelek, utána jött az e-mail. A telefont követte a mobiltelefon, majd a skype. A beszélgető fórumok után jött az Iwiw, a Facebook, és a Twitter. És most érkeztem oda, amiről tulajdonképpen egy jókora kitérő után beszélni szeretnék.

Én nem tudom, mi a barátság. Azt hittem, tudom. Hatalmasat tévedtem. Azt hittem, hogy ha sok éven át él egy kapcsolat két vagy több ember között, akár közösségként is, az csakis tartós, stabil barátságra épülhet. Azt hittem, ha tizenhét éve ismeri egymást két ember, és szinte azóta barátok, méghozzá jó barátok, ez a kapcsolat nem romolhat meg. Azt hittem, ha két ember kitalálja egymás gondolatait, befejezi egymás mondatait, megosztja vele lelke minden titkát, akkor ebben a barátságban nincs helye haragnak, értetlenségnek, bántásnak és megbántottságnak. Tévedtem, tévedtem, és tévedtem. Évek óta tapasztalom, hogy a legbiztosabbnak hitt barátságaimba is betéved néha egy-egy rossz szó, egy félreértett kifejezés, kérdés, vélemény, mely aztán tövisként beékelődik a barátság húsába, és lassan elfertőződik. Kiváltképp akkor, ha nem szedik ki időben, azaz nem beszélik meg nyíltan a problémát. Az elmúlt egy év során intenzíven élem meg ezeket az ún. csalódásokat, illetve rácsodálkozásokat, ezért mostanában kezdtem el feltenni magamnak a kérdéseket. Azon túl vagyok, hogy magamban keressem a hibát. Nem okozhatok minden törést én. Ahhoz nem vagyok elég fontos, tudom én.

Létezik-e harag egy barátságban? Létezhet-e hazugság vagy titok egy azelőtt teljesen nyílt barátságban? Mit jelent az, szeretni egy barátot? Meddig szabad elmenni a vélemények, tanácsok átadásában? Van-e jogunk beleszólni a barátunk életébe? (Akkor is, ha szerintünk helytelenül cselekszik.) Miért vagyunk néha féltékenyek egy másik személyre, akivel a barátunk barátkozik? Ha azért megszakad egy barátság, mert valaki megbántotta a másikat, aztán a másik is visszabántott, de a feleknek hiányzik a múltbéli kapcsolódás melege, szabad-e feleleveníteni egy barátságot? Ha nincs közös téma, csak nézeteltérés, harag és bántottság, fel lehet-e tartani egy barátságot, érdemes-e ilyen körülmények között fenntartani egy barátságot? Mikor van itt az ideje az elengedésnek, és mikor a ragaszkodásnak?

És miért, hogyan szakadhat meg egy barátság, ami sok éven át tartott? Ez a sorsa minden emberi kapcsolatnak? A búcsú?

Idővel rájöttem, hogy a kommunikáció jelenkori formái nagyban felelősek az emberi kapcsolatok elsekélyesedéséért. A kézzel és papírra írott levelekben, de még az órákon át fogalmazott e-mailekben is képesek voltunk lelkünk mélyére ásni és onnan titkokat felhozni. Megnyíltunk egymás előtt. Elmondtunk olyat is a múltunkból, amit mi magunk sem akartunk sokáig megosztani másokkal. Elmeséltük vágyainkat, álmainkat, és félelmeinket. Utána jöttek az sms-ek, melyekkel helytől függetlenül és napi szinten (akár többször is) tudtunk egymással kommunikálni. A Facebook és az Iwiw állandó kapcsolattartást jelent, gyors és pontos helyzetet ad az illető elfoglaltságáról, helyzetéről és időnként lelkiállapotáról. A Twitter-en adott karakterszámban kell ezt megvalósítani; gyorsan ott is hagytam, amikor néhány ismerősöm trécselő-szobának használta, és másodpercenként húsz tweet-et kellett olvasnom. A FB és a Twitter azért is lehet vonzó sokak számára, mert hírességek, kedvenc sorozatok, mozgalmak vagy akár kedvenc honlapok számára is léteznek személyre szabott oldalak, melyeken követni lehet a híreket. Ki ne akarna állandó helyzetjelentést, mondjuk, magától Justin Timberlake-től? (Persze, tudom én, az nem, aki nem szereti. De több millióan imádják.) A lényeg az, hogy a Facebook és a Twitter elérte, hogy az emberek a felgyorsult életmódnak megfelelően felgyorsulva akarnak kapcsolatban maradni, és kapcsolatot ápolni. Két mondatban, vagy két szóban elmondani, mi történik velük. Egy mondatban vagy akár egyetlen smiley-val vígaszt, biztatást, szeretetet nyújtani, véleményt mondani, lelki kapcsolódást létrehozni, vagy elmélyíteni. Úgy tapasztaltam, hogy ez csak akkor működik, ha két ember a közösségi portálokon kívül is találkozik, élőben is cserélnek gondolatokat, élményeket szereznek. Csak sajnos ezeken a portálokon elmegy az internetezésre szánt (rosszabb esetben a kapcsolattartásra szánt) időnk nagy része; e-mailekre lassan nem jut idő, a kézzel írott leveleket mindenki elfelejtette (jelzem, édesanyám és az Angliában élő bátyám ma is kézzel írnak levelet!), a telefon helyett marad az sms, a Facebook-os privát üzenet. Ez a folyamat, vagy jelenség, sajnos a legbiztosabbnak vélt barátságokat sem kíméli. Nemrég azzal szembesültem, hogy az interneten igenis történhet olyan, ami megronthat egy közel húsz éves barátságot.

Úgy érzem, az egyedüllét rémálma annyira behálózta tudatunkat, hogy egyre több és több embert engedünk be az életünkbe, a barátságainkra nem jut elég idő, gyorsan és hatékonyan akarunk barátkozni, ismerkedni, egy perccel sem többet szánva az illetőre. Egy sms megteszi, egy komment a Facebook-posztjára, és mehetünk tovább. Kiírjuk, hogy boldogok vagyunk, hogy szomorúak vagyunk. Egyetlen személy reagál; az, akivel napi szinten levelezünk, és gyakran találkozunk is. És talán még egy-két személy, néha, amikor éppen arra járnak. De mit tudunk a virtuális barátainkról? Akikkel mondjuk voltak közös pontjaink, akikkel akár sokat beszélgettünk az interneten keresztül? Tudjuk-e, mi a haja színe, mi a kedvenc étele, mit szeret és mit utál az emberekben, mi a kedvenc filmje, mikor van a házassági évfordulója, élnek-e a szülei, szereti-e őket, vannak-e testvérei, mit érez, ha egy szép virágot lát, szereti-e az állatokat, stb stb stb.? És mit tudnak ők rólunk?

Mit tudsz te énrólam? És mit tudok én terólad?

Az én életem többé-kevésbé nyitott könyv azok számára, akik ismernek, akik leveleznek velem, akik találkoznak velem, akik régebben olvasták a fanfiction írásaimat, és azok számára, akik ezt a blogot olvasgatják. Gyakran zavarbaejtően nyitott vagyok. (Nemrég tudtam meg, hogy ezt a műfajt egoblogolásnak nevezik, vagyis az ember önmagáról ír személyes stílusban.) No, nem mondom, hogy nem volt visszaélés, mert volt. De azt sem mondom, hogy megváltoztatott volna. Szeretek nyitni az emberek felé, szeretek az ismeretlenre is úgy nézni, mint egy lehetséges jó barátra. Többnyire hasonlóképpen reagálnak az emberek, és ez azért tesz boldoggá, mert azt érzem, még képesek vagyunk nyitottak és őszinték lenni, még képesek vagyunk lelkeinket feltárni a másik előtt, és még képesek vagyunk mély, tartalmas kapcsolatokra.

Felhívás ez a poszt felétek, feléd. Ossz meg velem, velünk, egy titkot. Vagy csak olvasd el, és gondold át a kapcsolataidat. Gondolj a barátaidra, kérdezd meg magadtól, eleget figyelsz-e rájuk, vagy csak futólag kérdezed meg tőlük, hogy vannak? Mikor kötöttél utoljára barátságot, vagy mikor volt az, hogy lelked összerezdült valaki máséval? Ha nyitott vagy, miért vagy nyitott, és ha magadba zárkózol, azt miért teszed? Félsz a csalódástól, a visszautasítástól, vagy attól, hogy megbánthatnak?

Nekem nagyon sok mindent kell átgondolnom. Semmit sem tudok a barátságról, de azt hiszem, a szeretetről sem… és harminchárom évembe telt ezt megérteni.

26 Comments

  1. Titu
    Posted February 2, 2011 at 12:40 pm | Permalink

    Szió.

    Lelkiismeretesen végigolvastam, amit írtál, azért is mert már rég „hallottam” többet rólad és azért is, mert nagyon érdekelt a téma.

    Bevallom kissé szomorú is lettem tőle, hisz én is gondolkodtam ilyeneken és sokszor el is szomorodtam miatta, mert hasonló kétségek voltak/vannak bennem is (kiben nincs?).
    De sztem a barátság lényege is benne van. Nem feltétlen lehetnek csak azok barátok, akik ugyanolyanok, mindenben egyetértenek, stb.
    Hiszen mindannyian emberek vagyunk, mindannyian tévedünk, lehetünk rossz passzban, alakulhat úgy az életünk, hogy a barátunkkal eltávolodunk egy időre (szerencse és boldogság, ha visszatér az életünkbe)…
    Minden ember más, erről már asszem beszéltünk is vmikor, és mindenkiben vannak ilyen kétségek is, mint benned. Az élet része, hogy érzések, kapcsolatok eltűnnek, előkerülnek, kialakulnak. Ez vhol normális is sztem, hisz változunk idővel, Te is, én is és a barátaink is.
    Nekem is volt egy nagyon jó barátom, akivel nagyon sokat voltam együtt, sok mindent meg/átéltünk jót és rosszat is… de mára már „eltávolodtunk”, ritkán beszélünk és találkozunk (ez nem nézeteltérés miatt volt, csak egyszerűen így alakult az életünk). Ez nekem is rosszul esik/esett, nagyon is.
    Ilyenkor felmerül a kérdés bennem, hogy barátomnak nevezhetem-e még így is?
    És azt hiszem, hogy igen. És mégis miért? Hát azért, mert amikor találkozunk, akkor tudunk úgy beszélgetni egymással, mintha el se telt volna ez az idő és az „elválás”, mintha csak tegnap láttam, beszéltem volna Vele. Előjön a régi barátság/szeretett érzése.
    Hiszen a barátság lényege pont ez! Hogy nincs se idő, se távolság, ami elválaszthatna Titeket! És ha néha veszekedtek is, az normális, hiszen minden kapcsolatban van vita, nézeteltérés (párkapcsolatban is), az igazi kérdés, hogy valóban meg akarjátok-e oldani ezt a „problémát” vagy sem… És hogy mire hivatkozva (régi barátság, vagy bármi) oldjátok meg, az lényegtelen.
    És igen van a csalódás, amikor csalódik vki a barátjában/barátaiban (vagy bárkiben), ilyen is előfordult már velem is. De most őszintén, ki az, aki soha senkinek nem okozott még csalódást? Biztos vagyok benne, hogy mindenki bántott már meg valakit (lehet, hogy tudtán kívül vagy nem direkt) vagy „okozott csalódást”. Én is sokat okoztam már tudom (főleg magamnak), és ha ezt tudom, akkor mi jogon nem bocsátok meg én bárkinek is (főleg, ha barát és tényleg bántja a dolog –vagy ha nem is tud róla, meg kell beszélni), ha én „elvárom”, hogy az én vétkeimet bocsássák meg?!
    Azt kell megérteni, hogy mások vagyunk és nem feltétlen jobb az egyik a másiknál, hisz ez csak nézőpont kérdése (lásd. a családom: én tökre nem értem a körülöttem lévőket… hogy tudnak így élni ahogy, ők meg engem nem értenek meg, hogy tudok ilyen lenni) melyik oldalon állsz.
    A barátság lényege kicsit olyan, mint a szerelemé!
    Sztem csak akkor mondhatja vki, hogy igazán szerelmes, ha ismeri a párja jó és rossz tulajdonságait is és elfogadja, és így is szereti és akar vele élni.
    A Barátságban is két különálló ember van, ugyanúgy vannak ilyen-olyan tulajdonságaink, amit vagy elfogad a másik vagy nem, hiszen a lényege/az alapja az egésznek úgyis az elfogadás, a szeretet.
    Remélem érthető voltam, Te legalábbis ismersz annyira, hogy megértsd mit akartam leírni! 😉

  2. Posted February 2, 2011 at 1:28 pm | Permalink

    Szia Titu, köszönöm hogy elolvastad! 🙂 És a hosszú választ is.
    Tökéletesen egyetértek veled, az is barátság ha öt éve nem találkozol valakivel, aztán egyszercsak igen, és semmi sem változott…
    És abban is, hogy az elfogadás kulcsfontosságú.
    Én még azt emelném ki, hogy a másik szemszögéből is meg kell vizsgálni, ha probléma adódik… a másik cipőjét kell felvenni hogy megértsük, miért nyomja őt pont ott az a cipő.
    Konkrétan nem akarok belemenni semmibe, de az a helyzet, hogy most ez a mások cipőjét felvenni dolog nem megy- nem nekem nem megy, nekem sajnos nagyon is megy, és azt veszem észre, hogy két (eddig tökéletesen barátilag egymáshoz viszonyuló) ember két véleménye közé kerültem és én mindkettőnek igazat adok, ők viszont nem hajlandóak egymással beszélni. Én közben veszítem el őket, mindkettőt, sőt egy harmadikat is, mert pártatlan vagyok, de ők nem.
    Igen, ezek a kérdések univerzálisak, pont ezért írtam le, hátha együtt okosabbak leszünk. 🙂

    Nem reagáltál a kommunikáció kérdésére, ami számomra most nagyon fontos, tulajdonképpen ez robbantotta ki belőlem az egészet. Hogy miként kommunikálunk mostanában mi, emberek, barátok. De nem baj, majd más fog- ha veszi bárki az időt és fáradságot, hogy elolvassa és hozzászóljon, persze. 🙂

    Köszi még egyszer, és tök jó, hogy hasonlóan látjuk, meg az is, hogy neked is van ezer éve visszatérő barátod, akivel ugyanott lehet folytatni. 🙂

    Puszi, K.

  3. Titu
    Posted February 2, 2011 at 3:11 pm | Permalink

    Na akkor most már érted az én “akkori” álláspontomat, annak a régi ügynek kapcsán! Nem akartam belefolyni, állást/oldalt foglalni, mert mindenkivel és senkivel sem értettem egyet! Emlékszel, mondtam is. 😉

    Kommunikáció:
    hááát ez változó, én alapból jobban szeretem az élő vagy telefonos kommunikációt, mint a leveleset (asszem én belepusztultam volna, ha állandóan kézzel kellett volna írnom leveleket, mint a régi időkben), ennél sokkal lustább vagyok, és élőben (általában) jobban is tudom magam kifejezni… kivéve amikor nem!XD
    Sztem nincs gond azzal, hogy így halad a világ, hogy ennyi csatornán el tudunk érni dolgokat, embereket. Mert mint írtad a facebookon kedvenc zenészhez csatlakozva mindent megtudhatsz, amit akarsz, kérdezhetsz is tőle, nem úgy, mint pl régen… elképzelhetetlen lett volna, hogy egy „hírességgel” fel tudjad venni a kapcsolatot bármilyen szinten is! Persze így nem olyan személyes valóban az egész, de hát annyi ember van a világon, mindenkivel nem lehet egyébként se személyes kapcsolatot kialakítani… elég sztem pár közeli/jó barát, akikkel megvan ez a nagyon személyes kapcsolat, de a többiekkel nem is biztos, hogy érdemes annyira foglalkozni…
    Az ember nem véletlen választja meg a barátait! Általában olyanokat „gyűjt” maga köré, akikkel vmilyen szinten azonosul, hasonlít, akikkel van közös téma, érdeklődés (persze lehet eltérő vonal is, de pár dologban kell, hogy hasonlítsanak)!
    Egyébként eljön még az az idő is, hogy csak gondolattal kommunikálunk (bár sajna sztem én ezt már nem élem meg:S)!:D

    Hát igen, köztünk is van kapcsolat!;) közös érdeklődés, pár dologban egyetértés, nézőpontilag!;) nem véletlen maradtam meg a bandában, ha nagyon nem lettetek volna a világom, akkor nem járnék oda már jó ideje!;)

  4. Eszter
    Posted February 2, 2011 at 7:03 pm | Permalink

    Szia Kriszti!

    Régóta követem a blogod, azt hiszem már írtam egyszer 🙂 még anno Evgeni fórum olvasgatása közben kerültem ide.
    Nagyon érdekes témáról írsz és ezen én is sokat gondolkoztam…és a napokban nagyon is próbára lettek téve a kapcsolataim. “Az igaz barát a bajban ismerszik meg” nagyon elcsépelt mondás, de igaz. Hiába tudok valakivel jól elbeszélgetni, jól érezni magam, ha mikor segítségre van szükségem nem nyújt kezet…nem haragszom, de a kapcsolat megváltozik, csalódtam, nem ezt vártam.
    Én is voltam két barát között és nem tudtam hogy pártatlanságommal annyira megsértem az akkor hozzám legközelebb álló személyt, csak később tudtam meg mennyire megbántottam ezzel, aztán ez már oda-vissza ment. Azt szerettem volna ha kibékülnek, de akkor még nem tudtam, hogy nem erőltethetem az emberekre és nem is beszélhetem rá őket a szerintem jó megoldásra, amikor bennük iszonyatosan dúlnak az érzelmek és a te nyugodt szempontodból hiába van meg a megoldás.
    …és igen, a modern kommunikáció. Ami áldás, de lehet nem is mindig. Mi hárman vagyunk szobatársak, barátok immár 3-4 éve. Ismerjük egymást, de nem ritka, hogy akár két-három hétig nincsenek is igazi beszélgetéseink. Mindenki rohan órákra, este fáradt, csak a facebookra van energia. Itt ülünk hárman egy légtérben, mindhármunk fején fülhallgató. Érthető néha, mert mindenkinek szüksége van magánszférára. Nemrég szerveztünk közös programot, aztán teljessen le voltam döbbenve mi minden történt velük ennyi idő alatt és én nem is tudtam…hát ez már baj.
    Facebook, iwiw, internet nagy segítség de sosem helyettesíthet. Én is könnyebben, bátrabban írok, mint beszélek 🙂

    Barátságoknál vannak harmonikus időszakok, de mindig próbára vannak téve. Néha féltékenynek érzem magam, megbántottnak, néha nagy viharok vannak…de miután lecsendesedik nem csak a pusztítást éreztem, hanem a fejlődést is…sokszor más irányba mint szeretettem volna. Nagyon sok a kérdés, mit kellene máshogy csinálni. Mi a te felelősséged és mi már az övé? és el tudod-e fogadni az ő döntését…
    Köszönöm hogy leírtad amit érzel és gondolsz. Jó együtt gondolkodni 🙂

  5. Posted February 2, 2011 at 9:29 pm | Permalink

    Titu-

    Igen emlékszem, hogy mondtad, de ha már az elején mondtad volna, kevésbé neheztelek rád akkor… nekem csak az tűnt fel, hogy semmilyen reakció nem jött tőled, és azt hittem, mindenképpen engem marasztalsz el. Igen, rossz pártatlannak lenni… ilyenkor mindenkit megbántunk.
    (Közben az én konfliktusom megoldódni látszik, egyelőre csend van. De már van némi kommunikáció.)

    Különben én már nem akarok hírességekkel kapcsolatba lépni, úgysem fog sikerülni, nyomulni meg nem akarok…

    Ami a gondolati kommunikációt illeti, én egyre gyakrabban találkozom vele, idegenekkel és ismerősökkel egyaránt. Nagyon durva. Szerintem meg fogod te is érni. 😉

    Annak pedig örülök, hogy a bandában maradtál!!!!

  6. Anita
    Posted February 2, 2011 at 9:36 pm | Permalink

    Nagyon szép, de nehéz témát választottál. Én sem tudom, mi az a barátság. A szó legszorosabb értelmében nincs is barátom. Kamaszkoromban volt egy lány, akivel hónapok múlva ugyanott tudtuk folytatni a beszélgetést (féléveket külföldön dolgozott). Aztán férjhez ment, anya lett, és eltávolodtunk egymástól. Már nem volt meg a közös érdeklődés, vagy nem is tudom, miért. 🙁

    Sokszor csalódtam másokban, akiket a barátaimnak véltem. Aztán olyat tettek, ami már nekem nem fért bele a kapcsolatunkba. Nem a direkt megbántás volt a jellemző, inkább a nemtörődömség. Én meg vertem a fejem a falba. Hiszen én azt hittem, barátok vagyunk, aztán tessék, csak ennyit jelentettem nekik. Mert ezek szerint sokkal jelentéktelenebb a személyem, mint gondoltam. Ez nem tett jót az önbizalmamnak. És elkezdtem a másikra várni, hogy ő lépjen felém, nehogy zavarjam, vagy zaklassam.
    Pedig én jó barát vagyok/lennék. A végsőkig elmennék a barátomért, és ha áldozatot hoznék, nem érezném annak. Megbízható vagyok, mindig lehet rám számítani. De egyszer megkaptam, hogy nálam magasan van a mérce, így sokan inkább át sem ugorják… Lehet, hogy sznob vagyok?

    Én a Bak jegyében születtem, magamon viselem az összes jó- és rossz tulajdonságát, és Skorpió az aszcendensem, így átlagon felül érzékeny is vagyok. Ezért egy-egy csalódáskor még jobban begubóztam, és visszahúzódóvá váltam. Tulajdonképpen emberkerülő lettem. Igyekszem kivédeni a személyes találkozásokat és a telefonálást. Rejtőzködöm. Nekem nagyon is kedvemre való a levélírás és az e-mail. Imádok levelet írni, kézzel, gyöngybetűkkel, és én még postán küldök képeslapot. 🙂 Írásban kommunikálni is jobban tudok, összeszedettebbek a gondolataim, nem beszélek (annyi) hülyeséget. 🙂
    Persze itt is fennáll a felszínesség veszélye, talán még inkább. De jobban zavar, ha túlságosan kitárulkozom. Rám nem jellemző a percenkénti helyzetjelentés. A Twitteren is csak 3 embernek írok, de közülük kettőtől nem várok választ. Le is ülnék, ha visszaírnának! Hehe :))
    Én töröltem azért ismerőst az Iwiwen, mert teleszemetelte az üzenőfalat. A Facebookon pedig nem a saját e-mailcímemmel, és nem a teljes nevemmel vagyok fent, mert oda nem barátkozni mentem. Jé, tényleg megválogatom, hogy kivel állok szóba! 🙂

    Ha magányos vagyok, vagy mondandóm van, két ember mindig meghallgat. De ők a családom, „ez a dolguk”. 🙂 Az élet dolgait pedig pillanatnyilag (és remélem, még sokáig!) veled beszélem meg. Úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk. Nevezhetlek a barátomnak? 😉

    Örülök a témának. Most pedig írok annak a lánynak, hiszen nemrégiben megszületett a 3. gyermeke! Meg egyébként is…

    Krisz, KÖSZÖNÖM!

  7. Posted February 2, 2011 at 9:39 pm | Permalink

    Szia Eszti 🙂 te az az Eszti vagy, aki egy időben az Evgeni fórumra is gyakran írt? Ha igen, nagyon eltűntél, gondoltam rád sokat, és ha te vagy az, örülök hogy felbukkantál megint. 🙂 Ha pedig nem az vagy, akkor üdvözöllek és örülök hogy megosztottad velem, velünk a gondolataidat! Döbbenetesen hasonlóak a te élményeid (is, már mások is mondták), úgy tűnik, az emberi kapcsolatok fenntartása nagyon nehéz feladat.
    Sajnos valóban nem lehet senkire erőltetni semmit.
    És sajnos az életvitelünk néha megszabályozza, mit mikor engedhetünk meg magunknak időben és máshogyan is… persze, rajtunk múlik, de ugye az ember fáradt és olyankor nehéz erőfeszítést tenni.
    Igen, a fejlődés valóban velejárója szinte mindennek; egy időben nagyon berzenkedtem a változások ellen, aztán rájöttem, hogy a változás fejlődés is egyben.
    Kinek mi a felelőssége… mennyiben tartozunk felelősséggel a másiknak. Jó kérdés… nem ma fogjuk rá megtalálni a választ!!! De az nagyon klassz érzés, hogy velem gondolkodtok ti is, meg mások, akik máshol mondták el a véleményüket erről a bejegyzésről. Nem érzem magam egyedül!!!
    Köszönöm neked is, hogy nyíltan leírtad a gondolataidat, élményeidet, Eszti! Remélem máskor is fogunk együtt gondolkodni. 🙂

  8. Titu
    Posted February 3, 2011 at 10:47 am | Permalink

    Krisz
    Alapból nem marasztalok el senkit, csak azt aki nagyon megbánt, attól egy időre eltávolodok, hogy megnyugodjak…
    de remélem most már nem neheztelsz?!

    jó lenne megérni!:)

  9. Posted February 3, 2011 at 2:25 pm | Permalink

    Titu, nem neheztelek. Rád semmiképpen sem. Így távlatilag megértettem a te álláspontodat, csak akkor nagyon fájt az az egész. Heh, még ma is. :-/
    Puszi,
    K.

  10. Posted February 3, 2011 at 2:36 pm | Permalink

    Kedves Anita! 🙂
    Ismerek még Bak jegyű személyt, elég sokat. Meg kell mondanom, mindőjüknek állati magasan van a mércéje!!! Kivétel nélkül. Elvek, elvárások, nehéz megnyílás és gyors megbántódás. Illetve a párom nem bántódik meg, mert ő nem vár el soha semmit, de szerintem ez nála kódolási hiba, az emberek többsége nem ilyen. 😀
    Csalódni emberekben fogunk… mindig fogunk. De ne feledd, hogy ők is csalódnak bennünk… Bennem rengetegszer csalódtak már. Hogy ez az ő hibájuk-e, mert elvárásaik lettek felém szemben, vagy az enyém-e, mert megváltoztam vagy nem voltam figyelmes, avagy mindkettőnké, mert elszállt a barátság rózsaszín köde, és mi felfedeztük egymás negatív tulajdonságait is…? Ki tudja. Én már nem okolok senkit. Saját magamat sem akarom, mert az önmarcangolás nagyon bele tud rondítani dolgokba, megnyomorítja az embert és a környezetében sem tud tisztességesen helytállni.
    De a lényeg, hogy végtelenül köszönöm a bizalmadat irányomban, remélem én is, hogy sokáig fogunk levelezni, találkozni, és sokáig leszünk barátok. (Én személyesen is megismernélek. :p) Viszont mivel az utóbbi időben a legjobb barátnőimet bántom meg sorozatban, kezdem azt hinni, hogy mégis bennem van a hiba, én vagyok a defektes, és általában mindenki arra számíthat, hogy meg fogom bántani… nem szándékosan. (Csak a legextrémebb esetekben. Mert gyarló vagyok a végtelenségig és gyarló emberi tulajdonság a kicsinyesség, a bosszúvágy, az irigység, stb. Nekem mindből jutott.) Nem akarok csalódást okozni senkinek, így neked sem, de attól félek, fogok. 🙁
    De ettől függetlenül, szerintem nyugodtan nyiss az emberek felé mert társas lények vagyunk és mert igenis jó megismerni más sorsokat, más embereket. Mindenkitől tanulhatunk valamit, ha csak egy apróság is. A csalódás pedig tulajdonképpen tényleg annak a jele, hogy túl sokat várunk valakitől… magunkból indulunk ki, amikor pedig a másik… teljesen más, mint mi vagyunk! Nem igaz? 🙂
    Köszönöm a választ, és a tényt, hogy egyáltalán elolvastad ezt.
    Meg minden mást is. 🙂
    Puszi!

  11. Eszter
    Posted February 3, 2011 at 9:44 pm | Permalink

    Szia Kriszti!

    Nem, nem az az Eszti vagyok. Nem írtam a fórumra, csak követtem (mostanában viszont ritkán olvasom) valahogy olyan furcsa lett volna bekapcsolódni, mert olyan kerek egész kis társaság, sok szines emberrel és nekem úgy is teljes volt, hogy nem vettem benne aktívan részt…de sok mindent nektek is köszönhetek és neked is. Például ki tudja, hogy magamtól felfedeztem volna-e Sarah McLachlant vagy lehet nem olvastam volna el a Napsütötte Toszkánát és ez csak két dolog, de ennél sokkal több is volt 🙂 Szóval igazán hálás vagyok 🙂

  12. Anita
    Posted February 3, 2011 at 9:51 pm | Permalink

    “Elvek, elvárások, nehéz megnyílás és gyors megbántódás”
    Ismersz!!! 🙂
    Tök igaz dolgokat írtál, hogy túl sokat várunk a másiktól. Lényegében azt, hogy olyan legyen, mint mi. Nem? Hogy úgy reagáljon dolgokra, mint mi tennénk.
    A személyes találkozóra e-mailben válaszoltam.
    Puszi! 🙂

  13. Eszter
    Posted February 3, 2011 at 9:59 pm | Permalink

    “kicsinyesség, a bosszúvágy, az irigység” óóóóó mennyit szenvedtem, szenvedek ezek miatt. Nem is az érzés miatt, hanem attól, hogy nem szabad ezt éreznem, mert akkor rossz vagyok…ezzel kapcsolatban mondta nekem egy kedves ismerősöm akivel erről beszéltem, hogy nem a gondolat számít, hanem hogy mit teszek, és ne próbáljak viszont olyan érzéseket erőltetni magamra amiket nem érzek. El kell tudni fogani a “rossz” énünket is és úgy már egy kicsit könnyebb…
    Néha jobb lenne egyszerűbbnek lenni 🙂

  14. Posted February 4, 2011 at 10:27 pm | Permalink

    Wow, Eszti, akkor te egy negyedik Eszter vagy, aki a fórumra téved 🙂 az első sokáig írt a fórumra, nagyon okos kedves nyitott lány volt, sajnáltam hogy eltűnt… a második a felbukkanása óta a barátnőm 🙂 van még egy lány aki a Josh-topikba ír, ő is nagyon aranyos kedves őszinte lány, és most itt vagy te. 🙂 Nahát. 🙂
    Nem mondod, hogy Sarah zenéjét miattunk fedezted fel? 🙂 Nahát, óriási!!!! És a Napsütötte Toszkána, hát az átment az egész fórumon, a filmet imádom, a családom is látta, elolvastam a könyvet, aztán anyumnak is odaadtam, imádta. 🙂
    Viszont nem értek egyet azzal, hogy kerek társaság voltunk nélküled is… nem térem ki rá ebben a blogbejegyzésben, de sajnos tavaly ez a kerek, szép társaság szépen darabjaira hullott… úgyhogy ne dőlj be a látszatnak soha, és légy bátor, szólalj fel, nyitottak vagyunk (vagyok, már azt hiszem nem áll jogomban a fórum nevében beszélni, mert már nemigen tartozom oda lélekben), befogadóak. 🙂
    Konkrétan Zsenya miatt keveredtél ide/oda? 🙂 Tudod-e hogy áprilisban ismét visszakapja az amatőr státuszát és jövőre versenyezni akar megint?! Elmentek neki otthonról, dehát ilyen őrülten is imádjuk. 😀

  15. Posted February 4, 2011 at 10:28 pm | Permalink

    Anita, azt hiszem megválaszoltam, te pedig képzelj el engem, ahogy nemtetszéssel rázom a fejem és mosolygok. 🙂 Butus.
    Puszi!

  16. Posted February 4, 2011 at 10:30 pm | Permalink

    Fú, Eszter, jó kérdés: mi a bűn, a gondolat, avagy a tett?! Van aki az előbbit mondja… van aki az utóbbit. Igenis felelősek vagyunk a gondolatainkért is… de az is igaz, hogy nemigen vagyunk képesek megfékezni őket, sajnos! És igaza volt az illetőnek, a fejünkben mocskos játszmák zajlanak, de legvégül mégis az számít, mit cselekszünk.
    Én is sokat nyavalygok amiatt, hogy rossznak érzem magam. (Időnként rá is segítenek.) Aztán arra lyukadok ki, hogy nem nyavalyognom kell, hanem próbálnom változ(tat)ni.
    Jah, ha az olyan könnyű lenne……………

  17. Anita
    Posted February 4, 2011 at 11:20 pm | Permalink

    🙂 Elképzeltelek. Írtam választ. 🙂

    Szerinted melyik nem barátsága tartósabb, mélyebb? Szerintem a férfiaké. Az olyan igazi, tűzön-vizen át tartó, bajtársi barátság, úgy gondolom. Mert ha nem, akkor csak haverság.
    A nők barátságának minimum gyerekkorból kell indulnia, hogy tartós legyen (de a kivétel erősíti a szabályt 😉 ), náluk több esély van a szétválásra. A nőknél hogy nevezzük a haverságot?

  18. Eszter
    Posted February 5, 2011 at 11:53 pm | Permalink

    Tán csak nem visszatér Zsenya???? 😀 Nem is tudtam!! Nem nagyon követem az utóbbi időben a műkorit, csak néha elkapok egy-két versenyt. Miután visszavonult (vagyis azokban az időszakokban amikor éppen profi státuszban volt, van:)) nem sok fantáziát láttam a többi versenyzőben, akik mind hihetetlen jó sportemberek de azért Zsenya az Zsenya :)) A műkoriba akkor szerettem bele, mikor Alexei vasálarcos kűrjét láttam, azán beleszerettem Zsenyába is és Stephane-ban is több volt…most nem nagyon érzem ezt. Ennél jobb nem is történhetne, hogy visszajön! Hihetetlen! Én el nem tudom képzelni, hogy lehet ilyen sokáig emberileg, egészségileg ezt bírni…remélem nem lesz meg ennek a böjtje 🙁
    Nem tudom, Kriszti mi történt közöttetek tavaly. Olyan másfél-két éve csak futólag látogatom a fórumot, régebben gyakrabban olvastam. Remélem egyszer majd lesz kedved és bizalmad, hogy elmeséld mi történt. Mindenesetre nagyon sajnálom, nagy törés lehetett…
    Igen, Sarah-t is Toszkánát is, A suttógó-t is a hatásotokra néztem meg…mind nagy élmény volt és marad is 🙂

  19. Posted February 7, 2011 at 2:49 pm | Permalink

    Anita, szerintem az igazi barátság nemtől független, mármint hogy férfiak és nők között is vannak tartós barátságok. Női haver? Fogalmam sincs… 😀

    Eszter, vissza hát 🙂 már tavaly is visszatért és ezüstöt nyert az olimpián 😀 pár pont híján aranyat… sokat vitatják, hogy ki érdemelte jobban, ő vagy Lysacek, én imádom Zsenyát de szerintem tavaly a szabadban nem volt átütő, mint régen… a gálán viszont megríkatott mindenkit!!! és azóta is bizonyítja gálákon, hogy nincs nála jobb előadó. (Ha érdekel, majd hozok linkeket videókról, meg írtam is egy blogbejegyzést az olimpia kapcsán, hát kicsit összevissza éreztem magam ott, de többnyire tartom azt, amit akkot tavaly írtam.) Illetve az Európa bajnokságot meg is nyerte. VB-n nem indult. Idén el volt tiltva, jövőre megint rosszalkodni akar a jégen… 😉 és Sochi-ban ’14-ben nyerni akar. Hogy hogyan, azt csak ő tudja. 😀 Bízunk benne, hogy az egészségére sokan figyelnek, nem hagyják tönkremenni!
    A Sutogó az egyik kedvenc filmem!!!! nagyon nagyon szeretem… évente meg szoktam nézni. 🙂 Redford nálam külön kategória, és az a film úgy ahogy van tökéletes.
    A fórumos dologról nem akarok nagyon beszélni, félreértések és önzések és szúrkálások sorozata volt, csúnyán bántottuk egymást és ami volt, összetört. A bizalom elveszett és nem is találjuk már meg soha. De a múltbéli szép perceket senki sem felejti el. 🙂

    Puszi mindkettőtöknek!

  20. Posted February 7, 2011 at 2:51 pm | Permalink

    Eszti, itt találod meg a bejegyzésemet, amit tavaly írtam Zsenya ezüstjével kapcsolatban (az alsó) és utána írtam a gálaelőadása kapcsán is (felső). Ez a “Je suis malade” (Beteg vagyok) az egyik legszebb gálaprogramja… fájdalmasan gyönyörű. Ugye Anita? 🙂

    https://www.noondarkly.com/tag/vancouver-2010/

  21. Anita
    Posted February 7, 2011 at 3:48 pm | Permalink

    Igen! 🙂 Zsenya felülmúlhatatlan, de valóban több átélés volt a gálában, mint a szabadprogramban. 🙁 Lehet, hogy ezen múlt az arany. Nekem mindkettő nagyon tetszett, de a gálaszámán sírtam. Már nem tudom, hogy a vereség miatt-e. Mert neki egy ezüst (még egy olimpiai ezüst is) vereség.

    Puszi neked is. 🙂 (Suttogót napokon belül leadja az egyik TV csatorna ;))

    Majd még írok otthonról, újabb boncolgatni való téma jutott eszembe a topik kapcsán: létezik férfi-női barátság?

  22. Anita
    Posted February 7, 2011 at 6:08 pm | Permalink

    Az én véleményem az, hogy igen. Volt egy fiúbarátom, aki a férjemmel is jól kijött. Egy helyen dolgoztunk mind a hárman a helyi gyárban, amikor férjemmel vidékre költöztünk. Szinte az egész munkaidőt végigbeszélgettük, a srác meg én. Férjem néha odaintegetett nekünk. 😀 Szünetekben hármasban beszélgettünk. Aztán férjem és én elköltöztünk más városba 150 km-el arrébb. Ő maradt, de már korábban megnősült. A felesége is kedvelt engem, nem volt féltékeny. 🙂
    Krisz, emlékszel az álmomra Zsenyával? Ott is férfi-női barátságot álmodtam. Hej, de szép volt! 😀 Vajon Irinával milyen volt a barátságuk? Mostanában meg sem említi őt. 🙁
    Hoztam egy cikket, jókat lehet röhögni, míg olvassátok. 🙂 http://www.pszichoterapia.tenyek-tevhitek.hu/ferfi-noi-baratsag.htm

  23. Kata
    Posted February 7, 2011 at 8:08 pm | Permalink

    barátság mit tudok én erről írni?……..meglopott(sok pénzzel, módszeresen) a három évtizedes barátnőm,lányaim keresztanyja…kidobott a másik barátnőm,mert nem teljesítettem az óhaját…és persze voltak közben kisebb-nagyobb fájdalommal járó barátság megszűnések,pofonok…ma pedig újra elvették a hitemet a barátságban…és szörnyű,mert nem tudom lesz-e erőm megbocsátani,felejteni…honnan merítsek???????
    de mint egy nagyon kedves tanárnőm írta ballagáskor nekem:
    “Ha csalódsz azon emberekben, akik legszentebb érzéseidet bírják, nem ők a hibásak hanem te, mert rosszul választottál!”legalább azzal tisztában lehetek,hogy ne másban, hanem magamban keressem a hibát…és hát az bőven van…mert sokat adok,de sokat is kérek(HIBA:()…én elindulok a barátaimért éjszaka is,de ki tudja ők elindulnának-e értem?és igen várom, hogy elinduljanak értem (HIBA:()
    Azt gondoltam magamról van jogom többnek gondolni barátnőm nagy számú barátnői közül(Óriási hiba:()
    Követelek,akarok,követelek,akarok………felhőfutást akarok kéz a kézben…
    és sorolhatnám hosszú-hosszú sorokban
    Hát csoda, hogy állandóan kidobnak?Nem…az ilyen ember nem való barátnak:(Már meg sem lepődöm… és csak csodálkozom magamon, hogy bár egyre erősebb megszűrve, de még mindig engedek magamhoz embereket. Pedig simán ki kellene tenni magamra a táblát: Vigyázz Kata barátság! Tíz méteres körben megközelíteni életveszély!
    Akkor mi a csudát tudnék én a barátságról írni?

    Talán azt, hogy van a Kriszti barátnőm, aki 21 éve mellettem van…mindenben…ha elkeseredek mindig azt mondja: én itt vagyok neked ne sírj miatta…..van Pintyi aki fogta magát és megmentette az életemet,hogy miért ma sem tudom….van Mimóm, aki a sok-sok bánat ellenére,amit okoztam neki még szeret és még kitart…van Mara aki azt mondta “csak akkor engedem el a kezed,ott a szakadék szélén,ha tudom aki majd meg fogja fogni az jobban megtart nálam”….hát mit tudnék én a barátságról írni????
    tíz éve elváltak a barátaink…a lány beleszeretett másba…én pedig összeszorított foggal néztem végig, hogy megy el és megálltam(aki ismer tudja micsoda teljesítmény ez tőlem)hogy beleszóljak és tartottam az erőt mind a kettőben…Katicában, hogy tudjon elmenni, Andrásban hogy tudja túlélni…és hosszú ideig küzdöttem Katica barátságáért,hogy megértse ők váltak el de egymástól és nem tőlem/tőlünk(családom)és Andrást meg engem/minket nem lehet elválasztani.Ma az új párjukkal mind a ketten a barátaink maradtak…

    És igen van férfi-női barátság… András olyan barátom amilyet találni egy életben egyszer lehet és nekem sikerült…na ő nem fog semmilyen indokból köntörfalazni,mert ő férfi(ráadásul “jópasi”) és ez a legjobb tulajdonsága…ha ő azt mondja a tej fehér nyugodt lehetsz a tej az fehér…bármit meg tudok beszélni vele:receptek vagy szex téma..nincs tabu …

    Aztán egy ici-pici csoda folytán kaptam meg Pistit(aki egy hétköznapi hős, egy bátor élettel teli, élni akaró sclerosis multiplexben szenvedő, két bottal is nehezen járó Csoda) az ősszel barátnak.
    Pisti az én mániákus természetemnek férfi változata(szűz jegyűek vagyunk mind a ketten és Pintyi barátnőm férje)napokig nem kaptam levegőt a gyönyörtől ahogy egymásra csodálkoztunk:D(csak 18 éve ismerjük egymást :D)
    Ahogy összehasonlítottuk egy-egy dologról a véleményünket: egy volt és teljesen más a megközelítés…
    És van még egy “fiúbarátom”.. érte/vele sokat szenvedtem mire azt mondhattam: a barátom(néha még most is vékony kötélen táncolunk)
    A férfi -női barátságban a legjobb, hogy nincsenek női praktikák…nincs versengés, nincs rivalizálás, nincs kegyes hazugság, ha hibázol leordítják a fejed és azzal vége is van…nincs felemlegetés, nyavalygás…viszont a tévhit ellenére tudnak sírni…őszintén gyászolni,ha valakit/valamit el kell engedniük és rohadtul tudnak segíteni ha azt érzed vége kész többet már nem bírsz elviselni… mindent logikusan szemlélnek…
    persze sokan azt tartják nem lehet férfi-női barátság,mert az átváltozik előbb -utóbb szerelemmé az egyik fél részéről..no nálam ilyen gond nincs..csúnya vagyok egyik sem fog belém szeretni…

    Ma az egyik barátnőm félelemből dobott ki..ez még sohasem volt ok…ha túlélem erősebb leszek…
    Nem tudok a barátságról semmit…hiszem, hogy nem vagyok rossz ember,akkor miért vagyok rossz barát?

  24. Eszter
    Posted February 9, 2011 at 2:57 pm | Permalink

    Igen, tudtam, hogy visszatért tavaly, csak gondoltam kétszer senki nem jön vissza…de hát tévedtem 🙂 Elolvastam amit írtál. Mindenesetre, remélem a közelében is van egy ilyen jó barát mint te, mert akkor nagy baj nem történhet vele.
    Régen láttam a gála programját…gyönyörű…csak nézed és érted, érzed mi minden történt vele az utóbbi időben.
    Várom a folytatást 🙂

  25. Posted February 10, 2011 at 7:09 pm | Permalink

    @Anita: Férfi-nő barátság létezik-e? Biztosan. Én még nem találkoztam vele, de ez azt mutatja, bennem van a hiba… Bár, azért vannak férfiak, akikkel hátsó szándék nélkül tudok barátkozni. De én barátnak nem vagyok jó, tehát szerintem nekem ez nem menne… biztosan a vonzalomig jutnék mert én ilyen vagyok… akit megszeretek (férfi), abba bele is szeretek. Sajnos.

    @Eszter: Igen, létezik kétszeri visszatérés. Jézus állítólag eljön másodszorra is, Zsenya már megtette! (Jaj, de szentségtörő vagyok…) Nézzétek el neem ezt a bizarr viccet. Kicsit “érdekes” módon látom a Krisztust az olyan előadókban, művészekben, mint Zsenya…
    Szerintem Zsenya most a legjobb kezekben van. Janáéban. :)) És remélem, barátok is!!!!

    @Kata: Azt hiszem nem fűzök hozzá semmit… szerintem sokat segíthettél a hozzászólásoddal másoknak. Köszönöm, hogy a fájdalmas dolgok elismétéséből fakadó fájdalmaddal szembe nézve leírtad ide mindezt. :-******

  26. Kata
    Posted February 11, 2011 at 12:29 pm | Permalink

    biztosan sokat segítettem másoknak…tuti elkerülni engem:(
    Legalább ők biztonságban vannak…megkímélem őket egy :”kidoblak Kata” fáradságától….

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*