Tag Archives: Személyes

Régi és új

Farkasret Oktober 180
Különös, fájón felszabadító érzés levettetni… és levetni… you got no-one to follow and no-one will follow you…

Életem felezőpontjában állok most, emlékezem. Szép folyamatok indultak el akkor. Valaki meglátott, s valakit én láttam meg… Valakinek a hatására kinyíltam, s valaki másnak a hatására láthatatlannak éreztem magam. Ellentétek vonzása – mindig működik. Húz, tolom, tol, húznám.

Megrekedtem. Néha egészen valóságosnak tűnik a rémület.

A zene még mindig magába fogad. Húz vissza, nem enged, emlékezem, mert most ez kell, mert a felezőpont jövőre már más lesz, másra fogok emlékezni, vagy ki tudja. Ez most jó. Jó itt. Egy kicsit a régi lehetek, aki annyi mindent érzett, aki annyira bátor volt, akinek volt még apja, aki nem látott a jövőbe, aki még nem tudta, mit jelent a féltékenység, a csalódás, aki tett a szabályokra, aki megmondta, amit gondolt, aki nem félt, mert mitől is félt volna… aki nem körben járt, hanem véget nem érő vonalon… aki nem érezte azt, hogy kimaradt… lehagyták… elmegy mellette az élet… aki felfedező volt.

Jó itt.

Ars poetica 2014.

MUNCH-Woma-by-the-sea_min

Teller Ede “Vers cím nélkül (A tudós és világa)”

Keresni, várni, semmit sem akarni,
szeretni, vágyni, egyedül maradni,
nézni a világot becsukott szemekkel,
látni azt, amit még nem látott az ember,
gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,
emlékezni arra, mit sohasem láttam,
szeretni, imádni a szent tisztaságot,
a szelet, a havat, a szellőt, az álmot,
tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
nem a túlvilági örök bölcsességért,
tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
Edvard Munch - The Island  - 1900-1901
félni, hogy talán még igazság sincsen,
tudni, az ész rövid, az akarat gyenge,
hogy rá vagyunk bízva a vak véletlenre,
és makacs reménnyel mégis-mégis hinni,
hogy amit csinálok, az nem lehet semmi,
és örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
a fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

Csö ömp ö nek

Csörömpölnek…
Hallom, de nem értem őket. Olyan régóta nem engedtem szabadjára a gondolataimat, hogy tajtékzanak idebent, mint vad állatok verik magukat elmém rácsainak. Néha elmélázok egy-egy szón. Csörömpöl. Csörömpölök én is, csörömpölsz te is. Mit jelent? Nézem leírva. Hajlatok, vonalak, pontok. Fura összevisszaságban. Valaki valamikor a barlang falára szénnel egy vonalat húzott. Egy kört rajzolt. Mikor lett belőle értelmes szó, és mikor párosult a betűhöz hang, az a bizonyos hang, fonéma, amelyet a másik fonémához illesztve egymás után láncba fűzve szó lesz, értelemmel teliség, valami, ami mutat valahova, emlékeztet, elindítja gondolatok sebes megállíthatatlan folyamát felidézi a múltat és előrevetíti a jövőt
És ha nem kihagyok bizonyos be űk t akkor a s ónak elvész az értelme. Egy betű hát a minden.
Hogyan lett a szénnel meghúzott vonalból irodalmi alkotás és egyáltalán miért él némelyik emberben, így bennem is, a vágy, hogy ezeket a hajlított vonalakat sűrű egymásutánban leírjam és kifejezzek vele valamit, ami nincs is, mert nem volt, és nem lesz, akár megtörtént, akár nem, mert a jelen pillanat sem létezik, nem hogy az emlékeink, vagy az, amit vágyakozva elképzelünk. A valóság nem elégít ki, de a fikció sem, mert ahogy telik az idő, úgy látok át nem csak másokon, de saját magamon is, és amit elhittem tegnap, azt ma már harsogva kinevetem. Ahogy a napok telnek, egyre csak nehezülök, de közben vetem le magamról a szerepeimet, mint a hagyma rétegeit. Egyik szerep sem elégít ki, sem az, amit már eljátszottam, sem az, amely még meg sem adatott. Érzem, hogy csak szerep, és értelme nincs, csak az idő kitöltése, az időé, amit szintén mi daraboltunk emészthető darabkákra, pedig a végtelenből indultunk, akkor még nem volt vég, sem kezdet, minden egy volt, határok és szabályok nélküli, de mi ezt nem értettük, ezért magyarázat után kutatva megteremtettük a pillanatot, amely elmúlik, hiába mondják, hogy ragadd meg. Nem tudom, ki vagyok és mi vagyok, ahogy azt sem, miért írom ezt most, és miért írtam, amit eddig leírtam, miért e sok betű és szó és értelmes értelmetlenség. Mennek a rétegek, tűnnek el, fázom, egyre jobban fázom, keresem az új rétegetek, de mivel nem az enyémek, nem jók rám, ez tág, az szűk, szorít, vagy leesik rólam, elhagyom idő előtt, még meg sem értettem, miért volt rajtam egy fél szó erejéig.
Szeretnék olyan csendben lenni, hogy meghalljam azt, ami a csörömpölés mögött van. Talán nincs mögötte semmi. Talán van. Nem hiszem, hogy bármi lenne mögötte. Isten?
A magány elviselhetetlen… félünk benne… félünk magunktól, mert bennünk él minden, világ és hangya, kozmosz és vég, fájdalom, hús, fák, föld, víz. Félünk a haláltól, mert ha meghalunk, meghal minden. Mondhat bárki bármit, akkor úgyis vége lesz a világnak, ami világunknak. És ha minden egyes ember ezzel a rettegéssel a szívében kel és fekszik, nem csoda, hogy az univerzumot negatív aura övezi.
Ha messziről, bandzsítva nézem, hullámzó, szaggatott vonalakat látok. Nincsenek szavak, betűk, nincs értelem. Csak pöttyök, néha mozognak, néha stagnálnak. Furcsa műalkotás, színtelen, szagtalan, szabályos és mégsem. Nem értem, mi ez. Miért érzem a késztetést?
Csörömpölnek.

Ismét egy év…

…Eltelt egy újabb év.

Nem értem. Hova lett? Tegnap írtam az előző évbúcsúztatót…

Ahogy öregszünk, úgy gyorsul fel az idő. Idén januárban eszméltem fel erre a fájdalmas igazságra. Talán azért idén, mert már nem hiszem az Istent, de legalábbis nem úgy, ahogy eddig. Kicsinek érzem magam, nagyon törékenynek, és végtelenül szánalomraméltónak. Ahogy téged is, aki ezt olvasod.

Visszaolvastam az előző néhány évem értékelőjét. Azt hiszem, ki kell nyomtatnom őket, hogy megmaradjanak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni a sok szépséget, ami egy év során megadatik. Lehet, hogy apró dolgokról van szó, de akkor, amikor megtörténnek, bizony sokat jelentenek számunkra.

Nem akarom hosszú lére fogni, de feltétlenül fel kell jegyeznem néhány történést. Túlzás nélkül: számomra igenis mérföldkövek.

Apuval álmodtam… és nagyon sok mindent megértettem. Sok évnek kellett eltelnie… de most már tudom, hogy a válaszokat nem akkor kapjuk, amikor feltesszük a kérdést.

Befejeztem a regényemet. Nyolc év munkája van benne, és a belső világom, a félelmeim, a vágyaim nagy része.

Egy irodalmi pályázaton a nyertesek közé választottak. Pont akkor, amikor már lemondtam az írói pályafutásról, azzal, hogy “ha a külvilágnak nem elég jó a tudásom legjava, akkor minek erőlködjek?”

Vettem a fordításért kapott pénzből egy tükörreflexes fényképezőgépet. Jövőre pedig komolyabb alapokra fogom helyezni a fotózást, ugyanis-

Beiratkoztam egy fotóiskolába. Rájöttem, hogy tanulnom kell valamit, ami ÉN vagyok, aminek örül a lelkem. Ez a döntés nagyjából egy óra leforgása alatt született meg, a beiratkozás tényére pedig csak egy nap kellett. Mert ami nekünk szól, az úgyis hamar megszólít, és nem kell sokat gondolkodni rajta…

Elengedtem egy csomó embert… köztük sajnos számomra fontos személy is volt. A kapcsolatokat érintő változások még mindig fájó pontnak számítanak, de lassan hozzá kell szoknom ehhez is…

Személyes tapasztalat alapján rájöttem, hogy egy barát nem válhat rajongóvá, és egy rajongó nem válhat baráttá…

Véget vetettem a kitárulkozásnak.

Azt hiszem, az elvárásaimat is igazítani fogom.

Év elején (valamikor márciusban) komolyabban elkezdtem tornázni. Az eredmény év végére: leadtam nagyjából 9 kilót, és sokkal erősebbnek érzem magam, gyorsabban mozgok, jobb a közérzetem. Jövő évi cél: újabb 9 kiló leadása, és álomsúlyom (illetve ideális súlyom) elérése. Úgy is mondhatnám, hogy idén szerettem meg a mozgást…

És a nem mérföldkő kategóriába tartozó apró (de nagyon értékes) csodák: Richard Marx és London (és a pingvin!), Finnország (és a család!), Horvátország (vissza! vissza!), Thomas Hardy (rokonlélek!), Szilvásvárad Katáékkal (gyönyörű!), rengeteg munka (=kimerültség, de vehettem tükörreflexest! és mi mindent tanulok a világról…), Gee-vel szorosabb lett a barátságom (nagyon örülök neki!), “Equus” Katival (felejthetetlen élmény), “Homeland” (és a nagy sokk, amit azóta sem hevertem ki)… Caramel, másodjára… szép könyvek… klassz zenék… vannak még, majd eszembe jutnak.

Hát ennyi. Egy év. Bölcsebb lettem… érzékenyebb lettem… óvatosabb lettem.

Köszönök mindent, 2013!

Az írásról

writing1 “De te csak írjál, két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak – te csak írjál két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással. Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát, vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen. Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz, vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon, csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle. Ne sajnáld életed – mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit ér egy vagy száz év múlva, hogy boldog, vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet? Mindent adj oda, hallod! – s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál? Semmi. Csak így lesz jó, mert ez volt a dolgod.” (Márai Sándor Két kézzel)

“Az író ne reméljen a világtól semmit. Minden, amit a világ adhat – pénz, vagyon,elismerés, érdemrend, társadalmi kitüntetés –, visszahat munkájára, lelki egyensúlyára, műve erkölcsi erejére. Az író ne akarjon társadalmi tekintély lenni; pontosan annyit veszít műve erkölcsi súlyából, amilyen mértékben emelkedik a társadalmi megbecsülésben. Az írónak nem lehet semmiféle címe, sem rangja; egyetlen címe, rangja lehet csak, a neve. S egyetlen vagyona a világban, a műve. S ne gyűjtsön pénzt, sem ingó és ingatlan értéktárgyakat; szervezze meg úgy életét, hogy munkájában mentől szabadabb legyen, hogy ne kelljen írnia egyetlen sort sem, amihez nincsen kedve, s csak olyan fizetséget fogadjon el, melyet legjobb hite szerint, megalkuvás, társadalmi vagy divatos szempontokra való tekintet nélkül írott munkája ellenértékének tekinthet. S ne törődjön vele, „tetszik-e”, vagy sem, amit ír – s ne törődjön vele, mi lesz munkájával életében és holta után. Az író maradjon szegény. S ha néha lapáttal szórják utána az aranyat, legyen ereje elfordulni a sikertől. S ha mohó kézzel tűznek mellére ordókat, utasítsa el félkézzel a tolakodókat. Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga írónak nevezni magát.” (Márai Sándor Az írókról és a világról)

Csend, rend

solitude_by_2D2F

A csendben válnak láthatóvá és hallhatóvá bizonyos dolgok. Pontosabban mondva, bizonyos dolgok csakis a csendben manifesztálódnak.

Bizonyos áldozatok meghozatala után több idő jut saját magamra, akivel sosem könnyű farkasszemet néznem. De mivel őt kaptam, kénytelen vagyok jóban lenni vele, ezzel a lénnyel, aki a tömegben elvész és áthasonul, megbújik és kérkedve lép elő, mindezt egyszerre. Most nincs ki elől elbújnom, nincs ki előtt dicsekednem, és mindenre, amihez nekikezdek, csakis nekem kell rábólintanom. Én örülök az apróságoknak, a kis változásoknak, amikért szintén én magam küzdök meg. A magam örömére töltöttem több órát a Photoshopon, és a magam örömére fogok holnap fényképezni. A szombati tornának is az én testem fog örülni, és a jövőbeni fogyás reménye is engem fog boldogítani. Ha majd ismét lesz bátorságom billentyűzetet ragadni, a szavak belőlem fakadnak majd, és az én lelkemet fogják gazdagítani.

Nem szeretnék elzárkózni a világtól, csupán vissza kell találnom önmagamhoz, mert sajnos a külvilág visszajelzése addiktív. Mint a sorozataim. Könnyen befolyásolható vagyok. Mindkét irányba. Előre is, hátra is…

A csendben jobban meghallom a barátok szavát is. Tegnap és ma fontos dolgokat mondtak, illetve írtak nekem. Igazuk van. Hálás vagyok, amiért adnak nekem, mert én most nem tudok, vagy nem akarok adni. Önzőnek érzem magam, befelé akarok fordulni, magam felé. Isten felé, ha úgy tetszik. Ha Isten van, csakis bennem létezhet. Hiszen mindig akkor voltam a legerősebb, amikor magamra támaszkodtam.

Példakép?

csend

Volt olyan idő, amikor bizonyos dolgokban élen jártam.

Ma már nincs értelme fűzött gyöngyöt, írott történetet, kötött sálat, horgolt akármit, Photoshopolt képet, fényképet ajándékoznom, mert mindenki felfűzi, megírja, megköti, meghorgolja, megszerkeszti, lefotózza saját magának.

Annyi dícséretet kaptam annak idején – hogy el is hittem: tudok írni, értek a Photoshophoz, szépen fotózok. Egyenesebb lett volna azt mondani, hogy “szép, szép, de én jobban is tudnám”.

Rajta, szabad a gazda. Lehet vinni, lehet csinálni, lehet írni, lehet fotózni. Egyrészt úgysincs bennem igazi tehetség, másrészt meg minek csináljam, ha már a közvetlen körömre sem hatok? A nagyvilágnak nem kellek, de gondoltam, egy szűk, pici körnek talán tudok újat mondani.

Tévedtem.

Dolgozó nő lettem

Eddig is az voltam, de így mellékállásban is foglalatoskodva kifejezetten dolgozó nőnek érzem magam. Tavaly december vége óta szinte megállás nélkül fordítok egy fordítócégnek, ami mindenféle filmeket elvállal. Fordítottam küzdősportközvetítést, extrém snowboardozást, reality showkat, természettudományos filmeket, állatosat, agysebészeteset, bolygókról szólót, kórházasat, motorosat. Eléggé kitágult a látóköröm, nem csak olyan dolgokban, amik érdekesek, hanem olyanokban is, amik konkrétan emberi vonatkozásúak. Még novellaötlet is akadt, nem is egy. Ezeket egyelőre feljegyzem, mert írni nincs időm. A szinte egész napos gépelés után nincs kedvem tovább püfölni a billentyűzetet az íráshoz is…

Eddig nem tudtam, mit jelent az: fáradtan letenni a munkát és értékelni azt a félóra, vagy egy óra pihenést, mielőtt az ember lefekszik aludni, hogy másnap kezdhesse újra. Most érzem először azt, hogy igazán megdolgozom a pénzemért, hogy azonnali eredménye van a munkámnak, mert a fordításom megy tovább a szinkronosoknak (alámondóknak), és az angolul nem értők számára értékes szolgáltatást nyújtok. A kapott pénzből pedig ház körüli javítások, tatarozások lesznek (besegítek a férjemnek, aki a nagyobb kiadások oroszlánrészét egyedül állta eddig), utazás, a barátaim megsegítése, amikor kell, és amire szükségem van, (nem használt!!!) ruhák, cipők, amikre végre úgy gondolhatok, mint lehetőség, és nem kényszerű kiadás, ami miatt számolgatnom kell.

Egy olyan gazdasági helyzetben, amelyben minden második vagy harmadik ember harcol a mindennapokkal, vagy munkát keres, vagy nem keres eleget, kifejezetten hálásnak érzem magam. Hálás vagyok a filmkluboknak, ahol majdnem két évtizede fordítok művészfilmeket, mert ez a papírok és képzés hiánya nélkül is úgy tűnik kellő gyakorlatot adott, és persze az angol tanárnőmnek, aki úgy megtanított angolul, hogy azóta is ő a nyelvi pedagógusok etalonja nálam, és nem utolsósorban a bátyámnak, aki kellő szigorral heti többször félrehívott és nyolc éves makacsságommal dacolva elültette bennem az angol nyelv alapjait (a nyelvek szeretetéről nem is beszélve), melyekre később bombabiztosan építkezhettem. Igazi csapatmunka ez, benne vannak a szüleim génjei, a testvérem munkája, a filmklub vezetője és a barátom, Tamás többéves erkölcsi és érzelmi hozzájárulása, a fantasztikus angol tanárnőm kitartó és türelmes munkája. Nem utolsósorban persze én is kellettem hozzá. Ha nem fekszem rá úgy az angolra, ahogy tettem, és nem olvasok könyveket úgy, hogy minden ismeretlen szót kiszótározok belőlük, ha nem oldok meg heti több száz feladatot az angol versenyek idején, ha nem gyűjtök ki közmondásokat és idézeteket a kedvenc könyveimből, ha nem nézek meg több száz, de lehet, hogy ezernél is több angol nyelvű filmet, ha nem hallgatok angol dalokat és írom ki a szövegeiket, ha nem levelezek angolul sok-sok emberrel, és még folytathatnám – szóval ha nem foglalkozom az angol nyelvvel huszonhét éven át úgy, hogy eddig tettem, akkor most nem itt tartanék. Nem nagy kunszt ma fordítani, minden második angolul tudó ember végzi ezt a munkát, és hajlamos vagyok lekicsinyleni a saját tudásomat, hiszen tényleg nagyon sokan beszélnek és értenek angolul. Ugyanakkor a gyakori visszajelzések alapján tudom, hogy a lelkiismeretes munkának értéke van, és azt is, hogy nem minden arany, ami fénylik. Folyamatosan lehet fejlődni mindenben, így ebben is… Úgyhogy megtanultam értékelni a saját tudásomat, végig tudva persze, hogy nem egyedül az én érdemem. De én is kellettem, illetve kellek hozzá. Így kerek a történet.

Rájöttem

…Arra, hogy a legkisebb dolgok képesek a legnagyobb boldogságot hordozni magukban.

…Arra is, hogy mindig többre vagyunk képesek, mint amennyire képesnek gondoljuk magunkat.

…És arra, amit egy bizonyos koron túl mindenk tud, vagy sejt, vagy érez – hogy nincs biztos pont az életünkben. Senki és semmi sem állandó. Még Isten sem.

…Még arra is, hogy időnként a lélek fellázad, szétfeszíti a rácsokat, fityiszt mutat a határoknak, szabályoknak, elvárásoknak, és csak elkezd szárnyalni… ezek azok a pillanatok, amikor minden és mindenki egy, és amikor minden a helyén van. Még mi magunk is. Ezért hát lázadjunk és törjünk ki, adjuk át magunkat annak, amitől szárnyra kapunk, és éljük meg ezeket a rövid életű pillanatokat… nem fogjuk tudni megőrizni őket, és visszamenni oda, ahol nagyon jó volt, nem lehet… de ha nyitott szívvel és szemmel járunk, talán megadatnak ezek a pillanatok. Nekem, és neked is.

…Továbbá arra, hogy a legártalmatlanabb emlék is tüske, vagy örömforrás lesz az idő múlásával. Kapaszkodunk, nem eresztjük, nem merjük elereszteni, mert ha a múlt nincs, akkor hol vagyunk mi? Honnan jövünk? Merre tartunk?

…És arra, hogy akkor marad fenn valami, ha ápoljuk, ha energiát fektetünk bele, ha áldozatot hozunk érte. És ha jól tettük dolgunkat és fennmaradt, akkor is nagyon sok változással fogunk szembenézni.

…És arra is, hogy akinek valaha szerepe volt az életünkben, mindig velünk lesz. Akkor is, ha elengedtük. Egyszer, kétszer, sokszor. Miért félünk hát elengedni…?

…és nem utolsósorban arra, hogy makacs, önző, türelmetlen, felfuvalkodott, gyáva, gyenge, birtokló, kevély, versengő, gyarló anyagból lettünk megalkotva. Ezért minden nap meg kell tudnunk bocsátani másoknak, de elsősorban saját magunknak is… mert ha nem, valós és képzelt bűneink mások valós és képzelt bűneivel együtt maguk alá temetik törékeny világunk fénylő öntudatát, és elnyel minket a sötétség.

Equus

Az új évnek még csak hat napja telt el, amikor ismét elementáris erővel tépett bele a lelkembe valami, valaki, fontos is, hogy ki, meg nem is, az üzenet sokkal fontosabb, de a helyzet, a körülmények, azoknak is szerepük volt… Emlékszem, felfigyeltem a darabra a bemutató idején. Talán Alföldi neve miatt, talán a ló jelenléte miatt, vagy a cím miatt. Emlékeztem arra, hogy fontos színdarabról van szó, sikeres és összetett drámáról. Kisvártatva Klári szólt: nem nézzük meg az Equust? Ezek azok a bizonyos véletlenek… Megnéztük. Kiütéssel győzött fölöttünk, eldöntöttük, hogy még. Valamikor, de még.

Kati pár napra jött, programokat kerestem, a Tháliát néztem utoljára, nem tudom, miért. Equus. Már láttam. Elhalványult már az emlék. Nem szólított, de tudtam, hogy minőségi darab, érdemes látnia neki is, én meg… én meg áldozatot hozok. Akkor is, ha nem szólít.

Mintha minden emlékemet kitörölte volna a tudatom. Mintha szándékosan tisztára mosta volna elmémet és szívemet, hogy most ismét úgy nyilalljon belém az érzés, mint első alkalommal.

A ruhatárnál valaki fanyalgott az előadás után. Sosem fogom megérteni, min fanyalogtak, de lássuk be, ezer dologtól függ, mikor mi lesz A MIÉNK. Egy óráig, egy értékes pillanatig, amíg megértjük. Amit évek óta nem, és amit azelőtt, évtizedekig nem. Ami végigkísért bennünket életben és halálban. Banális dolog, ami mégis zavaros volt. Egyetlen mondat, pillantás vagy illat elég. És világosság gyúlik.

A politikai helyzet és az én személyes helyem az életben összefonódott most, bármennyire is furcsa ezt leírnom. Mert ha Alföldit nem most távolítják el az igazgatói helyéről, talán nem úgy játszott volna, ő, és Donáth, aki a taps alatt sírt, nem látott nem hallott, és a többiek, és talán ha nem Kati ül mellettem, és ha a lelkem nem lett volna úgy kihegyezve, megélesítve, talán. Talán nem is lett volna annyira. De így annyira!!!

Megértés után pedig az ihlet édes forrása csobbant, hallottam, ízleltem, szomjamat csillapította. Feszülök, ordítok belül, csodát élek meg, pedig csak két ember találkozása, de mi lehet gyönyörűbb és izgalmasabb annál, mint az emberi kapcsolatok kusza rengetegje, az érzelmek vad szőttese? Sosem érdekelt semmi más… mindig erről akartam írni, egyre és egyre jobban.

Csodálatos évkezdés. Szédelgek, hálás vagyok. Kerestem, könyörögtem, és kaptam.

Pontok

Egyetlen osztálytalálkozón kellett részt vennem ahhoz, hogy tudjam: gyűlölöm a felsorolásokat, a strigulákat, átlátok a külsőségeken, a mérföldkövek felsorolása semmit sem jelent. A fontosabb állomásokat összekötő pontok jelentik mindig a legtöbbet. Ezek a pontok viszont csak azok számára fontosak, akik megélték őket.

Lehetsz régről ismerős, vagy újonnan betoppant idegen. Tudhatsz rólam szinte mindent, vagy semmit. Nem dicsekvésképpen írok az évemről, nem is tudnék, azt hiszem, dicsekedni. Külső szemmel nézve alig történt változás az életemben. Jobbára csak összekötő pontokról tudnék mesélni. Pontokról, melyek mindegyike icipici változást hoz.

Mit jelent az, hogy változás? Az, ha más frizurát csináltatunk? Vagy az, ha megtanulunk valami újat, mondjuk egy nyelvet, vagy új receptet? Vagy az, ha megértünk valami fontosat? Ha meghízunk, vagy lefogyunk? Elköltözünk? Másképpen gondolkodunk egy adott kérdésben? Kinek mit jelent. Minden változik, az energia folyamatosan áramlik, be, ki, át, keresztül, kasul, bennünk, körülöttünk, tegnap, ma, most. Változnak a sejtjeink, fehéredik a hajunk, ráncosodik a bőrünk, átalakul a fenekünk és mellünk, sárgulnak a fogaink, már akinek még van… Gyengülünk, romlik a látásunk, de erősödik a szellemünk, görbül a hátunk, de egyenesebb lesz a viselkedésünk másokkal szemben, hátralépünk egyes személyektől, de közelítünk mások felé. Tegnap valamit fehérnek, ma szürkének látunk, de az is lehet, hogy már nem is látjuk, mert már nem foglalkoztat bennünket. Valamit nagyon szerettünk előző héten, ma már hidegen hagy minket.

Egy év… egy fénysebességgel elillanó napfüzér. Belefér annyi, de annyi minden, mégis, amikor visszaemlékezünk rá, csak azt tudjuk, hogy gyorsan eltelt, és az egyéni csodálatos pillanatokat elhomályosítja a feledés. Tovatűnt ez az év is, de hova? Ezt kérdezzük magunktól és egymástól. A választ senki sem tudja, mert a múlt ott maradt, a múltban, és minden igyekezetünk ellenére nem lehet átvonszolni a jelenbe. Tárgyak, fényképek, beszámolók állítanak mulandó emléket az apróbb és nagyobb eseményeknek. Aki gyűjtögető típus, az berakosgatja ezeket az emlékeztetőket valahova, ahonnan bármikor előszedve könnyebben felidézhetővé teszik az adott történéseket, pillanatokat.

Nekem fotóim vannak, én azokkal emlékezek. Néha, amikor szokatlanul erősen érint meg valami, szavakkal örökítem meg. Semmi sem örök; a fényképek, a szavak, de még a tárgyak is az enyészeté lesznek. Idővel. Ki tudja, ez mit jelent… van, amit már ma elfelejtünk, és van, amit nagyon sokáig nem. Az érzések, benyomások, a lelkünkre nehezedő terhek és szívünk örömteli zsibongása, ezek élnek a legtovább. Egy telefonhívás, egy kedves levél, egy táj látványa kapcsán bennünket elkapó néma elégedettség. Egy dal, melynek a szövege sokáig szól hozzánk, egy csodálatos könyv, mely akár rólunk is szólhatna. Egy barát bátorítása, szeretete, egy házi kedvenc önzőn önzetlen ragaszkodása. Búcsúk és találkozások, valami régi elengedése, valami új befogadása.

Idén is megjártam a mennyet és a poklot, meneteltem az eufória és lehangoltság között húzódó ösvényen. Régi barátot fogadtam be ismét, találkoztam új lelkitárssal, meglévő emberi kapcsolataim pedig hol lazultak, hol mélyültek. Megtanultam egyik folyamatot sem aggódással figyelni, igyekeztem elfogadni, ha valaki elment, vagy ha valaki új érkezett. Volt, akit nem engedtem be, és volt, akinek az ajtaján én kopogtattam.

Azt hiszem, idén eldobtam néhány mankót. Újra nőttek, de ismételten megszabadultam tőlük. Makacs vagyok, szeretnék a magam ura lenni, akkor is, ha kudarcot vallok. Ha sosem próbálom meg, a siker egészen biztosan kizárt.

Ami alig változott, és talán nem is fog: még mindig elvarázsol minden, ami szép. A szépséghez fűződő kapcsolatom mindig összetett volt; néha többet látok benne, mint amit mások, vagy mint amit kellene, és néha gondolatok nélkül hagyom, hogy átmossa lelkemet. Zene, művészetek, irodalom, filmek, tájak, emberek, állatok, ez mind-mind hordozhat szépséget, és számomra a mindennapok csak ezek jelenlétével lehetnek elviselhetők.

Az eszem képtelen felidézni a fontos állomásokat, melyek a múlt évemet jellemezték. Csak a szívem tudja, mi történt. Annyi minden… mennyi szépet láttam, éreztem, hallottam, fényképeztem, ettem… barátságok, zene, tanulás, érzelmek, harcok, viharok, elengedés, alázat, dac, félelem, megtörtség, makacskodás, vágyakozás, rezignáltság, büszkeség, gyönyör, mi minden volt… Párizs, Tunézia, Dobogókő, Hollókő, Nemzeti sírkert, Christophe Willem, Caramel, Havasi Balázs, Frankenstein (nyolcszor, úristen, NYOLCSZOR), Sherlock és Benedict Cumberbatch, Ben Howard, James Vincent McMorrow, Baricz Gergő (és mindenKI, amit/akit magával hozott), Csíkszereda és Csíksomlyó Katival és egy feleszmélés, a rajtam kívülálló istenkép megtagadása, Gálffy László a Sírpiknikben és az Isteni Sarahban, Alföldi Róbert és az Equus, nagyszerű beszélgetések, fenséges új ételek, az IRKA (amiben új otthonra leltem), lubickolás tengerben, pályázatok, kudarcok, pici elismerések, új lendület, írástechnikai fejlődés, Agykontroll, Testkontroll, meditáció (életemben először), sok-sok-sok fájdalom a fogaimban, Stephen Fry, Louis Begley, Van Gogh levelei, és ismét Benedict Cumberbatchnél tartunk… Downton Abbey… Keane végre nálunk…

Sosem volt még ennyire tömény és csodálatos évem. Semmi igazán nagy dolog nem történt velem, mégis… mégis nagyon sok mindent másképp látok. Hálás vagyok a pontocskákért, amiknek ezt a sok változást köszönhetem.

Jó volt veled, 2012.

Időutazás

Az utóbbi hetekben szépen lassan elkezdtek rólam lemenni a fölösleges kilók. Tornázom, mozgok, és szigorúan odafigyelek az evésre. Cukrosat, liszteset csak nagyon keveset fogyasztok, különleges esetekben, amúgy sok saláta, sovány hús, joghurt, zöldség párolt alakban, gyümölcs van terítéken. A közérzetem is javult, alakulnak az izmaim, könnyebben mozgok.

Ma reggel eszembe jutott, hogy megpróbálom rekonstruálni, melyik életkorban milyen testsúllyal rendelkeztem. Ösztönzésként magamnak, és mert vicces ötlet, elkezdek egy időutazást. Nem véletlenül szokták mondani annak, aki fogy: te éveket fiatalodtál! Nos, talán szó szerint fiatalodni nem tudok, de életem korábbi pontjaiba látogathatok a fogyás folyamatán keresztül. Vajon meddig fogok tudni visszamenni? 🙂

2012. Nyolcvanöt kiló körül lehettem a legrosszabb időszakomban.

2010. A sógornőmmel konditerembe kezdtünk járni, és egy tréner segítségével felmérés készült az erőnlétemről. Akkoriban nagyjából nyolcvankét kilót nyomtam, és akkor határoztam el, hogy muszáj elkezdeni mozogni…

(Most valahol itt tartok a hetvenkilenc kilómmal. Már elhagytam a gyűlölt nyolcvanas számokat, de még nem jutottam el a következő mérföldkőig…) read more »

Miért fogyjunk?

Amióta az eszemet tudom, küzdök a túlsúlyommal. A kapott szeretet mértéke ellenére szeretethiányos kamasz voltam, gimnáziumban pedig elkezdtek rám felkúszni a fölös kilók. Az ember úgy védekezik a nagy gonosz világ ellen, ahogy a tudatalattija súgja neki. Én is a jól bevált módszerhez folyamodtam: ettem, gyarapodtam. Istenem, a finom zsíroskenyér csemegepaprikával, kovászos uborkával vagy lilahagymával…! Ha a délutáni, esti nassolásaim jutnak eszembe, akkor erre asszociálok. Mai napig jóleső érzés tölt el, kellemes emlékként él bennem ez a nagyon egyszerű étek.

Harmincon túl az emlékek még mindig szépek ugyan, de a folyományuk az, hogy tisztességes súlyfölösleget halmoztam fel, ami zavar, és amitől tulajdonképpen tizenöt éve próbálok különféle módszerekkel megszabadulni. Még a fóliázást, zsírleszívást és önhánytatást nem vetettem be (nem is szeretném), de ezeken kívül minden kímélő diéta vagy fogyókúra kipróbálásra került. Némi mozgással megspékelve. read more »

Íróklub I: “Idegenek, barátok…”

Nemrég játékos írásgyakorlatot javasoltam egy nagyon rég megalapított internetes fórum néhány tagjának, akik történetesen közel is állnak a szívemhez. Mivel szeretünk írogatni, ki így, ki úgy, ki ezért, ki azért, gondoltam, havonta vagy kéthetente egy-egy adott (általunk javasolt, választott) témára mindenki írjon valamit. Prózát, elmélkedést, verset, bármit. Sem terjedelmi, sem stílusbeli, sem más megkötés nincs. A lényeg csupán annyi, hogy ami a téma hatására szavakba akar szökellni, az szülessen meg. Jó írásgyakorlat, jó játék, ezáltal gondolatokat osztunk meg a többiekkel, olvasói visszajelzést is kapunk, illetve saját magunk számára is megfogalmazunk olyasmit, amit talán eddig nem – hiszen az írás: terápia, önismereti kurzus.

Az első témát Betti vetette fel: “Minden idegennek esélyt kell adni arra, hogy a legjobb barátunk lehessen!”

IDEGENEK, BARÁTOK…

A barátság fura dolog. Összerezdül két lélek, két ember kötődni kezd egymáshoz. Azt szokták mondani, a családunkat nem mi választjuk, de a barátainkat igen. Az utóbbi kijelentés egyrészt azt jelzi, hogy a barátság erős kötelék: néha erősebb kötődést érzünk egy barát iránt, mint a családtagjaink iránt. read more »

Álmok, kimondva

A guruk szerint csak ki kell mondanunk, amit szeretnénk, hangosan, magabiztosan, híve abban, hogy az megvalósul akaratunk erejéből fakadóan. Ebben, azt hiszem, még mindig hiszek. Hiszek, mert megérzéseim továbbra is vannak, a gondolati síkon való kommunikálás továbbra is működik köztünk, emberek között, gyakorlati tapasztalatom van, nem is kevés. Hogy megrendelésre kapunk-e dolgokat… nem tudom… valahogy sosem hittem magamban eléggé, sem kiskoromban, sem azután, amikor már dícsérettel halmozott el a környezetem ezért vagy azért. Lehet, ez volt a baj.

Leírok néhány dolgot, amit szeretnék. Nem mindent írok le, mert van, amit még magamnak sem merek megfogalmazni… read more »

Ars poetica, avagy emlékeztető magamnak

Telnek az évek, peregnek az idő homokszemcséi, változom, jönnek-mennek-maradnak az emberek az életemben. A világ maga egy nagy forgatag, amiben én, mint mindenki más, falevél vagyok. Semmi sem állandó, biztos pont nincs, hinni már szinte semmiben sem tudok. Talán csupán az emberi jóságban és akaratban. Még. Vannak pillanatok, amikor semminek sincs értelme, és nem a kilátástalanság vagy nehézségek miatt, hanem mert nem látom a végcélt. Volt valami, valamikor, de azt hiszem csak szánalmas gyengeségem és gyávaságom vitt rá, hogy higgyek. Erre rádöbbenni persze nem volt könnyű, még mindig az elfogadás előtt vagyok… read more »

Gyomok

Most, hogy megérlelődött bennem a gondolat, hogy talán érdemes a kertben több időt tölteni, mint amikor áthaladok az autóbejárótól a ház bejáratáig, rengeteg mindent tanulok a növényektől és a hozzájuk fűződő kapcsolatomból. Igen, a növényekhez is lehet kötődni, de még mennyire. read more »

Csíkszeredán jártam, Baricz Gergőt láttam…

Ez a cím már napokkal az elindulásom előtt a fejemben motoszkált, megtartom hát, akkor is, ha ez a másfél napos erdélyi utam távolról sem csak Gergőről szólt. Őmiatta utaztam, kétszeresen is őmiatta. Egyszer azért, mert szívem összes szeretetével szeretem ezt a fiút, másodsorban pedig azért, mert szívem összes, Gergő iránti és szavakba öntött szeretetére egy bizonyos személy írásban reagált bő két és fél hónappal ezelőtt, és ezzel a bizonyos személlyel olyan szoros kapcsolatba kerültünk azóta, hogy mivel ő Csíkszeredán lakik, gondoltam, ővele is találkozhatnék. read more »

Eljött az idő

Ez most olyan mérföldkő az életemben, amivel szerintem sokan tudnak azonosulni. Külsőleg semmi sem változott. Bennem viszont MINDEN. Itt most, azt hiszem, nem csak rólam van szó. Képtelenség, hogy ezen ne ment volna vgy ne menjen keresztül más. Mindenki ugyannak a dalnak a saját személyes remixét fújja. Ugye milyen nagy bölcsesség ez? Férjem mondta a minap… Már csak azt kéne megtudni, mi az a bizonyos dal, miért fújta az első ember, és miért olyan nagyszerű, hogy mind ugyanazt akarjuk fújni, és miért tűnik néha amolyan semmilyennek a dallama…? read more »

A Zene és Én

A napokban az jutott eszembe, hogy megpróbálom rövid életem legjelentősebb zenei emlékeit, élményeit összegyűjteni, kik és mikor hatottak rám, hogyan alakult a zenei ízlésem, vannak-e olyan zenei darabok, melyek a legkorábbi emlékeim részei voltak és most is jelen vannak az életemben. Ahogy elkezdtem gondolkodni ezen és az emlékek játszi könnyedséggel követték egymást arra a megállapításra jutottam, hogy a ZENE kulcsfontosságú számomra, mindig is az önkifejezést segítette elő, bár én magam sosem a zenén keresztül fejeztem ki magam hiszen egyetlen hangszeren sem tanultam meg játszani (de ugye, ami késik, nem múlik!). Azonban valahányszor írni próbáltam, a szavak megszületésekor mindig is jelen voltak bizonyos zenei darabok, dalok, szimfóniák, előadók. Az sem véletlen, hogy az egyik legkedvesebb barátnőm énekesnő. Ez a kis nosztalgikus bejegyzés természetesen naplószerű lesz és elsősorban számomra fontos. De talán azok számára is teljesebb képet ad majd rólam, akiknek én magam is fontos vagyok. read more »