Volt olyan idő, amikor bizonyos dolgokban élen jártam.
Ma már nincs értelme fűzött gyöngyöt, írott történetet, kötött sálat, horgolt akármit, Photoshopolt képet, fényképet ajándékoznom, mert mindenki felfűzi, megírja, megköti, meghorgolja, megszerkeszti, lefotózza saját magának.
Annyi dícséretet kaptam annak idején – hogy el is hittem: tudok írni, értek a Photoshophoz, szépen fotózok. Egyenesebb lett volna azt mondani, hogy “szép, szép, de én jobban is tudnám”.
Rajta, szabad a gazda. Lehet vinni, lehet csinálni, lehet írni, lehet fotózni. Egyrészt úgysincs bennem igazi tehetség, másrészt meg minek csináljam, ha már a közvetlen körömre sem hatok? A nagyvilágnak nem kellek, de gondoltam, egy szűk, pici körnek talán tudok újat mondani.
Tévedtem.
