Dolgozó nő lettem

Eddig is az voltam, de így mellékállásban is foglalatoskodva kifejezetten dolgozó nőnek érzem magam. Tavaly december vége óta szinte megállás nélkül fordítok egy fordítócégnek, ami mindenféle filmeket elvállal. Fordítottam küzdősportközvetítést, extrém snowboardozást, reality showkat, természettudományos filmeket, állatosat, agysebészeteset, bolygókról szólót, kórházasat, motorosat. Eléggé kitágult a látóköröm, nem csak olyan dolgokban, amik érdekesek, hanem olyanokban is, amik konkrétan emberi vonatkozásúak. Még novellaötlet is akadt, nem is egy. Ezeket egyelőre feljegyzem, mert írni nincs időm. A szinte egész napos gépelés után nincs kedvem tovább püfölni a billentyűzetet az íráshoz is…

Eddig nem tudtam, mit jelent az: fáradtan letenni a munkát és értékelni azt a félóra, vagy egy óra pihenést, mielőtt az ember lefekszik aludni, hogy másnap kezdhesse újra. Most érzem először azt, hogy igazán megdolgozom a pénzemért, hogy azonnali eredménye van a munkámnak, mert a fordításom megy tovább a szinkronosoknak (alámondóknak), és az angolul nem értők számára értékes szolgáltatást nyújtok. A kapott pénzből pedig ház körüli javítások, tatarozások lesznek (besegítek a férjemnek, aki a nagyobb kiadások oroszlánrészét egyedül állta eddig), utazás, a barátaim megsegítése, amikor kell, és amire szükségem van, (nem használt!!!) ruhák, cipők, amikre végre úgy gondolhatok, mint lehetőség, és nem kényszerű kiadás, ami miatt számolgatnom kell.

Egy olyan gazdasági helyzetben, amelyben minden második vagy harmadik ember harcol a mindennapokkal, vagy munkát keres, vagy nem keres eleget, kifejezetten hálásnak érzem magam. Hálás vagyok a filmkluboknak, ahol majdnem két évtizede fordítok művészfilmeket, mert ez a papírok és képzés hiánya nélkül is úgy tűnik kellő gyakorlatot adott, és persze az angol tanárnőmnek, aki úgy megtanított angolul, hogy azóta is ő a nyelvi pedagógusok etalonja nálam, és nem utolsósorban a bátyámnak, aki kellő szigorral heti többször félrehívott és nyolc éves makacsságommal dacolva elültette bennem az angol nyelv alapjait (a nyelvek szeretetéről nem is beszélve), melyekre később bombabiztosan építkezhettem. Igazi csapatmunka ez, benne vannak a szüleim génjei, a testvérem munkája, a filmklub vezetője és a barátom, Tamás többéves erkölcsi és érzelmi hozzájárulása, a fantasztikus angol tanárnőm kitartó és türelmes munkája. Nem utolsósorban persze én is kellettem hozzá. Ha nem fekszem rá úgy az angolra, ahogy tettem, és nem olvasok könyveket úgy, hogy minden ismeretlen szót kiszótározok belőlük, ha nem oldok meg heti több száz feladatot az angol versenyek idején, ha nem gyűjtök ki közmondásokat és idézeteket a kedvenc könyveimből, ha nem nézek meg több száz, de lehet, hogy ezernél is több angol nyelvű filmet, ha nem hallgatok angol dalokat és írom ki a szövegeiket, ha nem levelezek angolul sok-sok emberrel, és még folytathatnám – szóval ha nem foglalkozom az angol nyelvvel huszonhét éven át úgy, hogy eddig tettem, akkor most nem itt tartanék. Nem nagy kunszt ma fordítani, minden második angolul tudó ember végzi ezt a munkát, és hajlamos vagyok lekicsinyleni a saját tudásomat, hiszen tényleg nagyon sokan beszélnek és értenek angolul. Ugyanakkor a gyakori visszajelzések alapján tudom, hogy a lelkiismeretes munkának értéke van, és azt is, hogy nem minden arany, ami fénylik. Folyamatosan lehet fejlődni mindenben, így ebben is… Úgyhogy megtanultam értékelni a saját tudásomat, végig tudva persze, hogy nem egyedül az én érdemem. De én is kellettem, illetve kellek hozzá. Így kerek a történet.

2 Comments