Eljött az idő

Ez most olyan mérföldkő az életemben, amivel szerintem sokan tudnak azonosulni. Külsőleg semmi sem változott. Bennem viszont MINDEN. Itt most, azt hiszem, nem csak rólam van szó. Képtelenség, hogy ezen ne ment volna vgy ne menjen keresztül más. Mindenki ugyannak a dalnak a saját személyes remixét fújja. Ugye milyen nagy bölcsesség ez? Férjem mondta a minap… Már csak azt kéne megtudni, mi az a bizonyos dal, miért fújta az első ember, és miért olyan nagyszerű, hogy mind ugyanazt akarjuk fújni, és miért tűnik néha amolyan semmilyennek a dallama…?

Érezted már, hogy megtört a hited? Barátban, szülőben, pártfogóban, támogatóban, valakiben, akire felnéztél, akiben hittél, akinek az útmutatását vakon elfogadtad? A személyes fejlődésünk egyik fázisa ez, gondolom mindenkinél bekövetkezik, előbb, vagy utóbb, az egészséges felnőtté válás alapfeltételéről beszélünk. Különben mindig függeni fogunk valakitől. Az ő erejébe kapaszkodunk majd és vak hittel szívünkben lépegetünk majd a kiszabott [egyetlen betű felcserélése mennyi mindent megváltoztat!] útunkon, tudván, hogy bármi lesz is, az a bizonyos illető mögöttünk áll, vagy inkább előttünk jár, és ha kell, kisegít, felsegít, megsegít, felemel, előrevisz, megvált. Milyen könnyű így élni! Vakon hinni valakiben. Megtapasztalni a jelenlétét, a segítségét, érezni a jótékony szeretetét, szólni hozzá, vígaszért hozzá bújni. Erre szokták azt mondani, hogy kislányom/kisfiam, te ezt úgysem tudhatod, segítségre van szükséged, légy alázatos és fogadd el annak útmutatását, aki jobban tudja nálad. Igen, ez így is működik. Ez a külső erő motivációnak is tűnhet, ami mozgatja a rugóinkat és a szerkezetünk igazán olajozottan működik, úgy érezzük, telve vagyunk erergiával, úgy érezzük, elbánunk bármilyen akadállyal, bármire képesek vagyunk, mert erőre kapunk. Egy darabig. De ez nem mindig működhet így. Sajnos eljön az ideje annak, amikor egy reggel arra ébredünk, hogy magunk maradtunk. Elhagytak. Már nincs rá szükségünk, ezért az illető eltűnt. Az a támasz, ami hosszú ideig volt magától értetődő segítségünk, nincs többé. Megszűnt létezni. A kép, melyet évekig képzeltünk a világunkba, szertefoszlott. Nincs már, kire felnézzünk. Elengedték a kezünket. Vagy inkább… mi engedtük el az ő kezüket. Az Ő kezét. És ebből két dolog következik. Végtelen magány. És végtelen erő. Mindkettő végtelenül ijesztő számomra. Sokáig éltem burokban, belátom. Tudom. Mindig tudtam. Az erőmet szinte alig tapasztaltam meg. Mindig valaki másra támaszkodtam. Gyenge voltam. Még mindig gyenge vagyok. Ezt most hatványozottan tapasztalom, annak ellenére, hogy pattogzik a burok és kezdem levetni hernyómivoltomat. Szeretnék már repülni. Vagyis, nem szeretnék, mert félek, de ha már muszáj… jobb minél előbb elkezdeni, igaz?

Minden reggel azt kérdem magamtól, amit tíz éve, és amire azt hittem mostanra megtudtam a választ. Visszakerültem a kiindulási ponthoz, oda, ahol ez az egész (úgy tűnik felesleges keresés) elkezdődött. Úgy érzem, időt pocsékoltam. Nem tanultam semmit. Nem vagyok jobb, okosabb, több. Sőt ha lehet, csak rontottam az alapállapotomon. Nem tudok én már semmit. Magammal kapcsolatban is csak nagyjából tudom, mire számíthatok, mert nem ismerem a határaimat, nem tudom, mire vagyok képes, nem tudom, ki vagyok és mit akarok, nem tudom, mi az értelme ennek az egésznek. Mert amit hittem, abban már nem hiszek. És így az egész rendszer összeomlani látszik, és én itt állok a romok között, és nincs kedvem kilépni alóluk. Minek?

Úgy érzem, nincs értelme fejlődni. Mert amit eddig fejlődésnek hittem, az csak hátravetett. Tehát én most megálltam egy helyben, megteszem a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy életben maradjak, és ha valaki hozzám szól, visszaszólok, de többre nem vagyok képes, és nem is szeretnék többet tenni… Minek? Pontosan tudom, hogy ez helytelen hozzáállás. El kell fogadnom, hogy nem segíthet senki, hogy egyedül vagyunk, hogy az igazán fontos pillanatokban mindig egyedül vagyunk, mert a nagy örömöt és bánatot nem lehet megosztani, senki sem érti meg, senki sem érezheti át úgy igazán, ahogyan mi. Meg kell tanulnom a saját magam kedvéért élni. Senki másért. Senki sem kérheti számon, mit miért tettem. Nem várhatok dícséretet és nem hagyhatom, hogy a kritika elbátortalanítson. Magam vagyok, törvényen kívüli, nincs visszatartó és ösztönző erő sem. Nincs földi és égi tanár, oktató, mentor, támasz, segítség, amit magamban ne találnék meg. Hiszen ezek a dolgok nincsenek. Kitaláltuk őket. Mert félünk, mert gyengék vagyunk, mert kell egy kapaszkodó. Mert nem hisszük el, hogy mi magunk képesek vagyunk a jóra, a sikerre, a haladásra.

A minden nap feltett kérdésemen kívül John Mayer egy sora visszhangzik bennem (az a fickó egy filozófus, nem egyéb!): “go cry about it, why don’t you”; természetesen ő nem egészen ilyen szövegkörnyezetben írta, de nekem most ez olyan, mintha a sok megérdemelt de sosem kapott pofonokat kapnám, nap mint nap. Rinyálok, még nem hagyom abba, de előbb-utóbb csak felnövök végre. Mint mindenki.

Tisztában vagyok azzal, hogy a szavaim változásokat szülnek majd bennem, talán másokban, talán körülöttem, de egy ideje tudatában vagyok annak, hogy ha ez nem így van, akkor azokat a szavakat nem érdemes leírni.

8 Comments