Íróklub I: “Idegenek, barátok…”

Nemrég játékos írásgyakorlatot javasoltam egy nagyon rég megalapított internetes fórum néhány tagjának, akik történetesen közel is állnak a szívemhez. Mivel szeretünk írogatni, ki így, ki úgy, ki ezért, ki azért, gondoltam, havonta vagy kéthetente egy-egy adott (általunk javasolt, választott) témára mindenki írjon valamit. Prózát, elmélkedést, verset, bármit. Sem terjedelmi, sem stílusbeli, sem más megkötés nincs. A lényeg csupán annyi, hogy ami a téma hatására szavakba akar szökellni, az szülessen meg. Jó írásgyakorlat, jó játék, ezáltal gondolatokat osztunk meg a többiekkel, olvasói visszajelzést is kapunk, illetve saját magunk számára is megfogalmazunk olyasmit, amit talán eddig nem – hiszen az írás: terápia, önismereti kurzus.

Az első témát Betti vetette fel: “Minden idegennek esélyt kell adni arra, hogy a legjobb barátunk lehessen!”

IDEGENEK, BARÁTOK…

A barátság fura dolog. Összerezdül két lélek, két ember kötődni kezd egymáshoz. Azt szokták mondani, a családunkat nem mi választjuk, de a barátainkat igen. Az utóbbi kijelentés egyrészt azt jelzi, hogy a barátság erős kötelék: néha erősebb kötődést érzünk egy barát iránt, mint a családtagjaink iránt. Másrészt pedig fontos kiemelni a választ szót, hiszen valóban, egy élet során nem lehet minden általunk megismert ember a barátunk. Hacsak nem a Dalai Lámának vagy Teréz anyának születünk. Ha viszont szelekció révén bővítjük baráti körünket, akkor… hogy is van ez? Milyen csúnyán hangzik… szelekció… te valamilyen kritérium alapján megfeleltél, te bekerülsz az elit csapatba… te nem feleltél meg, te mehetsz utadra. Bizony így szelektálunk mindannyian. Más kérdés, hogy a barát azért van-e, hogy a hasonlóságok biztonságában evickéljünk, vagy pedig azért, hogy felhívja figyelmünket hibáinkra és így váljon tanítónkká.

Az alapgondolat, miszerint minden utunkba kerülő idegennek esélyt kell adnunk arra, hogy a legjobb barátunkká váljon, nagyon szép. Eddigi életem során ez nálam is alapelv volt. A szüleim által biztosított szerető családi háttér és szép gyermekkor hatására erős bizalom alakult ki bennem az emberek iránt, és az írás iránt érzett vágyam csak fokozta nyitottságomat az idegenek felé. Aki írásra adja a fejét, annak meg kell tanulnia pőrére vetkőzni, lelkét lecsupaszítani, sebezhetővé tenni magát, hiszen valamilyen szinten mindig saját magunkról írunk. Én ezt a kezdeti visszahúzódó időszakomat követően bátran vállaltam is. Amióta pedig a blogomat megnyitottam, egyre jobban kitárulkoztam mások előtt, időnként túlontúl is, de az idegenekbe vetett bizalmam egyszer sem sült el balul, legalábbis nem itt, a blogomon. Nem lettem kinevetve, nem kötöttek belém, igaz, egyszer egy, önmagában véve irodalmi és érzelmi szempontokat figyelembe vevő, de a körülmények miatt politikai felhangúnak bélyegezett bejegyzésemre kaptam néhány diplomatikusan megfogalmazott, ám vitriolos megjegyzést, de akkor vagyok tisztességes, ha belátom, hogy az eredeti bejegyzésem is olyan volt. Ott és akkor meg is fogadtam, hogy többet nyilvánosan nem adok hangot nemtetszésemnek bármilyen kérdésben, aminek köze lehet a politikához.

Ezt a (néha még számomra is) szokatlan mértékű kitárulkozást követte egy introverziós időszak, mely során dacos kijelentések fogalmazódtak meg bennem: én ugyan nem válok nyitott könyvvé mások számára, hiszen állandó ütési felülettel szolgálok bárkinek, aki erre a nyilvánosan hagyott blogra téved. Miért adjam ki magam olyannak, aki talán elolvas valami bensőséges dolgot rólam, de nem reagál? Vagyis, kukkol? Senki sem kényszerít arra, hogy üvegházban éljek, nem igaz? Szépen be is zártam az ablakokat, ajtókat is, be is reteszeltem, nehogy bárki beléphessen. Egy ideig nem is írtam magamról semmit.

Az élet legnehezebben megtanulható leckéje – a mértékletesség. A szélsőségek közötti csapongás beszüntetése. Müller Péter azt mondja, a veszett iramban forgó kör (élet) középpontját kell megtalálnunk, ahol nincs rohanás, csak nyugalom és csend. Egy ideje én magam is ezt az elvet vallom, és igyekszem az élet minél több gyakorlati területére átültetni. Már csak azért is, mert tapasztaltam már, milyen jó a kör középpontjában, csendben lenni, önmagammal. Nem kell sokáig ott maradni, hiszen a tökéletes csend és elvonultság nem tanít az életre, sőt, inkább megkímél minden nehézségtől, melyek során edződhetünk és további életleckéket sajátíthatunk el – ám időnként nagyon is szükséges elvonulni, magunkkal lenni. Hiszen végső soron a legeslegjobb barátunk, aki egy életen át, születésünktőltől a földi halál pillanatáig elkísér bennünket, az mi magunk vagyunk. Természetesen mindkét szélsőség, vagyis a magány és a külvilágra fordított nagymértékű figyelem tulajdonképpen rossz, aminek következtében arra kellene törekednünk, hogy a kettő közötti egyensúlyt megtaláljuk. Nos, én a mai napig e kettő között csapongok, de azt hiszem, kezdem már érezni a helyes irányt. Néha lendülettel bele kell vetni magunkat az életbe, néha pedig félre kell vonulnunk elmélkedni, magunkkal lenni.

Attól tartok, a szélsőségek jellemzik azokat a folyamatokat is, melyek során barátommá válik egy-egy ismeretlen. Volt olyan idő, amikor egyre-másra nyitottam meg lelkem ablakait mások előtt, és ha benézve többet akartak látni, szélesre tártam előttük az ajtót is. Lássuk be, ez a gyakorlat egy idő után nehézségeket hoz felszínre, jelesül azt, hogy az érzelmi kötődés intenzitásának is vannak tér- és időbeli határai. Van, amikor már a legkedvesebb barátokra fordított idő mennyisége csökkenni kezd, mert az újakra is figyelni kell. Bántó gondolatok ezek arra nézve is, akinek az idejét kell beosztani, arra nézve is, aki érzi, hogy kevesebbet figyelnek rá. És nem utolsósorban arra nézve is, aki később érkezett, de éppen úgy kedvessé válik számunkra. Ekkor szoktak felszínre törni a legcsúnyább emberi tulajdonságok, magunkban és másokban egyaránt: irigység, önzés, féltékenység, követelőzés. Miután egy jókora adagot kaptam a fentiekből, miután úgymond sérelmeket szenvedtem el, ugyanakkor bántottam másokat, bezártam minden léleknyílásomat.

Talán mostanában váltam megfontoltabbá az idegeneket illetően. Szinte senkinek sem keresem a társaságát, de nyitott vagyok mindenki felé. Így történhet meg az, hogy mások nyitnak felém, én pedig esélyt adok mindenkinek arra, hogy a legjobb barátom legyen. Szemem előtt lebeg néhány csodálatos példa: a férjem a tökéletes ismeretlenségből nyitott felém, ő maga is esélyt adva nekem, én pedig egy sima kézrázás mellett esélyt adtam neki arra, hogy jobban megismerjük egymást; az évek során több barátnőm reagált egy-egy írásomra, amit az internetre tettem fel; és én magam is kopogtattam be más lélek-ajtaján, aki később a barátom lett. Sosem tudhatjuk, mikor és ki fog felbukkanni az életünkben, aki a későbbiekben nagyon fontos lehet számunkra, és aki számára mi is fontosak leszünk. Ezen okokból kifolyólag, illetve eddigi tapasztalataim alapján mindig esélyt fogok adni az idegeneknek arra, hogy kölcsönösen megszeressük egymást. Végső soron azt kell tennem, amit másoktól elvárnék hasonló helyzetben, nem igaz?

5 Comments

  1. Betti
    Posted July 30, 2012 at 7:03 am | Permalink

    Nu, hát mit lehet erre mondani? Így igaz! Ha a tartalom alapján vizsgálom, nagy valószínűséggel arra jutok, hogy ez így működik: kitárulkozunk, és vagy jól jövünk ki a dologból, vagy kárt szenvedünk. (Már aki képes erre egyáltalán, és ki tud tárulkozni.)Formailag meg, esszének indult, és esszéként ért véget, érződnek benne olvasmányélmények is, (ezt a megjegyzést pozitívumként szánom), megvan a kérdésfelvetés, a kifejtés, és a megnyugtató befejezés. 🙂 A stílusa egyedien Krisztis, a téma ezer lehetőségéből kiválasztott aspektus szintén 🙂

  2. Posted July 30, 2012 at 8:03 am | Permalink

    Köszönöm az olvasást és visszajelzést Betti :-*
    Juuuuuuuj be örülök hogy érzékelhető volt a felvetés, kifejtés, befejezés!!! te, én ezer éve nem figyeltem ilyen formai dolgokra, sok éve tanult (angol szakon!) esszéformátum emlékeit kellett előbányásznom és kicsit idétlenkedtem… de örülök, hogy nem mindent felejtettem el. 🙂 Mostnában jöttem rá arra, hogy igenis figyelni kell a formai elemekre is, anélkül nincs keret, szétesik az egész.
    Hát most ez akart kijönni belőlem, de legközelebb igyekszem prózában megnyilvánulni.
    És mikor olvashatom/hatjuk a tiédet? 🙂

  3. g.
    Posted August 3, 2012 at 11:35 pm | Permalink

    jajj nekem, mennyi szep uj iras, nekem meg koran kell kelni… 🙁 szolj ram hogy Terkel ide vissza! 🙂 x

  4. g.
    Posted August 3, 2012 at 11:37 pm | Permalink

    terjek. that is. stupid autocorrection! grrrrr 😛

  5. Posted August 5, 2012 at 2:47 pm | Permalink

    Oké 🙂 nyugi, ráérsz 🙂 én mán azért is hálás vagyok, hogy benézel ide!!

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*