Ars poetica, avagy emlékeztető magamnak

Telnek az évek, peregnek az idő homokszemcséi, változom, jönnek-mennek-maradnak az emberek az életemben. A világ maga egy nagy forgatag, amiben én, mint mindenki más, falevél vagyok. Semmi sem állandó, biztos pont nincs, hinni már szinte semmiben sem tudok. Talán csupán az emberi jóságban és akaratban. Még. Vannak pillanatok, amikor semminek sincs értelme, és nem a kilátástalanság vagy nehézségek miatt, hanem mert nem látom a végcélt. Volt valami, valamikor, de azt hiszem csak szánalmas gyengeségem és gyávaságom vitt rá, hogy higgyek. Erre rádöbbenni persze nem volt könnyű, még mindig az elfogadás előtt vagyok…

Egy valami mégis van az életemben, amire szívesen gondolok, ami támaszom a legnihilistább időszakomban is, ami kikapcsol és lefoglal és mozgásban tartja a lelkemet. Az írás. Már nem tartom azt, hogy kimagasló tehetség vagyok (talán sosem hittem önmagamban, csak mások unszolására), már abban sem hiszek, hogy hatással lehetek másokra. (Oh, mily csalfa álom! Hiúságok hiúsága…) De amikor csak én vagyok, a billentyűzet és a monitor (bárcsak használhatnám még a penna, pergamen és tinta szavakat!), olyankor kikapcsol a bal agyféltekém, átveszi az irányítást a jobb, az idő megáll, a külvilág megszűnik (optimális körülmények között, illetve akkor, ha a lánymacskánk hajlandó abbahagyni a hangos méltatlankodást, amiért nem csak vele foglalkozom), elfeledek mindent és mindenkit, és eggyé válok a történettel, a szereplőkkel, vagy gondolatokkal. Nem tudom kikerülni az írást; abbahagyhatom, rövidebb vagy hosszabb időre, bemagyarázhatom magamnak, hogy szart se ér, amit írok, hogy csak a barátaim és ismerőseim dícsérik, hogy fölösleges, mert nem váltok vele világot, és akkor meg minek –

A végén mindig ugyanoda jutok. Írnom kell, mert ha nem írok, akkor nem vagyok békében saját magammal, és akkor mással sem lehetek békében. Önző tevékenység az írás, magányos és mindenkit kirekesztő, legalábbis a folyamat; a folyamat eredménye azonban közös és univerzális, mert a leírt szó már nem az enyém, hanem a tiéd, a miénk, a mindenkié. Ott talál otthonra, ahol befogadják. Ilyen értelemben szokták mondani, hogy az el nem olvasott szó halott. Ez igaz. De az elsődleges cél nem a világ, hanem önmagunk megváltása. Tartozunk önmagunknak (és a világnak is) ennyivel, mégpedig azért, mert igazi változást csakis önmagunktól, önmagunkból tudunk elérni.

Nincs mit ragoznom a témát, annyiszor átrágtam magam rajta, hogy az összes létező gyomorbántalmat megismertem. Úgyis mindig ez a vége: írnom kell. Ha tetszik másnak, ha nem, ha elismernek, ha nem, ha dícsérnek (vagy kritizálnak), ha nem. Ehhez le kell győznöm önmagamat, a lustaságomat, a hiúságomat, az exhibicionizmusomat, és mernem kell saját magammal és a szavaimmal élni, külső visszajelzések nélkül.

4 Comments

  1. Anita
    Posted July 18, 2012 at 5:56 am | Permalink

    Egyszerű. Azért kell írnod, mert örömöt okoz neked. Pont. A többi másodlagos. :-*
    Ölellek!

  2. g.
    Posted July 19, 2012 at 2:37 am | Permalink

    igen, valoszinuleg neked az iras lett az iskolad… 🙂 xxxx

  3. orsi
    Posted July 19, 2012 at 12:54 pm | Permalink

    Abban tényleg nem kell hinned, hogy hatással vagy-e másokra. Ez nem hit kérdése. És nem is tudod eldönteni onnan magadból, hogy itt kint énmagamban vagy másban táptalajra lelt-e valamelyik gondolatod. Vagy hogy a stílusod miatt repked-e öt percig az ember lelke, a napi rosszat feledve.
    Ezekkel tényleg nem kell foglalkoznod.
    Nem más véleményétől, hízelgésétől vagy valamilyen, hanem magdtól. De ezt úgyis tudod.
    Pusza! 😀

  4. Posted July 20, 2012 at 7:57 am | Permalink

    Tudom Orsi :-* de mégis fontos lenne a visszajelzés, néha… igaz, néha van is 🙂 csak ugye az ember hiúsága mást szeretne. De ezen is túl kell lépnem, muszáj lesz.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*