A Zene és Én

A napokban az jutott eszembe, hogy megpróbálom rövid életem legjelentősebb zenei emlékeit, élményeit összegyűjteni, kik és mikor hatottak rám, hogyan alakult a zenei ízlésem, vannak-e olyan zenei darabok, melyek a legkorábbi emlékeim részei voltak és most is jelen vannak az életemben. Ahogy elkezdtem gondolkodni ezen és az emlékek játszi könnyedséggel követték egymást arra a megállapításra jutottam, hogy a ZENE kulcsfontosságú számomra, mindig is az önkifejezést segítette elő, bár én magam sosem a zenén keresztül fejeztem ki magam hiszen egyetlen hangszeren sem tanultam meg játszani (de ugye, ami késik, nem múlik!). Azonban valahányszor írni próbáltam, a szavak megszületésekor mindig is jelen voltak bizonyos zenei darabok, dalok, szimfóniák, előadók. Az sem véletlen, hogy az egyik legkedvesebb barátnőm énekesnő. Ez a kis nosztalgikus bejegyzés természetesen naplószerű lesz és elsősorban számomra fontos. De talán azok számára is teljesebb képet ad majd rólam, akiknek én magam is fontos vagyok.

Kisded koromban, ebben egészen biztos vagyok, már körülvett a zene. Ha nem is lemezről, de anyukám torkából mindenképpen szépséges dallamok szálltak felém, gyermekdalok, népdalok, melyeket később én is énekelgettem a magam örömére. Édesanyám zenével altatott és már akkor, egészen kiskoromban megszerethettem a zenét. Az első konkrét előadók, akikre emlékszem (ők persze már kora tinédzser koromban játszottak fontosabb szerepet): Michael Jackson, Madonna, ABBA, Cindy Lauper, Roxette a külföldiek közül, és a Bojtorján együttes, illetve a Neoton Familia, no meg az István, a Király rockopera a magyar nyelvűek közül. Ez utóbbit azért tartom fontosnak kiemelni, mert Bukarestben a ’80-as években csak “fű alatt” volt szabad hallgatnunk, nem nagyon értékelték volna Románia fővárosában a nagy magyar érzelmű rockoperát. Számunkra az anyaországtól elszakadt árvák számára persze politikai töltése is volt… és van a mai napig. Annak idején (másolt!) magnókazettákon terjedt a népszerű zene, Michael Jackson-t természetesen élő, mozgó és tudatos ember ki nem kerülhette, de nem is baj. Ő volt már akkor is az emberiség egyik legnagyszerűbb és legmeghatározóbb zenei előadója, a Thriller című lemezt betéve tudtuk. Madonna is berobbant a maga populáris slágereivel a köztudatba és nagyon szerettük. Az ABBA együttes gyakran volt jelen családunk életében, ők a ’70-es években élték fénykorukat, életem első éveiben születtek az utolsó lemezeik, melyek a korábbi slágeres korongokkal összehasonlítva érettebb zeneiséggel és üzenettel rendelkeztek, elsősorban a tagok közötti bonyolult kapcsolatrendszer miatt. Ezt a három előadót a mai napig szeretem és tisztelem, nagy dolgokat értek el az életben és emberek milliárdjaira hatottak, az én személyes zenei fejlődésem kezdetén pedig roppant fontos szerepet játszottak. Ha meghallok egy ABBA dalt, máris dúdolom, és emlékezem… ugyanígy vagyok a régi Madonna- vagy Michael Jackson-slágerekkel. A Bojtorján együttes egy bakelit lemezét rengetegszer játszottuk és apukámmal egyetemben mi is rendszeresen elérzékenyültünk egy-egy dalon. Az örökzöld dallamok és üzenetek ma is itt élnek a lelkemben, akárhányszor meghallom őket, gombóc nő a torkomba mert eszembe jut a gyermekkorom, eszembe jut a boldogság, amit éreztünk mi hárman testvérek, a szüleink szeretete, mindaz a szép és jó, amit a családunk megtapasztalt az egységünk, összetartozásunk által. Fontos még megemlítenem, hogy Keith Jarrett “The Köln Concert” című, zongorára komponált jazz-improvizációs élő koncertjét a mai napig a világ egyik legfantasztikusabb lemezének tartom. Tinédzser koromban hallottam először, ezt is másolva kaptuk valakitől, gyakran erre aludtunk el. Csodálatos, inspiratív zene, tele lüktetéssel és szépséggel. És ami még megalapozta a zenei fejlődésemet: legidősebb bátyám zenei tanulmányai. Zongorázni taníttatták a szüleim, éveken keresztül járt oktatóhoz, tehetségesnek mondták. Tisztán emlékszem, amikor Csabi zongorázott, én pedig lapoztam neki a kottát. Egy-egy hangot melléütött, olyankor kirobbant belőle a Kosok mérge. Élt benne a bizonyítási vágy, szerette a zenét. Beethoven és Chopin egyes műveit kívülről tudom, valahányszor meghallom őket, ismét ott állok a Steinway zongora mellett, én, a kislány, aki már akkor értékelte a klasszikus zene varázsát, bátyám ujjai nyomán pedig csoda száll a magasba. Sok éven át zongorázott nekünk Csabi, egészen addig, amíg át nem költöztünk Magyarországra. A zongorát hátra hagytuk és idővel el is adtuk valakinek, bátyám pedig vallásos útra tért és felhagyott a zongorázással. Emlékszem még egy alkalomra, amikor a gyülekezetben leült egy zongorához és improvizálni kezdett. Csodálatos volt, azt hittem én is, a többi gyülekezeti tag is, hogy valamit emlékezetből játszik, pedig nem, ott találta ki, helyben. Akkor és ott értettem meg, mekkora áldozatot hozott a testvérem és azt is, hogy talán egy fantasztikus zenészt vesztett el a világ. De ő most boldog, hiányérzetét tekintve csakis ő tudna felvilágosítást adni, nem gyakran beszélünk erről a témáról. Bennem pedig szép emlékek élnek…

Immár Magyarországon, a Práter utcában, a matrac és konyhai rozoga (kapott) asztal mellett tulajdonunkat képezte még egy vacak magnó, melyen kazettát tudtunk lejátszani. Eleinte csak a másolt régieket. Idővel pedig a bátyám szerzett néhány eredetit. Sade “Stronger than pride”, Phil Collins “…but seriously” és Enya “Shepherd Moon”. Ez a három ment orrvérzésig. Nem csak azért, mert nem volt más, hanem mert fantasztikus zenék voltak, ma is azok. A Sade lemez mai napig az összes közül a legkedvesebb számomra, Phil lemezei közül is a fentit szeretem a legjobban. Enya lemezét bármikor meghallgatom, elvarázsolt állapotba kerülök… Akkoriban már komolyan folyt az angol tanulásom, Csabi nyolc éves korom óta szekált és rám erőszakolta az angolt (tudta, mit csinál!), a populáris zenei darabokon keresztül pedig rengeteget gyakoroltam a nyelvet. Madonna szövegeit írtam le hallásból, példának okáért. (Ajánlom mindenkinek ezt a módszert, roppant hatékony!) Ezek az előadók szerves részei az életemnek, Phil Collinst is, Sadét is láthattam élőben, utóbbit pont tavaly. Nagy ajándék volt ez nekem, hálás vagyok érte nagyon. Phil Collins bécsi koncertje pedig az egyik legjobb volt, amit valaha láthattam, Phil zseniális előadó, bohóc és zenész, egyetlen percig nem pihent a színpadon. Ma már nem dobolhat a háta miatt, pedig milyen nagyszerűen csinálta… És aki még a ’90-es évek dereka táján jutott el háztartásunkba és részemről ott is maradt a mai napig, az Yanni, a görög születésű new-age zenész, akinek a “Live at the Acropolis” c. másolt kazettáját olyan gyakran hallgattuk, amennyire csak tudtuk. Csabi szerezte egy külföldi hittestvértől, merőben új zene volt számomra de egykettőre beleszerettem a virtuóz és dallamos zongorazenébe. A tavalyi év volt számomra a zenei beteljesülések éve, ugyanis Sade és Bryan Ferry mellett (ő már később lett kedvenc, a férjemmel együtt szerettük meg) Yanni is eljött Magyarországra és anyummal együtt megnéztem őt a 8-ik sorból. Életem egyik legtökéletesebb zenei élménye volt, örömünnep, a lélek szárnyalása, teljesség és gyönyör a köbön. (Külön is írtam erről a koncertről a blogon, akit érdekel, elolvashatja.) Megígérte, hogy idén is jön hozzánk, én pedig azóta számolom a napokat!

Valamikor a gimnáziumi éveim alatt jutottunk hozzá egy CD lejátszóhoz. Németországban élő barátaink vették meg a részünkre, hozzánk még nem is jutott el, de nekem már megvolt a legeslegelső CD lemezem. A “Távol Afrikától” (Out of Africa) c. film zenéje, a borítóján Robert Redforddal és Meryl Streeppel. Robert Redford volt életem talán legelső filmes példaképe, nagyjából kilenc évesen láthattam Marosvásárhelyen Babu nagynénémmel a “Mezítláb a parkban” c. filmet, természetesen egyből beleszerettem a sármos szőke hercegbe. A “Távol Afrikától” jóval későbbi, csodálatos film, csodálatos zenével. Emlékszem arra is, mennyibe került: 1800 forintba, ami akkoriban sokat jelentett, de mivel már gimis koromban tanítottam angolt magánúton, volt zsebpénzem. Tisztán emlékszem az érzésre, amikor kifizettem, a kezembe vettem, hazahoztam, nézegettem, csodáltam a szép borítót, olvasgattam a hátán a dalokat. Heteket vártam arra, hogy hallhassam, és milyen varázslatos volt a várakozás időszaka! Szintén meghatározó élmény volt egy másik filmzene megszerzése, ami az előzőhöz hasonlóan összefügg a filmek iránti szeretetemmel; a “Subway” című (magyarul “Metró”) Luc Besson film miatt e rendező volt a kedvencem, és ez a film az első számú kedvenc filmem hosszú évekig (pontosan 2000 nyaráig). Párizsban jártam anyukámmal és nagynénémmel, tizenhat éves lehettem, amikor a Pompidou Központ melletti kis téren, butikok között felfedeztem a film zenéjét CDn. Ritkaságnak számított, addig csak bakelit lemezen láttam, azt sem sok helyen, földbe gyökerezett a lábam és nem akartam elhinni, hogy ott van előttem! Nem volt pénzem, anyutól kellett kérnem, eleinte nem akart adni, mert drága volt, aztán beadta a derekát, én pedig annyira boldog voltam a CDvel, hogy sírtam örömömben. Azután persze egyre gyakrabban vettem lemezeket, a zsebpénzem javát CDkre költöttem. Talán az elsők között voltak Richard Marx lemezei, a “Repeat offender” és a “Rush street”. Jeszenszky Zsolt “Amerika hangjai” c. rádiós rockműsorából sok rockelőadót ismerhettem meg, Richard Marx volt az egyik, akit akkor is, most is imádok. Phil Collins lemezeit is megvettem, majd Enya lemezeit. És utána rohamosan kezdett nőni a lemezgyűjteményem. Kisebbik bátyám, Zoli hatására a Dire Straits együttes és Chris Rea lemezeit is rengeteget hallgattam, mai napig nagyon szeretem mindkét előadót. Az “Alchemy” c. dupla Dire Straits koncertlemez valami leírhatatlanul zseniális. És persze futottak még, nem elhanyagolandó módon: Scorpions (azt hiszem miattuk szerettem meg a rockot!), Vangelis, Tangerine Dream. Vangelis a férjem nagy instrumentális kedvence, így ő az egyik előadó, akiben az ízlésünk abszolút mértékben találkozott. No de vissza Zsolt műsorához, ami felforgatta a világomat és Zsolt személyében meghozta életem egyik legnagyobb (beteljesületlen) szerelmét. A szerda délutáni egy óra maga volt a varázslat. Fejhallgatóval a fejemen hallgattam, bezárkóztam a szobámba és más világba kerültem általa… Survivor és Toto, ez a két együttes kiemelkedik az összes többi közül, a Toto a világ egyik legelismertebb rockjazz együttese, mai napig turnéznak, megfogyva bár, de törve nem. Háromszor láthattam őket élőben a PeCsában, jelzem, szenzációsak voltak mindhárom alkalommal. A Survivor egy-egy dala ma is szívszorítóan szépnek tűnik és egy elérhetetlen ideálokat közvetít, talán a Zsolt iránt érzett szerelmemet jelképezi mai napig, talán azt az elvágyódást egy másik világba melyet akkoriban érezhettem, amikor még a rockzene szeretete különcködésnek számított, a ’90-es években és a huszonegyedik század első éveiben. (Ma már persze a csapból is rockezene folyik, az ún. divatrockerek úgy bukkannak fel, mint gombák az eső után, a tinisztárok felvett póza leggyakrabban a lázadó melankólikus rocker álarca, a rockezene ugyanis mindig a lázadást jelképezte. De a maiak között is rengeteg az értékes zene, nagyon szeretem a Nickelback vagy Anberlin dalokat és az összes igazán jó, indie rockereket. Legfrissebb felfedezésem a Broken Records nevű együttes, akikre a Mexicolas együttes frontembere hívta fel a figyelmem, akire pedig én figyeltem fel 2009 októberében, Londonban… róla külön is írtam és általa még megélhettem azt az isteni csodát is, hogy egy általam tisztelt és szeretett előadó felfigyel rám a blogomon keresztül és azóta is tartjuk a kapcsolatot a Facebook-on.) Az “Amerika Hangjai” sok kaput nyitott meg előttem, átéltem egy nagy, meghatározó szerelmet, találkoztam barátokkal, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, van persze olyan is, nem is egy, akivel az évek során meggyengült a kapcsolatunk. Nem minden barátság tarhat örökké. Volt egy Éva és egy Évi, nagy rocker lányok, egyéniségek, Éva volt talán az első, aki spirituális dolgokról beszélt nekem, de akkor még keresztény elveket vallottam és a felvett világnézetembe nem fért bele a spiritualizmus. Évi nagyon szép, kedves lány volt, Csepelen lakott, Hooligans-rajongó volt. Levitt a WigWam rockdiszkóba, először és utoljára. Akkor kínáltak meg először füves cigivel, de elég volt beszívnom, ami körül lengett, az is tömény volt… Ugyanebben az időszakban, a gimnáziumi éveim végén kerültem kapcsolatba Ákos és a Depeche Mode zenéjével egy kedves barátnőm hatására, ők is meghatározó zenék maradtak, mai napig azok számomra.

Külön szeretném kiemelni a country zene iránti legmélyebb szeretetemet és tiszteletemet, ami Zsolt műsora által született meg bennem. Zsolt egy idő után bevezette, hogy a havi 4 adásból az utolsót a country zenének szenteli. Addig azt sem tudtam, mi fán terem a műfaj, pedig az Egyesült Államokban hatalmas tömegeket mozgatott meg már évtizedekkel azelőtt, és pont akkoriban, sokak számára elítélendő módon kezdett a country műfaja is elmozdulni az ún. alt-country irányába, illetve a country-rock irányába, ezáltal a country zene hamisítatlan, tiszta világát felhígitották és közérthetőbbé tették. Emlékszem, Zsolt pont ezt szerette meg a countryban, ő a régi, valódi country zenét “csirkekeltetőnek” nevezte. Ma már tudom, hogy ő tévedett, a country zene csodálatos, minél régibb és egyszerűbb, annál több értéket hordoz magában. Ettől függetlenül hatottak rám a szavai és természetesen nem volt rossz a country-rock, mint műfaj. Sorolom az előadókat, akik egyre-másra ríkattak meg a dalaikkal: Shania Twain, Trisha Yearwood, Garth Brooks, Bryan White, Brad Paisley, Collin Raye, John-Michael Montgomery… A dalok szövegeiből annyi emberség és
tisztaság áradt, amire a lelkem csakis túlcsordulással tudott reagálni. Külön emelném ki a sok-sok előadóból Garth Brooks-ot, akit egy egyetemista lány ismerősöm által ismerhettem meg tüzetesebben. Ő műkorcsolya-rajongó is volt, Kurt Browning volt a kedvence (aki mai napig a legnagyobbak között van!). Garth Brooks egy-két dalát már Zsolt is játszotta, de akkor ő még nem volt olyan közeli számomra, mint mondjuk Trisha Yearwood vagy Collin Raye. Ma már tudom, miért nem: Garth Brooks külön kategória a műfajon belül is, lázadó és határokat feszegető zenész és énekes, aki a személyiségével, kirobbanó életerejével milliók megmozgatására képes, de első hangzásra talán pont a kakukktojás mivolta az, ami elrettenti a hagyományokra túlságosan adó közönséget. Egy vasárnap délután az HBO leadta a Central Parki koncertjét, két órában. A névre emlékeztem a rádióműsorból, leültem hát megnézni. Két órával későbben kisírt szemekkel, átmosott, megtisztult lélekkel álltam fel, mit álltam fel, támolyogtam át a szobámba. Életemben ilyet nem láttam még, a tömeg és Garth kapcsolata, a zene iránti szeretet, a dalok csodálatos szövegei, dallamai beleégtek a lelkembe. Most is borzongok, ha eszembe jut az élmény, és egyértelműen mindig sírok, ha a dalok szövegét meghallom. If tomorrow never comes, The river, The dance, Beaches of Cheyenne, We shall be free. Éveken keresztül volt ő kedvenc előadóm, az összes lemezét megrendeltem külföldről a CD Pince nevű (ma is létező!) boltban, Cseri Attilánál, akihez előszeretettel jártunk Krisztával, hiszen naggggyon vonzó pasi volt és mindig kedvesen beszélgetett velünk. Többnyire rock-lemezeket tartott, azt hiszem ma is az a fő profilja. Sokat jártam hozzá a külföldről behozatott lemezeim miatt, sok-sok dallamos rock CD került a birtokomba a segítségével. (Amiket aztán évekre rá, amikor elmúlt a dallamos rock varázsa el is adtam, szintén nála, hogy legalább biztosan a műfaj kedvelőihez kerüljenek. De a mai napig őrzöm a számomra még mindig kedves lemezeket: Survivor, Toto, Ten, Vixen, Starship…)

Amikor egyetemre kerültem, elkezdett bombázni mindenféle zenei hatás. Folkzene, rockzene, alternatív zene. Jani barátom addigra már tisztességesen nyomát hagyta a zenei ízlésemen. Még gimnazista koromban nem egyszer tértem be a boltjába, ami akkor még a Wesselényi utca és Blaha Lujza tér között volt. Nála hallottam először Tori Amos egy válogatását, szinte semmit nem értettem a bizarr szövegekből de a zene hangulata és az énekesnő gyönyörű, érzéki hangja azonnal megfogott. Nyomasztó zene volt, akkoriban az a világ jelentette a megnyugvást: a töprengős, nyomott hangulat volt számomra egyenértékű az értékessel. És jöttek egyre-másra azok az előadók, akik építgették a zenei világomat: Sarah McLachlan, Garth Brooks, ugye, Tori Amos, aki örök kedvenc maradt. Jazz zenészek (Bill Evans, a zongorista), régi klasszikusok (Kansas, Van Morrison)…

Kristálytisztán emlékszem arra a napra, amikor jelképesen és ténylegesen is elbúcsúztam Zsolt zenei világától. Kívánságlista volt soron, és mivel évek óta ismertük egymást, illetve visszautasítása ellenére valamilyen szinten én is fontos voltam őneki, a teljes adást nekem szentelte, elküldte azokat a dalokat az éteren keresztül, melyeket én kértem. Dare, Survivor, Garth Brooks, Trisha Yearwood, Chicago, Whitesnake, Richard Marx… Ma is megvan a kazetta, felvettem az adást. (Ahogy az összes többi szerdai adást, amikortól kezdve hallgattam. Azt hittem, kidobtam őket, de nem, pár napja vettem észre, hogy ott vannak egy fiókban, mind az összes. Nincs szívem megválni tőlük, bár a világnézetembe ma már nem fér bele ez a fajta ragaszkodás… még nem tudom teljesen elengedni őt, azt a világot.) Párom karjaiban hallgattam végig, aki tudta, mit jelentett számomra Zsolt, aki pedig már azt tudta, hogy nem vagyok egyedül. Az egész keserédes volt és nagyon szép.

Ezután már nem tudok sorrendet megadni, ki mikor jött és mennyi ideig volt velem. Sok, nagyon sok elődó van, aki mélyen megérintett. Nem tudom mindet felsorolni, de kiemelni muszáj néhányat. James Blunt, “Back to Bedlam”. Az angliai Folkestoneban vettem meg a lemezt, orrvérzésig hallgattam. Ő mai napig az egyik legkedvesebb zenei előadóm, múzsám. Keane, “Hopes and Fears”. Szintén angliai szerzemény, szintén orrvérzésig ment, mai napig a legkedvesebbek között foglal helyet a csapat. John Mayer “Continuum”, ugyancsak az orrvérzésig hallgatott lemezek közé tartozik. Maga a zenei csoda. Akik még komoly hatással voltak rám és pozitív irányba hatottak a zenéjükkel: Jeremy Camp, Alannah Myles, Sophie Zelmani, Darren Hayes, Keith Urban, Ludovico Einaudi, Christophe Willem, Jan Garbarek, Mexicolas. Sokkal többen vannak még, de képtelenség lenne mindet felsorolni.

Josh Groban jött, elvarázsolt és maradt lassan már öt éve. Nála jobban, erőteljesebben és szerteágazóbban nem érintett még meg zenei előadó. Rajta keresztül barátokra leltem, miatta külföldre utaztam, az ő ihletésére kezdtem el ismét az írással foglalkozni, évek óta dolgozom egy regényen. Rajta keresztül szól hozzám Isten és az Univerzum, rajta keresztül értek meg olyasmiket magammal kapcsolatban, amik megdöbbentőek számomra és erős hatást gyakorolnak rám. Miatta változtam sokféle értelemben. Josh Groban nem zenei kedvenc, hanem valami egészen más. Nem akarom szavakba önteni, annyira fontos számomra. Aki egy kicsit is ismeri ezt a blogot tudhatja, hogy nagyjából a harmada, ha nem több neki van szentelve. Neki köszönhetek sok zenei kedvencet, többek között egy olyat, akit egy másik rajongó által írt történet kapcsán ismertem meg, Tina Dico-t, a dán gitáros lányt aki maga szerzi a dalait és akinek a szövegei olyan szinten szólnak a lelkemből, ahogy senki másé.

És itt véget is ér az emlékezés. A zene szeretete örök, a megismerés folyamatos. Nyitott füllel járok, fogadom be az újdonságokat. Van úgy, hogy azt sem tudom, mit hallgassak. Hangulatom határozza meg a választást, néha elfog a nosztalgia és rockra van szükségem, néha tátott szájjal ámuldozom egy-egy újdonságon. A “könnyűzene” mellett befogadok más műfajokat is. Mindegy, mi az, csak szép legyen, elvarázsoljon, elgondolkoztasson, megihlessen, harmóniát teremtsen a lelkemben. Hálás vagyok azért, hogy hallok és megadatik ilyen sok zenei csodát megismernem. Tegnap pedig a tesómék lányának az elektronikus zongorája hozzánk került: Ági egyelőre megunta a zongorát, a férjem pedig, aki kilenc évig tanult a hangszeren játszani, most egy évtized távlatából ismét nekivág eme csodás utazásnak. Az én legnagyobb örömömre!