Nahát

Ha az ember nagyon akar valamit…

Évek óta írok, de komolyabban csak néhány hónapja. Jobban mondva, most még csak átírok. Nem tudom, más írók, vagyis, rendes írók hogyan művelik a mesterséget, mi az alkotási folyamatuk rendje, írnak-e vázlatot, átírják-e a művet legalább egyszer, satöbbi, nekem mindenesetre ez az első fajsúlyos alkotásom, és mivel folytatásos alakban, egy bizonyos olvasótábort, konkrét réteget megcélozva tettem eddig közzé az életünket alakító világhálón, most, a mű elkezdése után két évvel hárul rám az a roppant kimerítő, ám időnként végletesen kielégítő feladat, hogy átírjam, átfogalmazzam, hozzátoldjak, kivágjak belőle, egyszóval kíméletlen és remélhetőleg tárgyilagos cenzora legyek önmagamnak. Nem mondom, hogy fenékig tejfel a dolog, hiszen az írás munka és háztartás mellett, még gyerekek nevelése nélkül is nagyon fárasztó: csak reggel vagyok olyan friss, hogy a saját mércémet megütve tudjak írni, márpedig reggel dolgoznom kell… marad a kora este, jobb esetben, ha nincs más feladatom (ha a párom leveszi rólam a terheket, mármint), és persze, ha mentálisan képes vagyok épkézláb mondatokba fűzni a szavakat. Az sem mellékes, hogy ha minden körülmény adva van: pihent vagyok, időm is van, alkalmam is van írni, akkor sincs arra garancia, hogy sikerül belesüppedni a történet hangulatába. Magyarán hiába tudjuk Thomas Mann-tól, hogy napi megadott számú oldal megírása az egyetlen biztos módja annak, hogy egy könyv elkészüljön, nekem ez, sajnos, nem megy. Vagy nincs elég önfegyelmem, vagy nincs elég időm, vagy nincs elég energiám.

Mindezek ellenére, a mű alakulgat, mint púpos a prés alatt, mondaná nagynéném. Talán a harmadánál járhatok, ami nagy előrelépés. Tudván azt, hogy az elkövetkezendő nagyjából 20-30 oldal szinte tökéletes, átírást csodával határos módon nem igényel, ugyanis annak idején olyan gonddal és szeretettel öntöttem szavakba két kedvenc szereplőm kapcsolatának kulcsfontosságú szakaszát, hogy ezek a szavak lelket bizsergetően kapcsolódnak egymásba. Tehát, jó részek jönnek, kevés lesz a munkám, kicsit érezni fogom, hogy haladtam.

De. (Mindig van egy “de”.)

Hiába van regény, ha nincs publikálás… és sajnos a jelenkor irodalmi életében szóba sem állnak az emberrel, ha az nem áll kapcsolatban ügynökkel. Ügynök. Ki hitte volna, hogy nekem még szükségem lesz egy olyanra?! Úgy néz ki, most érkezett el az idő… vagyis, reményeim szerint hamarosan eljön az ideje, hogy a kész kéziratot átadjam az ügynökömnek, aki majd kiadót keres. A dolog pikantériáját fokozza, hogy (különféle okok miatt, melyek kifejtését most mellőzném) a mű angol nyelven íródik. Vagyis, a hozzám legközelebb eső Anglia lehetne/lesz a célközönség, amiből következik, hogy ottani ügynököt kell találnom… És ez a feladat, megmondom őszintén, nagy falatnak tűnik.

Bocsánat.

Tűnt!

Páromnak a minap postája érkezett. Vaskos csomagocska egyenesen az Amazon-tól. Az 1000, azaz ezer oldalas könyvecske pontos címe:

Guide to book publishers, editors, & literary agents 2009
(Könyvkiadók, szerkesztők és irodalmi ügynökök 2009)

A súlyánál fogva, illetve a döbbenetemből kifolyólag majdnem kiejtettem a kezemből.

Pár napja pedig ez a, szintén ezer oldalas publikáció érkezett (a franc, ez valami mérce lehet az irodalmároknál?!):

Writer’s market: UK & Ireland
Your guide to making money from your writing

(Írópiac: Egyesült Királyság és Írország
Hogyan szerezz pénzt az írással)

A párom távkapcsolatban dolgozik hazája egy olyan szervezetének, akiknek ezekre a könyvekre szükségük lesz, illetve neki lesz a könyvekre szüksége munkája elvégzéséhez. Vagyis nem holmi finom célzatú ajándékról van szó, ami talán kevésbé lenne meglepő, és amit mondjuk lazán kinéznék belőle, de hogy a könyvek tiszta véletlenül (ez a szó nálam kezdi teljesen értelmét veszteni!) pottyantak be az életembe… az nekem most nagyobb csoda.

Ha az ember nagyon akar valamit…!