Érzem, írni volna most jó…

Érzések, hangulatok, színek és hangok kavarognak bennem, egy történet, mely szemvillanásnyi idő alatt fogan meg, és annál is gyorsabban illan el- de az az egy pillanat, amíg lejátszódik elmémben maga az élet, azért az illanatért érdemes élnem. Elmúlik, fakó emlék marad csak, amibe görcsösen kapaszkodom, próbálom visszahozni, szellemét megidézni, szavakba önteni, de tudom, hogy amit átéltem, azt képtelenség lenne. Sokan próbálkoztak, próbálkoznak most is, de minél közelebb jutnak a célhoz, annál kevesebb marad meg belőlük, annál jobban beléjük mar a megszületendő történet-gyermek, terjeszkedik, erősödik, nem hagy békét, nyugalmat, meg akar születni, ha egyszer megfogant, meg kell születnie, különben anya és magzatja egyszerre pusztulnak. Milyen furcsa ez az anya-szerep, azt szokták mondani, nem teljesedik ki a nő élete, ha nem születik hús-vér gyermeke- pedig a születés fájdalmát másképpen is át lehet élni: azt hiszem, a tízperces fájásokon néha már én is túlvagyok. Mar, rúg, nem hagy nyugton, kiköveteli, hogy ráfigyeljek, ez az átok-áldás, ez a furcsa mennyei gyermek. Érzem, írni volna most jó, megszülni a szavakat, de még nem jött el az ideje, talán még nem elég erős, hogy szabadjára engedjem, talán én nem vagyok elég erős, hogy szembenézzek az utána maradó ürességgel. Igaz, nem sokáig leszek majd egyedül, mert érzem, hogy sok, nagyon sok gyermekem lesz, nem fognak békén hagyni, kisajátítanak majd, de ugyanakkor magányomat is elűzik.

Köszönöm neked, mennyei szeretőm, hogy termékenynek találtál engem.