Mosoly

Csend volt, mindenütt csend. Sík, bársonyos felületű homoktenger, melyet nem borzolt szellő, így a lábnyomok tisztán kivehetőek voltak benne. A nő közönyösen szemlélte őket, megpróbálta felidézni, mikor formázódtak saját súlya által a homokba. Emlékezete magához ölelte gyermekeit, férjét, barátait, álmait, céljait, megvalósításait, mindazt, ami valaha fontos volt a számára, ámde képtelen volt arra, hogy formába öntse azon cselekedeteit, melyeknek érzékekkel még felfogható, friss eredménye szemei előtt sorakozott, mint egy emlék-füzér. Nem tudta, hogyan került a tengerpartra. Felpillantott, a naptalan, holdtalan eget fürkészte, az időtlenséget, mely sem fenyegető, sem békét nyújtó nem volt. A semmi részeként könnyednek és feledhetőnek érezte magát, lényegtelen teste a homok fölött lebegett, nem bántotta sem szellő hidege, sem napforrósította homok melege. A színek egyszerre vibráltak szemének tükrében és folytak össze egyetlen véget nem érő szürke halmazba. Gyönyörködött a semmiben és a mindenben, ugyanakkor egykedvűen nézte a tájat. Levegő és víz találkozása volt ő, a föld birtokba vevője, aki most úgy érezte, nem kéri őt a szeretett föld: elmerülni vagy lebegni, csupán e két lehetősége maradt, és egyik sem tűnt vonzónak a számára.

Sóhajtott. Sirály sírt a feje fölött, elsuhant felette, távolodott, közelebb jött. Ijesztően nagy testét mérnöki szépségű szárnyak tartották a légüres térben. Volt idő, amikor a nő félt volna tőle, most azonban majdhogynem szeretettel követte az állat röptét pillantásával. A sirály megállás nélkül körözött, fáradhatatlanul rótta életköreit, időnként a mozdulatlan emberi lény energiamezejét súrolva. Ilyenkor a nő összerezzent s miközben öntudatlanul is hevesebben kezdett verni a szíve, régen feledett érzés, félelem kerítette hatalmába. De csak rövid ideig. A nyugalom egyre gyorsabban talált rá, ő pedig derűs egykedvűséggel nyugtázta a nemlét áldásait.

Hamarosan ismét csend borult a tájra és őrá is. A sirályt elnyelte a láthatár végtelenje, a színtelen égbolton pislákolni kezdett egy árva csillag. Valószerűtlenül ragyogyó fényétől a nőnek pislognia kellett. Mi több, a csillag susogó hangokat adott ki, olyan volt, akár egy folyékony csók. A nő tudata ekkor ébredt rá: nem a csillag, hanem a tenger hangjai ölelték körbe, a hullámok zúgó-búgó selymes sejtelmes lágyan édeskés emlékhabjai csapódtak egyre erősebben akarata szikláinak, egyre keményebben, sőt kérlelhetetlenül ostromolták azokat. A nő megmakacsolta magát, összeszorított ajkakkal zárta ki a múltat, a szeretett arcok vonásait szándékosan egybemosta nyugodni vágyó lelke. A hullámok azonban időt nem ismerve mardosták az öröklét nevetséges utánzatát, mígnem az megadta magát, a sziklák hangos robajjal estek darabokra, egymás pozdorjáit is porrá zúzva, beleveszve a víz védelmező ölelésébe.

Egyetlen pillanatra csend lett, mindent beborító csend, áthatolhatatlan nyugalomfátyol ereszkedett a mindenségre, nem létezett benne sem zaj, sem fény, sem sötétség, sem fájdalom, sem öröm, sem szépség, sem rettegés, sem formák, sem múlt, sem jövő, sem jelen, sem Isten, sem ember. A nő eggyé vált a Semmivel és belefolyt a Mindenbe, lehunyta szemét-

‘Anya, hiába kavarom a mártást, odasült, érzem az edény alján!’

Kamaszlány hangja hasította ketté a csend kőfalát, nyomában ezernyi hang: kutyaugatás, pohárcsörömpölés, televíziókészülékből áradó kakofónia, az utcáról beszűrődő gyereksereglet játékának vidámsága, telefoncsörgés, víz folyása a csapból, egy tárgy és a padló találkozása áradt be a nyugalom hangszigetelt odvába. A nő bágyadtan nézett körbe, megszokott élete mindennapos arcával találta szembe magát. Fáradtan vette tudomásul, hogy semmi sem változott, minden ugyanolyan, gyermekei sem változtak, férje tevékenykedése is ugyanúgy beszűrődött a kertből, mint azelőtt. A tévében semmilyenség hullámzott az irányába, a nő ki is kapcsolta a készüléket.

‘Anya!’

Fáradtan fordult oldalra, ránézett kisebbik lányára, aki a konyhában szorgoskodott. Évekkel azelőtt elhatározta, hogy a mesterszakácsok számát fogja növelni; az anya biztos volt lánya sikerében, a konyhából most (és lánya tevékenységekor mindig) szállingózó, fenséges illatok hitét erősítették.

‘Húzd félre egy percre, fel fog ázni magától’, felelte alig hallhatóan. Figyelme máris elkalandozott, tinédzser lánya hálás mosolyát nem látta, így a lány szemében meghúzódó rettegést sem.

Feltápászkodott és besétált a hálószobába, ahol idősebbik lánya éppen a nagyméretű párnát püfölte szinte kerekre.

‘Pihenj le, anya, még egy óra a vacsoráig’, mosolygott a lány szeme és egész lénye.

Egyszerre léptek egymáshoz, lelkük szoros ölelésben találkozott. A nő fáradt karjaiba erő költözött lánya határozott, ellentmondást nem tűrő akaratából.

‘Na, szép, engem kihagytok?’ morgott férje, akinek kopott felsőjét életadó föld és levelek nyomai borították. Az ajtóban állva szemlélte az összeborulást, de hangja rosszallása mögött pajkosság és elsősorban erő rejtőzött. Odalépve a két emberi lényhez, szeretetével nagyobbá, erősebbé és szebbé varázsolta a családi köteléket.

Mire a kisebbik lány is átölelte őket, sírása hangjainak emlékét négy szempárból fakadó örömkönnyek hangos zúgása nyomta el, a nő pedig nem vágyott többé sem nyugalomra, sem békére, csakis zajra és fájdalomra, örömre és illatokra, az élet érzékszerveivel felfogható bizonyítékokra.

Bizonyítékra, hogy él, hogy élők veszik körül, és hogy a belőle áradó szeretet minden őt körülvevő élő lényben, tárgyban, hangban, illatban, színben és formában visszaverődik és mosolyként tér vissza lelkébe.

10 Comments

  1. Kata
    Posted November 12, 2011 at 11:39 pm | Permalink

    …..amikor Gergő elmondta AZOKAT a mondatokat az volt az eszembe, hogy nekem te vagy az egyik olyan ember az életemben,aki azokat a mondatokat tudja mondani ami által meg tudod szeretni önmagamat eléggé, hogy továbblépjek az életben…nem tudom megmondani mikor sírtam jobban..a dal alatt vagy a mondatai hatására…
    Most pedig mielőtt mentem volna lefeküdni még benéztem ide… mondjam, hogy súgta valami: nézzek be..el kezdtem olvasni..a harmadik mondatnál elfeledtem levegőt venni…aztán elindultak a könnyeim és minden szót amit olvasott a lelkem, egy könnycsepp kísért…ez nekem szól, ez rólam szól, ez nekem íródott…
    Minket írtál le, a mai napunkat, pedig itt sem voltál testileg…
    Kincsemnek hívlak évek óta, mert egy általam szeretet regényben azt mondja egy lány nincs ennél szebb magyar szó számára…
    Az vagy nekem….és……….köszönöm, hogy az vagy nekem….

  2. Anita
    Posted November 13, 2011 at 8:15 am | Permalink

    Sírok mindkettőtökön. *ölel*

  3. Posted November 13, 2011 at 8:56 am | Permalink

    Úgy örülök… mert azt hiszem én ennél többet nem adhatok… rég rájöttem, hogy a szavakkal kell bánnom, az adatott nekem, más nem, ezzel tudok hatni másokra és adni másoknak.
    Úgy szeretlek benneteket, Katám, én tartom magam kiváltságosnak hogy az életembe csöppentetek.
    *szorosan öleli Katát*

  4. Mara
    Posted November 13, 2011 at 3:06 pm | Permalink

    “Smile though your heart aching
    Smile even though it’s breaking
    When there are clouds in the sky
    You’ll get by
    If you smile through your fear and sorrow
    Smile and maybe tomorrow
    You’ll see the sun come shining through for you”

  5. Betti
    Posted November 15, 2011 at 8:58 am | Permalink

    tudjuk mindannyian, hogy neked írni kell, de muszáj megértened, hogy neked magyarul IS kell írni!!! aki ilyen gyönyörű szavakat talál, és ilyen tökéletesen illeszti őket, annak nem szabad ezt nem művelni!

  6. Posted November 15, 2011 at 9:42 am | Permalink

    igyekszem, Betti, igyekszem 🙂 remélem magadnak is mondogatod ezt sűrűn, mert ha valaki, hát TE csodásan műveled a magyar nyelvet… én csak tanulgatom!

  7. Betti
    Posted November 15, 2011 at 9:58 am | Permalink

    no way 🙂

  8. Posted November 15, 2011 at 2:54 pm | Permalink

    melyik része? ;P
    ne is próbálkozz, engem nem győzöl meg.

  9. Eszter
    Posted November 17, 2011 at 1:10 pm | Permalink

    Elkezdtem olvasni és azon gondolkodtam, ki ez a nő… Próbáltam elképzelni, de csak a tengert, az égboltot, a Mindent és a Semmit láttam. Aztán, ahogy megszólalt a kamaszlány, hirtelen Katáék konyhájában találtam magam, ahol még életemben nem jártam és az egész összeállt… Csodás írás.
    Krisztinám, gyönyörűen írsz, ezzel most sem leptél meg, kérlek, soha ne felejtsd el, hogy EZ a Te utad! :-***
    Kata, Téged meg ölellek csak úgy 🙂

  10. Posted November 17, 2011 at 1:34 pm | Permalink

    Köszönöm, hogy elolvastad!!! És annyira jó, hogy el tudtad képzelni… 🙂 Ezért van értelme csinálnom!
    :-***********

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*