Mosoly

Csend volt, mindenütt csend. Sík, bársonyos felületű homoktenger, melyet nem borzolt szellő, így a lábnyomok tisztán kivehetőek voltak benne. A nő közönyösen szemlélte őket, megpróbálta felidézni, mikor formázódtak saját súlya által a homokba. Emlékezete magához ölelte gyermekeit, férjét, barátait, álmait, céljait, megvalósításait, mindazt, ami valaha fontos volt a számára, ámde képtelen volt arra, hogy formába öntse azon cselekedeteit, melyeknek érzékekkel még felfogható, friss eredménye szemei előtt sorakozott, mint egy emlék-füzér. Nem tudta, hogyan került a tengerpartra. Felpillantott, a naptalan, holdtalan eget fürkészte, az időtlenséget, mely sem fenyegető, sem békét nyújtó nem volt. A semmi részeként könnyednek és feledhetőnek érezte magát, lényegtelen teste a homok fölött lebegett, nem bántotta sem szellő hidege, sem napforrósította homok melege. A színek egyszerre vibráltak szemének tükrében és folytak össze egyetlen véget nem érő szürke halmazba. Gyönyörködött a semmiben és a mindenben, ugyanakkor egykedvűen nézte a tájat. Levegő és víz találkozása volt ő, a föld birtokba vevője, aki most úgy érezte, nem kéri őt a szeretett föld: elmerülni vagy lebegni, csupán e két lehetősége maradt, és egyik sem tűnt vonzónak a számára.

Sóhajtott. Sirály sírt a feje fölött, elsuhant felette, távolodott, közelebb jött. Ijesztően nagy testét mérnöki szépségű szárnyak tartották a légüres térben. Volt idő, amikor a nő félt volna tőle, most azonban majdhogynem szeretettel követte az állat röptét pillantásával. A sirály megállás nélkül körözött, fáradhatatlanul rótta életköreit, időnként a mozdulatlan emberi lény energiamezejét súrolva. Ilyenkor a nő összerezzent s miközben öntudatlanul is hevesebben kezdett verni a szíve, régen feledett érzés, félelem kerítette hatalmába. De csak rövid ideig. A nyugalom egyre gyorsabban talált rá, ő pedig derűs egykedvűséggel nyugtázta a nemlét áldásait.

Hamarosan ismét csend borult a tájra és őrá is. A sirályt elnyelte a láthatár végtelenje, a színtelen égbolton pislákolni kezdett egy árva csillag. Valószerűtlenül ragyogyó fényétől a nőnek pislognia kellett. Mi több, a csillag susogó hangokat adott ki, olyan volt, akár egy folyékony csók. A nő tudata ekkor ébredt rá: nem a csillag, hanem a tenger hangjai ölelték körbe, a hullámok zúgó-búgó selymes sejtelmes lágyan édeskés emlékhabjai csapódtak egyre erősebben akarata szikláinak, egyre keményebben, sőt kérlelhetetlenül ostromolták azokat. A nő megmakacsolta magát, összeszorított ajkakkal zárta ki a múltat, a szeretett arcok vonásait szándékosan egybemosta nyugodni vágyó lelke. A hullámok azonban időt nem ismerve mardosták az öröklét nevetséges utánzatát, mígnem az megadta magát, a sziklák hangos robajjal estek darabokra, egymás pozdorjáit is porrá zúzva, beleveszve a víz védelmező ölelésébe.

Egyetlen pillanatra csend lett, mindent beborító csend, áthatolhatatlan nyugalomfátyol ereszkedett a mindenségre, nem létezett benne sem zaj, sem fény, sem sötétség, sem fájdalom, sem öröm, sem szépség, sem rettegés, sem formák, sem múlt, sem jövő, sem jelen, sem Isten, sem ember. A nő eggyé vált a Semmivel és belefolyt a Mindenbe, lehunyta szemét-

‘Anya, hiába kavarom a mártást, odasült, érzem az edény alján!’

Kamaszlány hangja hasította ketté a csend kőfalát, nyomában ezernyi hang: kutyaugatás, pohárcsörömpölés, televíziókészülékből áradó kakofónia, az utcáról beszűrődő gyereksereglet játékának vidámsága, telefoncsörgés, víz folyása a csapból, egy tárgy és a padló találkozása áradt be a nyugalom hangszigetelt odvába. A nő bágyadtan nézett körbe, megszokott élete mindennapos arcával találta szembe magát. Fáradtan vette tudomásul, hogy semmi sem változott, minden ugyanolyan, gyermekei sem változtak, férje tevékenykedése is ugyanúgy beszűrődött a kertből, mint azelőtt. A tévében semmilyenség hullámzott az irányába, a nő ki is kapcsolta a készüléket.

‘Anya!’

Fáradtan fordult oldalra, ránézett kisebbik lányára, aki a konyhában szorgoskodott. Évekkel azelőtt elhatározta, hogy a mesterszakácsok számát fogja növelni; az anya biztos volt lánya sikerében, a konyhából most (és lánya tevékenységekor mindig) szállingózó, fenséges illatok hitét erősítették.

‘Húzd félre egy percre, fel fog ázni magától’, felelte alig hallhatóan. Figyelme máris elkalandozott, tinédzser lánya hálás mosolyát nem látta, így a lány szemében meghúzódó rettegést sem.

Feltápászkodott és besétált a hálószobába, ahol idősebbik lánya éppen a nagyméretű párnát püfölte szinte kerekre.

‘Pihenj le, anya, még egy óra a vacsoráig’, mosolygott a lány szeme és egész lénye.

Egyszerre léptek egymáshoz, lelkük szoros ölelésben találkozott. A nő fáradt karjaiba erő költözött lánya határozott, ellentmondást nem tűrő akaratából.

‘Na, szép, engem kihagytok?’ morgott férje, akinek kopott felsőjét életadó föld és levelek nyomai borították. Az ajtóban állva szemlélte az összeborulást, de hangja rosszallása mögött pajkosság és elsősorban erő rejtőzött. Odalépve a két emberi lényhez, szeretetével nagyobbá, erősebbé és szebbé varázsolta a családi köteléket.

Mire a kisebbik lány is átölelte őket, sírása hangjainak emlékét négy szempárból fakadó örömkönnyek hangos zúgása nyomta el, a nő pedig nem vágyott többé sem nyugalomra, sem békére, csakis zajra és fájdalomra, örömre és illatokra, az élet érzékszerveivel felfogható bizonyítékokra.

Bizonyítékra, hogy él, hogy élők veszik körül, és hogy a belőle áradó szeretet minden őt körülvevő élő lényben, tárgyban, hangban, illatban, színben és formában visszaverődik és mosolyként tér vissza lelkébe.

10 Comments