De jó…

Klassz, beteg vagyok, alig állok a lábamon.
És Vili holnap utazik el.
És már ő is szédülget.
Pityergős napok ezek nekem, mert ismét elválás következik, pedig már azt hittem, könnyebb lesz most, de miért is lenne?
Egyszerűen csak pocsék nélküle, pocsék egy üres házba hazajönni, amikor az ember megszokta, hogy várja valaki, együtt főztök, együtt ébredtek, együtt zuhanyoztok, együtt néztek filmeket, együtt minden; vagy pedig kiszolgáljuk egymást, hiszen ez egy boldog kapcsolat velejárója, a másikat a tenyerünkön hordozni.
Megyek Táncoló talpak-at nézni vele, hátha jobb kedvem lesz.

5 Comments

  1. Nola
    Posted May 5, 2007 at 9:36 pm | Permalink

    :((((((

  2. Posted May 6, 2007 at 5:29 pm | Permalink

    Jaj Muci! Tudom,hogy nagyon nehéz ,de kitartás és mi itt vagyunk.Tudom,hogy az nem ugyanaz ,de mindent meg teszünk .Kérlek ne szomorodj nagyon el.

  3. Betti
    Posted May 8, 2007 at 8:19 am | Permalink

    ez is szép benne, hogy van ki után vágyni, van kire várni, még az ideget szaggató hiányérzet is szép….
    aztán meg semmihez sem fogható az ‘újra itt van’ – pillanat :)

  4. Betti
    Posted May 8, 2007 at 9:00 am | Permalink

    egyet visszavonok – az ideget szaggató hiányérzet nem is olyan szép :(

  5. Posted May 8, 2007 at 9:03 am | Permalink

    de, végülis az is szép, Betti… minden érzés szép, valahol, erősít, satöbbi
    most nem is fáj a hiánya, annyi a meló és nyakunkon az ISO ellenőrzés és le akarok fogyni és négy hét tulajdonképpen kevés idő, szóval…
    köszönöm lányok a kedves gondolatokat!

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*