Közöny

Megyek az aluljáróban, este kilenc előtt, sietek a hévemhez, örülök a nap végének, a jól sikerült filmelőadásnak, a telihold éltető hatásainak, amikor meglátok egy szempárt. Egykedvű nemtörődömséggel szemléli az aluljáró mocskos padlóját, melyet járókelők tízezrei érintenek nap, mint nap. Elhullajtott szemét, nincstelenek, akik utolsó kis féltve őrzött tulajdontárgyaikat árulják a megélhetésért, és közönyösen elhaladó, hazafelé igyekvő lakosok teszik ki a színhely díszletét. Ezt látja az egykedvűnek ható szempár. Az arc többi része a falnak támaszkodó emberi alak felhúzott, khaki-zöld nadrágba bújtatott térdei mögött rejtőzik.

Hosszú haj, összekulcsolt kezek a térd körül, jónak tűnő cipő, ez marad meg bennem, de elsősorban a szemei. Férfiszemek, némán tekintenek előre, a vak jövőt kutatva. Ki tudja, miért van ott, miért van egyedül, miért hallgatja mozdulatlanul az alvilág keserű zajait. Pillantásom megakad rajta, nézem a szemeit, amíg elhaladok mellette. Egy lépés csupán, és ott vagyok előtte, még egy lépés, és már tovább is mentem. Távolodom, érzem, hogy fáj, de mennem kell, a hévem, lekésem, hideg van, hosszú napom volt, haza akarok menni, írni akarok. A lépcsőhöz érek, megfordulok, visszanézek, jól láttam-e, ott van-e még, nem mozdult-e, nem beszél-e vele valaki… Ott van, továbbra is egymagában, nem érdekli, mi van körülötte. Drogos, piás, kidobott, bűnöző, lecsúszott művész, életúnt polgár- bárki lehet, bárki, és én továbbmegyek.

Felmegyek a lépcsőn, tisztán emlékszem őrá, és felsejlenek azon emlékeim között, melyeket életem végéig, vagy talán azon is túl hordozni fogok magamban, egy fénykép kontúrjai, színei, alakjai. A Pulitzer díjat nyert alkotás, melynek fényképezőjét (a legenda szerint) három hónapra a kép elkészülte után halálba űzte önnön lelki nyomorúsága. A haldokló gyermek, akinek húsára, csontjaira, bőrére a közelben figyelő keselyű vár.

Egy szempillantás alatt átérzem Kevin Carter lelkének hosszas vívódását, hiszen mi lehet borzasztóbb a rossz lelkiismeretnél, a tudatnál, hogy rosszul döntöttünk, hogy valakinek baja esett miattunk, hogy saját önző érdekeinket előtérbe helyezve, a sikert, az elismerést, a művészi önkielégülést tartjuk fontosabbnak egy ember életénél? Abban a pillanatban én vagyok Kevin Carter, és mindazok, több százezren, akik hasonló helyzetben voltak már. Nagyon fáj.

Felmegyek a lépcsőn, ott van már a hévem. Hátrahagyom az emléket, ezt az emléket, mert ez most nagyon fáj, és mert haza akarok menni. Ugyanakkor rádöbbenek egy olyan igazságra, amit kívülálló talán nem értene meg, amire nekem is rá kell beszélnem magam, mert én nem akarok Kevin Carter sorsára jutni, és mert a művészi hajlam gyötrelmei évek óta kísértenek, hajtanak előre, kergetnek a kétségbeesés szélére, vezetnek a majdnem földöntúli boldogság fényei felé. Mert amióta felfedeztem magamban a vágyat, hogy alkossak, teremtsek, létrehozzak valami szépet, azóta kísérőm a fájdalmas felismerés: nem lehet áldozni a művészet oltárán anélkül, hogy az ember életének többi részén ne essen csorba. Nem véletlen, hogy annyi művészről, művészetről szóló filmet adott a kezembe az Úr lámpásnak ezen a sötét úton; kedvesen rávezetett arra, hogy az emberiség legnagyobb művészei szenvedtek, jajongtak az édes teher, a fájdalmas kereszt alatt- mert a művészet keserédes boldogság, fájdalmas magány és az örök nyugtalanság forrása. A vágy, hogy kifejezzük lelkünk legféltettebb titkait, szavakban, képekben, hangokban, színekben, ízekben, ez hajtja a művészt, és ez is vágja őt el a világtól. Szerencsés helyzetben vagyok: ha megszáll az ihlet, legtöbbször nyugodtan átadhatom magam a teremtés folyamatának, ám a történelem folyamán számtalan sok ember, akinek a feladata az alkotás lett volna, fulladt bele a hétköznapi teendők mocsarába, mert azt is el kell végeznie valakinek, igen.

De elkanyarodtam. A közönyről beszéltem, mely arra ösztökél egy embert, hogy megkeményítse szívét, és tovább menjen. Ugyanakkor… Mi a fontosabb: megmenteni egy ember életét, avagy felhívni mások, talán egy, vagy két, vagy húsz, vagy ezer másik ember figyelmét arra, hogy nem szabad közönyösnek lennünk? Kevin Carter ez utóbbit választotta, és lelkiismerete nem bírta cipelni a (szerinte) rossz döntés terhét. A művészet gyakran áldozatokat követel, felemészti a művész, és a környező világ lelki nyugalmát is: Kevin Carter zaklatott, megsebzett lelke nem volt képes elviselni ezt a keserű bizonyosságot. A művész felmér, észrevesz, és elraktározza az élményt, az érzést, hogy később megörökíthesse: az erre irányuló vágyat nem lehet, és nem szabad elfojtani. Kevin Carter megörökített egy meghatározó pillanatot az emberiség kollektív tudatvilágában, melyre százezrek, milliók figyeltek fel a későbbiekben. Bizonyára százakat, ezreket indított az ő életét követelő alkotással arra, hogy eltöprengjenek az élet múlandóságán, a szegénység gyilkos erején, az emberiség közönyének, a tehetetlen emberi lét meg nem segítésének borzalmán. Sajnos a legerőteljesebb katarzist olyan élmények okozzák, melyeket egy nem elegedő érzékenységgel megáldott személy általában észre sem vesz. Kevin Carter-nek azért adatott meg ez a pillanat, mert ő meglátta, ő megértette, ő átérezte, és Isten adománya, vagyis a tehetsége folytán el tudta mesélni másoknak. Vagyis, csak az veheti észre, aki elég érzékeny, de aki elég érzékeny, az szenved is ettől… ez már csak így megy.

Szomorú kettősség egy művész élete, gyakran egylaki lét, mert sajnos a teremtés egész embert kíván: ahogyan egy család felnevelése, úgy az alkotás is birtokba veszi az ember teljes mivoltát. Persze, lehet ímmel-ámmal is művelni, lehet szórakozásból, hobbiból festegetni, írogatni, fotózgatni, énekelgetni, és már ez is micsoda elégedettséggel tölti el az embert… Én már csak tudom. Futó bepillantást nyerni a mennyek világába egy-egy jól sikerült mondat, rajz, vagy elénekelt dal közvetítő erején keresztül- ehhez nincs fogható. Nem szeretnék Michelangelo lenni, aki a kidolgozottságtól, a tökéletes precizitástól élete alkonyára eljutott a befejezetlenségig, az emberi szenvedés kifejezhetetlenségéig, sem Van Gogh, akit az Isten utáni vágy, és egy meleg családi fészek utáni hiábavaló sóvárgás ellentétes erői az őrületbe kergettek, sem Virginia Woolf, aki a belső hangok, az érzések szavakba öntésének lehetetlensége miatt szintén megtébolyodott- és a sor végtelen. A legnagyobb művészeket feláldozta az Isten, mint Krisztust, hogy megmentsék a gyarló embert. Nem véletlen, hogy a művész gyakran tekint saját magára keresztrefeszített Megváltóként. Én nem akarok a kereszten meghalni, ugyanakkor… ugyanakkor mégis vágyom rá, szeretnék adni, szeretnék tenni, mert úgy érzem, nekem ez adatott meg. A furcsa emberi érzések és kapcsolatok, illetve az önmagában oly különös és látszólag értelmetlen emberi lét kapcsán érzett végtelen szánalom, a legapróbb szépség meglátása, amiket szavakba próbálok önteni- mert ha nem, akkor fáj. Fáj, ha nem mondom el, fáj, ha nem adom tovább, és fáj, ha bennem reked, mert feszít és mert őrjöng bensőmben, hogy kiszabadulhasson, felszínre kerülhessen.

Kevin Carter-rel ellentétben rájöttem minderre, és bár fájdalmat okozok másoknak, mert előtérbe helyezem az alkotási vágyat, tudom, hogy nekem ez a feladatom, mert a bennem felgyűlt érzéseket sehol máshol nem tudom olyan nyíltan kifejezni, mint szavaimban, amiket Isten csodálatos kegyelme folytán leírhatok.

2 Comments

  1. Kata
    Posted March 19, 2008 at 4:38 pm | Permalink

    fájdalmas őszinteséggel írtad meg/le…
    szépséges, fájdalmas őszinteséggel….

  2. Posted March 24, 2008 at 12:46 pm | Permalink

    :-***
    Fájt is leírnom… de le kellett. És meg kellett mutatnom a családomnak is, és megértették.
    Szerencsés vagyok…

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*