Noondarkly

Hazánkban egy parányi (szerencsére egyre nagyobb!) embercsoport türelmetlenül várja, mikor fogja a magyar nagyközönség is fel-, illetve elismerni azt a zenei csodát, akit külföldön, de leginkább az Egyesült Államokban végtelen csodálattal és szeretettel vesznek körül, és akinek a neve Josh Groban. A huszonnyolc éves fiatalember korunk egyik legszebb hangjával lett megáldva, és ez a hang a zenei köztudatba való berobbanása óta egyre csak szebb, erősebb, kifejezőbb, és szívet-lelket gyönyörködtetőbb.

Aki látta az énekes első koncertlemezét (Josh Groban in Concert), az még emlékszik arra, hogy a göndörhajú, vékony, félénk fiú milyen orgánummal rendelkezett: korához képest jóval fejlettebbel, makulátlannal, de valahol mégis bátortalannal. Tisztán látható volt rajta a lámpaláz, a bizonytalanság, az a fajta visszafogottság, ami egy szűk keretek közé szorított, és talán tudatosan nem, de ösztöneitől indíttatva szárnyalni vágyó művészre jellemző. A Live at the Greek, ami a második, Closer c. lemezt követő turné megörökítése volt, már hitelesebben mutatta be az énekest, akiről elég korán kiderült, hogy elég magasról tesz a szakmai és rajongói elvárásokra (ez utóbbi nem minden esetben igaz, hiszen a Noël című, karácsonyi dalokat tartalmazó lemezt kizárólag rajongói kitartó ostromlása kapcsán vette fel, rajongói pedig úgy hálálták meg neki e nagylelkű gesztust, hogy a 2007-es év legtöbbet eladott lemezévé tették az Egyesült Államokban), nem hajlandó Bocelli-utánzat lenni: formabontó művészekkel kollaborált, akiknek a zenei munkássága nem egészen a klasszikus stílus keretein belül fejlődött és fejlődik azóta is: Deep Forest, Marius de Vries, Imogen Heap, Ladysmith Black Mambazo, Richard Marx, és a lista korántsem teljes. Ami pedig azoknak a listáját illeti, akikkel ennek az angyalarcú és hangú fiatalembernek sikerült eddig még csak nyolc éve tartó karrierje során együtt énekelnie, fellépnie, joggal állíthatjuk, hogy bármelyik zenész megirigyelné. Nemrég megkérdezték tőle, kivel szeretne még duettet előadni, amire ő azt felelte, hogy a legnagyobb példaképeivel már sikerült együtt dolgoznia, amiért nagyon hálás a sorsnak. Faith Hill, Placido Domingo, Sting, Joshua Bell, Brian McKnight, Andrea Bocelli, Paul Simon, Chris Botti, Charlotte Church, Angélique Kidjo, Beyoncé, Céline Dion, Sarah Brightman, Herbie Hancock, Sarah McLachlan, Ben Folds, Charles Aznavour… Tekintélyes a felhozatal, és az idén kiadott, a PBS csatorna koncertsorozatának részeként tavaly felvett An evening in New York City című egyórás koncert zenei anyagán jól látszik, hogy Josh Groban nem szereti a zenei állóvizet, sőt, mindent megtesz annak érdekében, hogy zenészként kiteljesedjen. Gyönyörű, öblös baritonjából logikusan kellene, hogy következzen operaária, sanzon, de legalábbis klasszikus dalok, melódiák feldolgozása. A szépséges muzsikát kedvelőknek szerencsére, a Josh Groban hangra valóban írtak klasszikus balladákat is: az Un dia llegara tökéletes, halk zenével kísért, szívbemarkoló dallama most is éppen olyan hatásos, mint három éve, az egyetlen különbség az énekes hangjában keresendő, ami szó szerint évről évre érik, öblösödik, erősödik. A Broken vow című Walter Afanasieff szerzeményt már sokan elénekelték; nincs értelme hasonlítgatni a különféle verziókat, de az biztos, hogy Josh hangszínéhez kitűnően passzol ez a dal, és gyönyörűen adja elő ezen a kiadványon is. Ezen a két dalon kívül azonban kivétel nélkül olyan darabokat látunk, hallunk a DVD-n, ami kicsit ide is tartozik, kicsit oda is, műfaját tekintve besorolhatatlan nóta. A You are loved, a felemelő, bíztató hangvételű, jobb híján popdalnak nevezhető szerzemény túlzás nélkül emberek ezreinek jelentett és jelent ma is mentőövet az élet viharos tengerén. A koncert kedvéért akusztikussá tették, és a végéhez hozzátoldottak egy új versszakot, melyet színesbőrű vokalistákkal ad elő az énekes. A finom jazz kedvelőinek bizonyára felcsillan majd a szeme e verzió hallatán, és a publikum reménykedhet egy valamikori Josh Groban jazz-lemez megjelenésében is. Lehet választani, kinek melyik hangszerelésben tetszik jobban a You are loved, de az az egy bizonyos: az énekes hangját kiemeli a finom muzsika és a színesbőrű vokál, és a dal mondanivalója talán jobban tud érvényesülni így, intimebb hangszeres környezetben előadva. Az Alla luce del sole az énekes első, Josh Groban című lemezének talán legerőteljesebb darabja, a klasszikus zene és a pop-rock tökéletes egyvelege: Josh hangja hol zavarbaejtő mélységekkel, hol váratlan magasságokkal kacérkodik, és az elektromos gitár élvezhetővé teszi ezt a nótát még a modern zene kedvelői számára is. A Mi morena című, latin ritmusokra és dallamra épülő szépséges szerelmi vallomás ezúttal egy véget nem érő, fülünkbe duruzsoló, bőrünket bizsergető szerenáddá fejlődte ki magát. (Az ember lányának az jut eszébe, most már tényleg ideje kipróbálni a Howard Stern-féle trükköt: vajon ha valaki ráülne egy hatalmas hangfalra, amire Josh Groban hangját alaposan felhangosították, az énekes hangrezgéseinek sűrű folyamától képes lenne-e orgazmushoz jutnia? Nem véletlen, hogy az énekes rajongói az ember torkán őrjítően lassan lecsordogáló, sűrű forró csokoládéhoz hasonlítják öblös orgánumát. A forró csokoládé és Josh Groban hangja által elért hatás a nőkre mindenesetre közel jár egymáshoz.) Fülünknek egyedülálló élményt nyújt ez a dal, kétségkívül érdemes ezért a nótáért (is) levadászni a Closer internetes kiadását, mely csak limitált példányszámban volt kapható, és melynek mostanra ritkaságszámba menő egy-egy darabja körülbelül 300-500 amerikai dollárt kóstál, ha az ember elég szerencsés, hogy egyáltalán rábukkanjon az online vásárlóhelyeken. De térjünk vissza a koncertfelvételhez, és a soron következő dalhoz, a February song-hoz, ami a harmadik stúdiólemez, az Awake egyik legerőteljesebb dala. Az orkánszerű befejezés kicsit jobban érvényesül a DVD-n elhangzó verzióban, hála a vonósok hangsúlyos jelenlétének és általában a hangszerek finomabb kiemelésének. Josh a zongoránál ereszti ki szépséges hangját ebben a csalódásról és megbocsátásról szóló dalban, aminek értelmezése ma is folyik a rajongók között: nem sikerült még eldönteni, egykori kedvesének címezi-e, avagy csak egy kósza gondolatot helyezett zenei hangokba egy álmatlan éjszakán az énekes. A sok-sok fekete vokálos segítségével előadott, most is gyönyörű afrikai altatódal, a Lullaby után a Weeping következik, ami világzenei elemekkel bővíti az énekes örvendetesen szélesedő zenei palettáját. Afrikai ritmus és hangszerek körítik az apartheid ellen felszólaló szerzeményt; ha Josh egyik példaképe, az erre a dalra feltétlenül ható Paul Simon előadhatná, bizonyára ő is büszkeséget érezhetne. Az énekesen mindenesetre látszik, hogy örömmel teszi a dolgát, szívből, őszintén és gátlásoktól mentesen. A néző önkéntleneül is párhuzamba állítja a makulátlan Un dia llegara klasszikus dallamvezetését és a Weeping szívvel-lélekkel megkomponált és előadott, a hallgatóban ősi érzéseket keltő melódiáját. Képtelenség választani, melyik stílus áll jobban az énekesnek, aki szemmel láthatóan mindennek örül, amit előadhat. Ez a fajta nyitottság csakis az igazi művészekre jellemző, akik alázattal cipelik a foglalkozással járó keresztet, akik magasabb eszmék szócsövéneknek látják, és fogadják el magukat. Ezután a Sweeney Todd című musical egyik ismertebb betétdala következik, a Not while I’m around. Előtte Josh elmeséli, hogy mielőtt beütött az énekesi pálya, ő tulajdonképpen zenés színésznek tanult és készült. (Ezt a vonalat tisztességesen be is mutatta tavaly a Royal Albert Hall-ban előadott Chess c. musical főszerepében, melyet Július 21-én jelentet meg hivatalos duplalemezes DVD-n a Warner Brothers.) A koncertet három teljességgel különböző dal zárja, az élet múlandóságát gyönyörűen és spirituális egyszerűséggel megfestő Awake, a Charlie Chaplin által komponált dallamra épülő Smile, és a dalt élőben először ezen a kiadványon kísérő Herbie Hancock nevétől fémjelzett, a jazz műfajába jócskán belekóstoló Machine, ami az énekes legmerészebb zenei próbálkozása eddig, és ami záródalként talán a leghatásosabb is a koncertből.

Ez Josh Groban sorban negyedik élő kiadványa, a tavaly kiadott Awake Live előzi meg, ami már feszegette a tökéletesség határait, de bizton állíthatjuk, ez a rövid, speciális effektusoktól mentes, bensőséges koncert az énekes eddigi legsikeresebb élő felvétele. Ő maga is tisztában van ezzel a ténnyel, amikor megjegyzi, hogy előadói pályafutásának nagy álma többek között a Madison Square Garden-ban való fellépés volt, majd hozzáteszi, hogy “de az csak egy tér, sok-sok emberrel… itt látom a szemeitek fehérjét”. (Rögtön utána kibújik belőle a humor is, amikor megjegyzi, hogy előny a tény, miszerint a paradicsomokat nem kell olyan távolra dobni, ha esetleg…) Hiába, kis közönség, tisztább hangzás, és mivel az énekes pontosan ezt a fajta koncertet szeretné a közeljövőben várható új lemezt követő turnén szokássá tenni, igazán örvendezhetünk: ha például Josh ellátogatna a Művészetek Palotájába, egészen biztos, hogy a szerencsés közönség egyedülálló hangzást kapna a pénzéért.

Tizenkét dal, tizenkét zenei világ. Rajongók ezrei vitatkoznak azon, hogyan kellene Josh Groban-nak folytatnia: vissza kellene mennie a gyökerekhez, vagyis maradnia kellene a bevált, és sokak által hőn szeretett klasszikus vonalnál, avagy bátran kellene vállalnia a zenei karrier buktatóit, melyek a kitörésra irányuló próbálkozásaiból bizonyára adódni fognak. A régi, hűséges rajongóit tartsa-e többre, avagy azokat, akik a merészebbnél merészebb “akciói” nyomán fedezték fel őt (az “angyali” imázs összetörésére irányuló próbálkozásai: szókimondó interjúk, merész zenei választások, nyílt politikai állásfoglalás Amerika egyik legviharosabb választási időszakában). A kérdés nyitott, és rajongói fórumok tucatjain folyik a vita és az érvelés hol egyik, hol másik oldal pártjára. Én azt mondom, nem számít, Josh Groban mit fog elénekelni nekünk az elkövetkezendő 5-10-20 évben: legyen az operaária, jazz, gospel, softrock, vagy popzene, örömmel állunk elébe.

(A kiadványt jelenleg az énekes hivatalos honlapján, a www.joshgroban.com-on lehet megvásárolni.)