Hóbuckák

Beterít mindent a tél első igazi hava. A feledés fehérjébe bújtat fát, autót, házat, szépet, csúfat, kicsit, nagyot. Ilyenkor minden szebbé válik, a káosz helyébe harmónia lép, egyetértés, végtelen nyugalom. Pelyhek hullanak az égből, semmi más nem hallatszik, mert ilyenkor valahogy, mintegy egyetértésben a természettel minden zaj megszűnik, mindenki elvonul. Rakoncátlan és örökké lázadó tudatunk mélyén engedelmesség születik, behódolunk a csend akaratának, hallgatunk az Ősanya szavára. A kutyák nem ugatnak, az autók nem közlekednek, megáll az élet. Kilépünk a ház melegéből, egy pillanatra megcsap bennünket a hideg. De csak egy pillanatra, mert szinte azonnal magával ragad bennünket a látvány, a hangulat, a varázslat. Körülnézünk, szemünkkel azt keressük, ami tegnap volt: színeket, formákat, tárgyakat, fákat, ismerős követ. Stabilitást. Nincs. Most minden más. Most minden egységes. Új helyzet ez, amit meg kell szoknunk; a zűrzavart, mely megszokottságában szinte megnyugtató, elnyomja a nem várt békesség. Összhang jön létre lelkünk és a külvilág között. Milyen gyakran vágyunk erre! Milyen sokszor érzünk mást, mint ami körülvesz bennünket… hát most végre csend van, még ha ránk is lett erőltetve. Talán az élet hozza ezeket a megnyugvással teli napokat, időszakokat: amikor már nem bírjuk tovább, amikor már úgy tűnik, gyenge akaratunk vagy a körülmények alakulása sosem tudná megállítani a mókuskereket, olyankor betegség lép fel, vagy bármi más, ami úgymond kényszerpihenőre küld bennünket. Váratlan szabadságolás. Lábtörés. Időjárás miatti karantén. Vagy hirtelen az összes barátunk eltűnik, elfoglalt lesz, mindenkinek sürgős vagy fontos elintéznivalója akad.

Vagy csak leesik a hó és általa minden leegyszerűsödik. Körbetekintünk, pillantásunk a tájat pásztázza. Fejünk fölött hópelyhek milliói keringenek, a beálló csöndben robajként hat a földdel való találkozásuk hangja. Mint mennyei lények apró kegytárgyai, úgy zuhannak le a tökéletességből a káoszba, hogy egy kis időre mi, halandók is érzékelhessük a békesség csodáját.

Elménk pihenőjét a realitás csengője szakítja meg: az autóval ki kell állni, a kaput ki kell nyitni. A havat el kell takarítani. Vesszük hát a lapátot és kissé fájó szívvel törünk bele a makulátlan hótakaróba. Széles az udvar, melyik irányba hajítsuk a havat? Mindkét járdaszél messze van, a civilizált élettől elkényelmesedett hátunk pedig berzenkedik a folyamatos hajlongás ellen. Az emberi leleményesség azonban mindig talál megoldást, legyen a feladat nagy, vagy apró: előretolva, nagyobb buckákba gyűjtve a havat folyamatosan tudunk haladni, viszonylag gyorsan tisztul meg egy-egy nagyobb terület, és a hatékonyságtól felbuzdulva növekvő energiával lapátoljuk szét a hóbuckákat a hozzájuk közelebb eső oldal irányába.

Fizikai munka ez, akárhogy nézzük; testünk már rég nem fázik, a mozgástól érezzük, ahogy sapkánk alatt kiizzad a homlokunk, felforrósodott izmaink fölött a bőr jéghidegként érzékeli a nadrágunk, a felsőnk anyagát. Fárasztó, mégis pihentető tevékenység ez, hasznos munkát végzünk, miközben elménk a gépies mozdulatok mellett szabadon szárnyalhat. Eszünkbe jutnak emberek, barátaink, családtagjaink, felötlik bennünk valami, ami esetleg nyomaszt bennünket egy ideje, vagy pedig ellenkezőleg, olyasmi, amire várakozásteljesen tekintünk. Gondolunk a számunkra kedves személyekre, kellemes vagy kínos pillanatokra, elménk rejtekéből tudattalan vagy tudatos párbeszédek bújnak elő, valós vagy elképzelt helyzetekről elmélkedünk. Figyelmeztetjük magunkat arra, hogy listát kell írni a bevásárláshoz, vagy fel kell hívni a bankot, vagy be kell fizetni a gyereket menzára, vagy meg kell írni egy levelet a tőlünk távol élő barátainknak, és a többi, és a többi. Mindennapi életünk rutinja így férkőzik be hát nyugalmunkba, tevékenységünk áldásos mivoltát azonban ez sem rontja el, sőt: most válunk képessé igazán tisztán látni feladatokat, célokat. Ami eddig zavaros volt, azt most leegyszerűsíti a külvilág rendezettsége. És miközben toljuk a havat magunk előtt, illetve kisebb adagokat távolítunk el útunkból, kisebb megvilágosodást élünk meg: apránként is megszabadulhatunk az előttünk tornyosuló akadályoktól, feladatoktól, esetleg sérelmektől, és össze is gyűjthetjük őket, hatalmas kupacot képezve, majd egyetlen nagy erőfeszítés árán eloszlatva azokat. Milyen csodálatos, ha nem sokáig hordozzuk magunkban a harag terhét, hanem már a vélt vagy valós sérelem kialakulásakor le tudjuk vetni azt! De ha ez nem sikerül, nem érdemes elkeseredni: van, hogy annak a tehernek a hátunkon a helye. Akár évekig.

Tolom magam előtt a havat. Időnként megállok, felegyenesedem, előre tekintek: mennyi van még? Eltűnik egy bucka, sima hótakaró terül el előttem. Nincs már sok. Lapátolok, most apránként. Kipróbálom, működik-e.

Működik.

5 Comments

  1. Anita
    Posted February 9, 2012 at 1:58 pm | Permalink

    Hullik a hó – ilyenkor túlcsordulnak bennem az érzelmek, a lelkemben azonnal elindul minimum az Örömóda, és legszívesebben átölelném az egész világot. 🙂 Átkerülök egy másik érzelmi síkba, hatalmas boldogság szabadul fel bennem, a táncoló hópihék pedig az arcomra hullva összekeverednek némi sós folyadékkal…..

    Mosolyogtam végig, míg olvastalak. 🙂 És kicsit irigyellek a lapátolásért. A kert nálunk is vastagon fehér, de makulátlan hótakarója megtörve a négylábú által, öröm nézni, mekkora élvezettel játszik benne.
    Talán építek neki egy hóembert…. 😀

  2. Posted February 9, 2012 at 2:37 pm | Permalink

    🙂 Igen, szép is a hó! De azt hiszem csak mértékkel tudok ellenni vele… :p

    Építs neki hóembert.
    Öt másodperc alatt szétzúzza. 😀

  3. Anita
    Posted February 10, 2012 at 7:56 am | Permalink

    Próbálkoztam, nem sikerült, nem tapad a hó. Még egy hógolyót sem tudtam összehozni. 🙁 😀

    Nagyon szép lehetett a lapátolás. Csak te és a gondolataid. 🙂 *ölel*

  4. Posted February 10, 2012 at 10:09 am | Permalink

    Én is hószobrászkodni akartam, de esélytelen volt… porhó ez, látványnak gyönyörű de nem alkalmas alkotásra, pedig vágytam rá nagyon. 🙂

  5. Betti
    Posted February 10, 2012 at 1:03 pm | Permalink

    Szép… a táj is, a gondolat is.

    (mi tudtunk hóembert építeni, bár inkább csak egy bucka lett virágcseréppel a tetején :p)

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*