Bűn

Annyi mindenről szeretnék írni, azt sem tudom, mivel kezdjem… fontos-e, mi lesz a témája az első bejegyzésemnek? Talán… talán nem.
A napokban pötyögtem be valamit. Jót tett a lelkemnek… én menthetetlen vagyok, jól tudom. 🙂 Íme.

Bűn

A férfi zihálva rontott be a templom kapuján. Fejében dübörögtek a gondolatok, sikoltoztak az ellenérvek. Mióta nem járt már szent helyen… Az öreg boltos szemében lapuló páni félelem mélységesen felkavarta; Michael fátyolos tekintete előtt, mely egy rejtett zugot keresett, ahol megbújhatna, még most is vádlón tekintett rá a ráncos arc.

Lerogyott az egyik hátsó sorba, a durva fapadra. Összeszorított ökle imakönyvbe ütközött, sáros cipője megakadt a magas lábtámlán. Csillogás és nyugodt béke borult a templom belsejére, és a férfi annyira oda nem illőnek érezte magát, hogy a gyomra görcsbe rándult.

Maga sem tudta, mit keres Isten házában. Ha őszinte akart lenni önmagához, soha nem Isten házaként tekintett a templomokra. Fölösleges pompa és kétszínű ájtatosság, ezekkel tudta volna jellemezni az egyházak ténykedését. A templomokban soha nem szeretetet tanult; mindig azt mondták neki, mit nem szabad megtennie. Felnőttkorában is gyermeki lelke fájdalmasan emlékezett a múltra, és jelenkori énjének sötét titkai csak még súlyosabban nehezedtek rá az egykori tiltások nyomán.

De miért is törődött most ezzel? Ujjai izzadtan kapaszkodtak egymásba, miközben a férfi körülnézett. Csend volt. Gyertyák égtek mindenhol. Halk zene szólt valahonnan az oltár felől. A magasban Krisztus méltóságteljesen meggyötört teste függött, mintegy morbid emlékeztetőül az ember fiának. Michael tudta, mire emlékezteti őt. Mindenre, amit elkövetett.

Izzadságcsepp gördült le lomhán és nehézkesen a homloka mentén. Bal hüvelykujja körme alatt alvadt vér tanúskodott a szörnyűségről, amit képtelen volt kiverni a fejéből. Nem saját kezével tette, de mégis az ő lelkén szárad egy ember halála. Ezt semmilyen cél nem szentesítheti, tudta jól.

Lehajtott fejjel ült, maga sem tudta, meddig; gondolatai örvénye régesrég lehúzta őt a mélybe, de jólesett most megpihenni. Nem emlékezett már arra, miért ment be a boltba; arra sem, hova készült utána. Emlékei arról az emberről, aki miatt ez az egész történik, elhalványultak. Reményvesztve és összegörnyedve kuporgott a fapadon, és egyre erősebben hallotta a szavakat dübörögni a fejében –nincs menekvés- nincs menekvés- nincs menekvés.

Kiernan atya sudár alakjától a templom falaira festett szentek és boldogok mosolyogva folytatták képzeletbeli útjukat az örök megbékélés felé. Armand töprengve sétált a meghitt hangulatú templomban, az ülés sorok között. Friss levegő hiányában érezte, hogy ki kell szellőztetnie a fejét. Annyi minden zakatolt benne, ami a Mindenható számára elfogadhatatlan… Nem akarta megtagadni sem Istent, sem önmagát, de érezte, hogy lelki békéje érdekében hamarosan választania kell.

Összekulcsolt kezek és egy piszkos melegítőfelső ragadták meg a figyelmét, amint a szentelt víz tartó mellé ért. A legutolsó sorban ült valaki.

A fiatal férfi testtartása annyira elmondott mindent, hogy Armand érezte, amint az együttérzés hulláma végigsöpör rajta. Megállt az ülő alak előtt, tudta, hogy az ismeretlenne segítségre van szüksége. Ennek ellenére képtelen volt megszólítani őt- valami visszatartotta.

Lassan leszálló éj borított égi kendőt a városra. Kiernan atya jól ismerte az este hangjait: Sally bicikli csengője, amint a kislány átkel a kereszteződésen; Pip és Gary hangos hahotázása a szokásos kocsmai találkozásukat követően; Helen néni és Harry bácsi, amint megsétáltatják három, immár néma kiskutyájukat, és közben reszketeg motyogásukkal betöltik az utcát. A tücskök betolakodó hangoskodása, mely kullancs módjára ragaszkodott a kisváros poros képéhez.

Az ismeretlen férfi lehorgasztott fejjel ült, némán és mozdulatlanul. Armand megfeszülten figyelt, látja-e vagy hallja-e lélegezni, majd amikor jó ideje nem észlelt semmiféle mozgást az ismeretlen részéről, aggódva nyúlt feléje.

És akkor hangos, reszkető sóhaj töltötte be a templom terét. Oly mértékű fájdalom szakadt fel vele a férfi lelkéből, hogy Armand szeme könnybe lábadt. Kötelessége ránehezedett, tudta, hogy támogatnia kell az elesettet, de bénult lelke furcsa, kéjes örömét lelte a tényben, hogy valakinek szüksége van rá. Torz bensője szinte boldogan figyelte a férfi összekulcsolt ujjait, melyek szétbonthatatlan kapocsként szorultak egymásba. Hallotta az ismeretlen panaszát, mely szavak nélkül szólt hozzá; érezte a kétségbeesést, mely feléje áradt a férfi egész lényéből.

Michael felnézett rá, és könnyáztatta arca kifejezte mindazt, ami Armand lelkében szépséges reményként bimbózott az évek során, majd lassan vérvörös végzetté változott, mely sűrű tébolyt és kérlelhetetlen kísértést árasztott bensőjében. Az atya lélegzetét visszafojtva nézte az angyali tekintetű férfit, aki nyilván a poklok poklát járta meg. Keserűsége ellenére olyan erő áradt az ismeretlenből, amilyet Armand még soha senki más közelében nem tapasztalt.

Michael orcáján legördült egy könnycsepp. Ajkai remegve nyíltak szóra, de lelkéből csupán fájdalom törhetett fel. Kiernan atya tudta, mit kell tennie, és azt is, hogy a gyóntatóig hosszú az út. Egyetlen lépés választotta el az ismeretlentől. Lábai megtették azt az egy lépést. Keze kinyúlt, ujjai megérintették a fiatal férfi koponyáját, melynek tökéletes alakját kihangsúlyozta a nagyon rövidre vágott haj. A kezében érezte a férfi sorsát és egész lényét, és miközben keze lassan végigsimított az ismeretlen fején, Michael teste megremegett.

Megbízhat-e benne? Ha nem benne, akkor ki másban? Akihez eddig köze volt, meghalt, vagy örökre meggyűlölte, vagy soha többet nem találkozhat vele. Hosszú embersor menetelt lelki szemei előtt. A fájdalom és megbánás újult erővel bugyogott fel lelkének viharában, érezte, hogy bele fog halni ő maga is. Nem élheti túl. Ha nem a rendőrség végez vele, akkor a bűntudat.

Csak békét akart, megnyugvást, csendet. Magányt. Megértést. Szeretetet. De mindazok, akiktől ezt megkaphatta volna, halottak.

Michael lehunyt szemmel tűrte, hogy a szent ember kezének gyengédségével gyógyítsa őt. Egyedül őbenne bízhat már. Démonai örjöngésén, a harang haragos kongásán, a fájdalom öröknek tűnő ordításán túl hallotta a lelke mélyéből felszakadó könyörgést:

-Mentsen meg, atyám… mert vétkeztem.

2 Comments