Ez is egyetemi éveim alatt született. Fura egy ember volt, annyi szent… Nincs annál izgalmasabb, mint embereket nézni, a metrón, az utcán, bárhol. Lesni az arckifejezéseiket, megpróbálni belelátni hétköznapjaikba. Kiváltságosnak érzem magam, valahányszor egy nevető vagy síró arcot látok… és nem vagyok kukkoló, vagyis… ki tudja. Csupán arról van szó, hogy gyönyörűséggel tölt el minden, amit egy ember érezni képes. Mivé lennénk érzések nélkül…?
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Jelenés
Ma megláttam őt a metrón.
Koszos farmernadrág volt rajta és jó minőségű, barna bőrcsizma. Zeusz hatalmas, cseppfolyós, átható kékségű szemével nézett a világba a sűrű, sárgás-fehér szemöldöke alól. Haja ugyanazon anyagból volt, sápadt szőke, vagy piszkos fehér, nem tudtam eldönteni, melyik, lófarokban összefogva Travolta stílusában a szeplős homlok felett. Amikor észrevettem a szemét, tudtam.
Előre tekintett az ablak átlátszóságán keresztül, át az átlagos iker-világba. A szeme megbabonázott, tisztaságuktól levegőt sem kaptam. Ezek a szemek lehetnek a modell a vallásos témájú festményeknél, amikor a gyarló ember a lefesthetetlent próbálja lefesteni. Egyáltalán miért kellene őt ábrázolni? Abban azonban bizonyos voltam, hogy ha valaha létezett pontos és hű ábrázolása, ez volt az.
Álltam, egyenes testtel, hozzátapadva a fémkapaszkodó hidegségéhez, miközben a pillanat megrázó volta minden mást lényegtelenné zsugorított. Olybá tűnt, senki más nem vette észre Őt. Hogyan lehet, hogy nem vették figyelembe Őt? Hogyan lehet, hogy nem látták meg Őt? Isten eljött közénk, halandókhoz, és senki sem veszi észre. Hol van Joan Osborne, amikor a legnagyobb szükség van rá? És ha Isten közénk való, közülünk egy, egy idegen a buszon, aki hazafelé tart…?
Néztem a szemeit- a düh és bánat és csalódás megtestesítői, tudatlanok előtt el nem sírt kék könnyzuhatag. Rendíthetetlennek, mégis bizonytalannak tűnt. A saját labirintusában elveszettnek. Kezével próbálta megőrizni egyensúlyát- alig érte el a kapaszkodót, annyira alacsony volt. De a csizmái jók voltak. Erősek és strapabiróak. A fűző precízen volt megcsomózva, hiszen a lábbelinek a gazdájánál többet kell elviselnie. A jobbkeze hüvelykujján a köröm le volt törve, és a maradék fél rothadón sötétlett a hús rózsás színe fölött. Egy napszámos alakjában érkezett közénk. Vagy egy kolduséban. Jellemző. Nehogy valaki felismerje. Akkor sem ismertük volna fel, ha bíborpalástban és aranykoronával a fején jön el. Az emberek azt hitték volna, elmebeteg. Vagy azt, hogy maszkot visel.
Bámultam rá, átgondolva az összes bűnt, melyet meg kell nekem bocsátania. Hogyan szólítsam meg? Isten úr, kérhetnék egy aláírást az élet könyvének rám vonatkozó tekercsére? Ó Isten, láttam az összes munkádat, és mind csodálatos.
Természetesen az hazugság volna. Először is, mivel nem láttam az összes munkáját. És másodszor, mivel nem csodálatosak. Legalábbis, nem mindegyik. Azért mindent egybevetve, remek rendező. Kicsit zavaros és megdöbbentő, mint von Trier, kicsit szentimentális, mint Kurosawa, időnként művészi, mint Herzog, de mindenképpen komikus, mint Chaplin.
Nem veszi észre, hogy bámulom. Pillantása mozdulatlan, szemhéja meg sem rebben, egy helyben áll. Nem látom a száját, mert elrejti a karja, mely küszködve emelkedik a magasba. Az arcából csak a szemeit látom, melyek- nos- tökéletesek. Tökéletesek. Mosolygok a gondolatra, hogy a legkevésbé sem szeretett volna feltűnőnek mutatkozni, ám ezekkel a szemekkel mindehol felkelti a figyelmet. Vagy talán mégsem. Hiszen senki más nem nézi.
Rámnézett. Az imént rámnézett. Éppen időben néztem föl, hogy lássam a pillantását, mely sebesen hagyta el arcomat. Ó Isten… vajon az időjárás tehet róla… ó Isten… miért vagyok itt… ha… a szerelem… nem tart örökké… és nem az időjárás tehet róla… kérem a bőrkabátom…
A következő megállónál le kell szállnom. Nem mondott nekem semmit. Csupán megjelent előttem; kicsi volt és sebezhető és kékszemű, mint a rajzfilmekben. De nem segíthettem rajta, mert aznap reggel én is elvesztettem valamit.
