Az utolsó előadás

végre megírtam, már kezdtem beleboldondulni
nem és nem akartak jönni a szavak
a befejezés sem
túl véges volt
ma megszületett a megfelelő befejezés
végre

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csupa vidám, kedves arcú ember ült a St Moritz tó közvetlen szomszédságában felépített kis kávézóban. Az asztalok mind a tóra néztek; a friss, nyári szellő kacéran simogatta az élettől duzzadó arcokat, és töltötte meg az egészséges tüdőket. Mindenki kávét, teát, frissítőket fogyasztott, és a teret harsány, derűs csevegés töltötte be.
A lány kapkodva, de nevetgélve szedte össze az üres tányérokat, csészéket. A vendégek segítettek neki, ő pedig kacsintással köszönte meg. Csípőjén lágyan libbent a könnyű szoknya, karcsú testére finom selyemblúz simult. Gyorsan szaladgált az asztalok között, felvéve az új rendeléseket, elfogadva a nagylelkű borravalót, amit a kuncsaftok nem sajnáltak a ragyogó szemű, gazella-szökellésű pincérnőtől.
Miután úgy érezte, nagyjából öt percnyi szusszanást megengedhet magának, jóleső fáradtsággal a testében nekidőlt egy girbe-gurba, koronájától megfosztott fatörzsnek. Elnézte a tó vakító kékségű, időnként fodrokkal díszített tökörfelületét, a fölötte repkedő madarakat, a szél-sóhajokat, amiket a víz küldött a vendégek felé. Milyen csodálatos itt az élet, gondolta. Nem emlékezett arra, hogy valaha is máshol tartózkodott volna; a boldogság minden porcikáját feltöltötte derűlátással, és lábai energiától fűtve mozogtak és mozgatták őt magát is. Hiába akart pihenni, a lábai nem hagyták; vitték őt tovább, az új vendégek felé, a pulthoz, labirintus-útvonalon küldték őt előre.
Milyen furcsa, gondolta, miközben elhelyezte a négy salátát és ásványvizet az egyik asztalnál, amelyiknél üresen állt egy szék, hogy nem tudta, mikor kezdett el a St Moritz kávézónál dolgozni. Amikor a főnököt kérdezte, azt a választ kapta, hogy nem emlékeznek, de azt tudják, hogy mindig is náluk dolgozott, és mindenki odavan érte.
Elgondolkozva állt meg kedvenc fatörzsénél, amit az adott évszaknak megfelelően díszítettek; jelenleg a nyár harsány flóráját hordta göcsörtös testén. A negyedik vendég nem jelent még meg a tizenkettes asztalnál, a többiek viszont nyugodtan falatoztak.
Eh, minek töprengeni mindenfélén. Egy a lényeg: boldog itt, makkegészséges, és noha maga sem tudta, miért, sehol máshol nem tudja elképzelni az életét.

és akkor

megjelent a negyedik vendég

aranyhajába belekapott a szél

vakító szemében visszatükröződni vágyott a mindenség

és a lány lelkének egy piciny kapuja megnyílt

halovány emlék ötlött fel benne

majd még egy

és még egy

arról a napról, melyen zúzmarafelhőkön utaztak a gondolatok egyik fagyos szájtól a másikig. Zsíros prémrétegek simultak az emberi testekre, akár a smink az arcokra; egyik sem védett a hidegtől, de a lényeget elfedte. Szabálytalan emberi hangzavar töltötte be a teret; hol elhalkult, hol felerősödött, ellentmondást nem tűrőn elnyomva a zenekar tétova próbáját.
A tó egyik elkerített csücskét teljesen bevilágították az erős reflektorfények. Makulátlan tükörfelület verte vissza a mesterséges világítást. Kerek asztalok foglyai voltak a négyesével elhelyezett vendégek; különleges, fűtött székeken pihentek az unalomtól kimerítő napjuk után. A jégtükör felületén szabályos távolságokban a szivárvány színeiben pompázó, harsányan csillogó mécsesek rajzoltak ki hatalmas virágot. Tizenkét szirma volt, és tizenkét asztal volt elhelyezve szorosan a virág szirmaihoz közel. Szűk, kiváltságos közönség bámult bele a zord decemberi estébe; a legjobb helyek mind el voltag foglalva, kivéve egyet.
A lány fájós lábára ormótlan cipő súlya nehezedett, egészséges lába pedig annyira elfáradt az egész napos terheléstől, hogy a lánynak meg kellett támaszkodnia az egyik gyémánt-girlandokkal kirakott fa törzsének. Amikor lassan körülnézett, nyomorék teste jólesően idézte fel benne a valóságot. Fájdalmasan hamis volt minden, amit látott; semmi sem emlékeztette arra, ami éltette őt. Nem akarta elfoglalni a lélektelenség ölében fenntartott helyét; a téli álomba merülő fa mellett biztonságban és otthon érezte magát.
Mozdulatlan emberek utánozták a koromfekete fák csupasz karjait. Asztalaikon méregdrága kirstálypoharakban mélyvörös nedű gyöngyözött. Mindenki a feje búbjáig volt öltözve, csupán az áttetsző arcok voltak kitéve a téli este viszontagságainak. Sehol egy őszinte pillantás, sehol egy felszabadult nevetés; furcsa, hazug csend honolt a tájon. A messzeségben a tó túlsó partján égig érő, fényűzően kivilágított luxus-szállodák ragyogták be a csillagtalan eget, mögöttük pedig a fenséges hegyek néztek le némán és bölcsen az alantas világra. A lány fázósan húzta össze magán vékonyka, több helyen is megfoltozott kabátját. Ez a környezet oly idegen volt tőle, hogy a hidegen túl a mindent elborító érzéketlenségtől is megborzongott. Az emberek mintha a különös, girbe-gurba székekből nőttek volna ki, és azokon keresztül gyökereztek volna a fagyott talajba. Vékonyan öltözött pincérek közlekedtek a virágszirmok között, és szolgálták fel a drágábbnál drágább ínyencségeket.
A zenekar felől érkező kakofón hangegyveleg néhány pillanatig a csendnek adta át a helyét, és a lány feszülten fordult a megvilágított ösvény felé.
Nem, még nem jött el az ideje. A zenekar ezúttal halk zenét kezdett el játszani, mintegy aláfestésül a haldokló tájnak.

A férfi komor hangulatban öltötte magára kosztümjét: a lágy esésű, koromfekete selyemből készült nadrágot és a bő ujjú inget. Sűrű szövésű pamut felső tapadt testéhez az ing alatt, megóvva a fagyos hideg és az időnként feltámadó, kíméletlen téli szél ellen. Ellenőrizte korcsolyáját; alaposan összefogta cipőjét ragasztópánttal, majd ráhajtotta nadrágja szárát a cipőre.
Összeszorított szájjal állt a tükör előtt. Aranyhaja lágyan omlott vállaira, égszinkék szeme éles kontrasztot formált koromfekete öltözékével. Az ingét keresztbe szegte egy ezüstös csillogású csík, mely derekán át a csípőjén folytatódott, le a combján, egészen a térdéig, ahol elvékonyodott és eltűnt. Gyönyörű látványt nyújtott, királyit, fenségeset. Ha máz kell nekik, hát megkapják.
Halk, távoli zene érkezett fülébe, de nem a hidegben elhelyezett zenekar felől. Különös melódia szállt feléje valahonnan messziről; az üzenet tiszta volt, ám rémisztő. A férfi egész lénye berzenkedett a rá kirótt feladat ellen; reszketni kezdett, homlokát izzadságcseppek lepték el.
Lopva kinézett a függöny mögül, végignézett az élettelenségen, és testét átjárta a reménytelenség.
Ám akkor megpillantott egy fázó, sóvárgó teremtést, távol mindenkitől. Oly messze volt tőle, hogy alig látta őt, de a lány felől érkező néma könyörgést tisztán érzékelte.

A lány didergett a fa tövében, amikor háta mögött melegséget érzett. Megfordulva megpillantotta a férfit, aki ott állt, egyenesen előre nézve, rezzenéstelen és komor arccal. A lány testét elöntötte a forróság. Kapaszkodott, maga sem tudta, mibe, és szemét akaratlanul elöntötték a könnyek. Váratlanul rettegés kerítette hatalmába, nem tudta, miért; szíve őrülten zakatolt, teste önkéntelenül mozdult a férfi felé. Keze nem érinthette meg a férfi vállát, mert két biztonsági őr közéjük állt. A férfi meglepetten nézett fel; látta a kopottas ruházatú, fiatal lányt, a smink nélküli arcot, az érzelmektől telített pillantást, de az egész oly egetverő képtelenségnek tűnt, hogy noha kis idővel korábban őt látta a függöny mögül, most csak mosolyogni tudott az oda nem illő látomásra. A lány visszamosolygott rá a könnyein keresztül, és akkor a férfi végre hinni tudott a szemeinek.
Egy szempillantásnyi idő jutott csak nekik, mialatt mindketten önkéntelenül és lélegzetvisszafojtva nyíltak meg a másik előtt. A férfi soha nem érzett még ilyet; soha nem mosolyoghatott ennyire nyíltan egy másik emberi lényre, soha nem látott ennyire szépnek egy ilyen csúnya, jelentéktelen teremtést.
Egyikük sem érzékelte a hangosbemondót; csupán a gyér taps térítette magához a férfit. Kábán moccantotta ki magát a pillanat varázsából, majd a testében feszülő erőktől hajtva ellépkedett a jég széléig.
Amikor siklani kezdett a jégen, a legapróbb mozdulata is olyan gyönyörű volt, hogy a lány értetlenül nézett körül: hogyan lehetséges, hogy aki ezt látja, nem áll talpra, nem kulcsolja imára a kezét, nem kiált fel az elragadtatástól. Még fel sem csendült a zene, de a lány máris csordulásig volt gyönyörűséggel. Szívdobogása tébolyult tangó ritmusára ropta a szélzúgással, szemét fátyolossá tették a hideg és a könnyek. Beteg teste egyszerre mozdult a férfiéval, képzeletben mellette termett, eggyé vált vele, hiszen csakis úgy létezhetett. Nemet mondott a fájdalomra és a kiszolgáltatott életre, mely neki jutott; hosszú évek, évtizedek után végre érezte a változás perzselően fagyos csókját. Eddig soha nem lázadó lelke szárnyalni vágyott a férfi határtalan erejével, mely kény-ketrecéből készült kitörni. Semmi nem számított, amint a férfi a jég-virág közepére lökte magát, majd karjait a magasba emelve, arcán egy angyal gyengédségével, átadta magát a zenének.
Mintha az ég kiszámolta volna, a zene első taktusánál sűrű köd szállt alá a mennyekből, sejtelmesen beborítva az éjfekete, sudár alakot, amely óvatosan lépkedett a jégen, majd hirtelen megfordult, bukást színlelt, teátrálisan a jégre borult, és szinte azonnal felállt, tovább rohanva a tükörfelületen, időnként hátrapillantva, mint aki attóll fél, beszakad alatta a jég. A lány tudatába csak ekkor jutott el, hogy a “Tél” csodálatos “Allegro”-ját játsszák a zenészek. A hegedűk türelmetlenül sírtak fel az éjszakában, dallamba szorítva a férfi lelkiállapotát, aki a tétova részeknél lassan siklott, szinte félve, a gyorsaknál pedig démon-vezette lábakon pattogott, szikrázott, kíméletlenül karcolta-szántotta a jég porzó felületét. A kába köddel táncolt, a vadul feltámadó, szikár széllel, az éterbe küldött panaszos hegedű-dallammal. Arcára félelmetes bizonyosság ült ki, szemeiben szikrázott az átszellemültség. Amikor a jég széle mellett haladt el, a lány úgy érezte, kapaszkodnia sem kell, hiszen a férfi ereje őt is viszi magával, lebegteti a tél viharos melegében, melyet kettejük lelkének néma és öntudatlan összefonódása teremtett. A lány reszketve nézett körül, mert nem akarta elhinni, hogy ez az előadás nem hat a nézők szívéig- nem lepődött meg a fásult, érzéketlen arcok néma pislogásain, de nem is foglalkozott velük, hiszen a saját lelkének minden rezdülése a férfi mozdulatait itta magába és adta vissza neki. Szerette volna, ha könnyei örökéletű, törhetetlen virágok alakjában gyűlnének össze, amiket csokorba fogva átnyújthatna a férfinak, hiszen semmi mást nem adhat neki, semmit.
A zene viharos hangerejéből ítélve közeledett a vég. A lány lélegzetvisszafojtva követte pillantásával a férfit, akit teljesen elnyelt a köd. Néhány másodpercig csak sűrű, fekete felhő lebegett a jég felszínén, majd felszakadozott, olyan váratlanul, ahogyan érkezett. A férfi két karja az ég felé nyúlt, arcát keserves fájdalom torzította, egyik kezével a szívéhez kapott, majd elterült a jégen.
Taps csendült fel, tisztességes, erős, ám lélektelen. A lány kapaszkodni akart a fa törzsében, de nyomorék lába versenyt futott az egészségessel, amikor felfoghatatlan erő lökte előre: nem tudta, miért, de érezte, hogy mennie kell. Amikor a jég széléhez ért, a férfi még mindig nem mozdult; a lány néhányszor megcsúszott a jégen, el is esett, de nem érdekelte, bukdácsolt tovább. Mire odaért hozzá, a külvilág megszűnt létezni. Lassan maga felé fordította a férfi fejét: két tenyere között forró volt az élettelen arc.
A lány szeme volt a világ fájdalom-forrása. Nem hallott, nem látott semmit, nem érzékelte az időközben oda érkezett, és immár őt félrelökni próbáló embereket. Ő már tudta, amit ők nem; minden fátyolos volt körülötte, ám amikor felpillantott, a koromfekete égbolton aranycsillogású alakot vélt látni. Nem volt ideje jobban megfigyelni, mert azon nyomban eltűnt a látomás, nyomában koromsötétséget hagyva hátra. A lány ismét a férfira nézett, akinek a hidegtől korábban pirospozsgás arcát immár birtokba vette a kérlelhetetlen. Pilláit összetapasztotta a fagy, ajkait kékre festette a vég. Őt már átölelte a tél.
Valaki félrehúzta a lányt, aki nem akarta elfogadni a megmásíthatatlant. Életre tudnám csókolni, gondolta, és utolsó erejével odavánszorgott a halotthoz. Könnyáztatta ajkait a jeges szájra tapasztotta, s belecsókolva minden fájdalmát és szeretetét, átadta magát az öntudatlanságnak.

A lány, mint akit áramütés ért, tért vissza a valóságba. Reszkető kézzel tartotta kis jegyzettömbjét, észre sem véve, hogy akaratos lábai a tizenkettes asztalhoz viszik. Kíváncsisággal keveredő csodálattal fürkészte az ismeretlen ragyogó szőkeségű haját, mely lágyan omlott a férfi vállára. Keze mozdulatlanul hevert az érintetlen saláta mellett, és a férfi közönyösen bámult maga elé.
-Uram, nem ízlik a saláta? –kérdezte a lány halkan.
A férfi felnézett rá, szemében mosoly bujkált, ajkai néma sóhaj-válaszra nyíltak, ujjai összekulcsolódtak vörösboros pohara mellett. Pillantása összefonódott a lányéval, aki érezte a testén végigfutó gyengeségi hullámot.
-Kisasszony, minden rendben?
A lány értetlenül nézett az asztalnál helyet foglaló, idősebb úrra. Mellette egy korban hasonló hölgy, és egy fiatal lány ült. A negyedik szék üres volt.
-Hova tűnt a fiatalember, aki itt ült Önökkel? –kérdezte, majd pillantása az asztalra esett. A borospohár félig üres volt, a salátából alig maradt valami.
-Pontosan emiatt érdeklődnék, hogy minden rendben van-e –felelte az idős úr kedvesen. –Ön négy terítéket hozott és négy salátát, pedig mi hárman jöttünk, és ennek megfelelően három személyre rendeltünk. Most pedig azt kérdezi, hová tűnt az, aki sosem ült velünk egy asztalnál.
A lány összeráncolt szemöldökkel hebegett valami bocsánatkérésfélét, majd lassan megfordult. Bohóckodó elméjét próbálta ráncba szedni, amikor nekiütközött valaminek.
A férfi állt előtte.
Ebből elég volt, nem dőlhetek be holmi képtelen hallucinálásoknak, akarta gondolni a lány, de a férfi jelenléte oly erős volt, hogy pillanatképpé varázsolta kettejüket az élet fényképsorozatában. Minden megállt, megszűnt létezni, amikor a férfi gyengéden rámosolygott. Kacagó pillantása könnyeket csalt ki a lány szemeiből, karjainak áttetsző, lágy érintésétől borzongás futott végig a lány testén.
Hadd menjek veled, kérlelte némán. Nem jöhetsz, dolgod van még, felelte a férfi szavak nélkül. Neked is sok dolgod lett volna, sírt fel a lány lelke, miért mentél el? Mert többet nem tehettem, válaszolta a férfi. Én sem tehettem érted semmit, zokogta a lány. Megmentettelek volna, de képtelen voltam. Ments meg másokat, mosolygott rá a férfi. Ahogyan te megmentettél engem, sóhajtott a lány.
A férfi mosolya beragyogta az egész világot, tenyere forró volt és illatos. Csak te hagytad egyedül, hogy megmentselek, mondta, két kezébe fogva a lány arcát. Köszönöm neked, súgta, szájával a lány szájába lehelve az örökkévalóságot.
Boldog leszel, üzente az egyre távolodó alak. Rajtad múlik, mennyire, és hogy kire leszel hatással.

A lány könnyes arccal állt a tó partján. Előtte békés víztükör húzódott, mögötte cserfes embertömeg. Nem értette, miért szorongatta torkát a sírás azóta, hogy az az idős házaspár megjelent a felnőtt lányukkal. A kedvenc asztalához ültek, ahhoz az asztalhoz, ahol minden héten csoda szokott történni. Most is olyan érzése volt, mint általában, amikor tanúja volt kisebb-nagyobb csodáknak: látta, amint két jóbarát több évtizedes távollét után ismét találkoztak, vagy amikor a szépséges hölgy boldogan kiáltott fel- béna kezét váratlanul ismét képes volt mozgatni.
De most nem történt semmi.
Akkor hát miért érzi mégis azt a bizonyos melegséget a lelkében?
Talán ez a nap maga egy csoda, futott át a lány agyán. Könnyed léptekkel és könnyű szívvel indult vissza, egyenesen a tizenkettes asztalhoz. Amikor odaért, mosoly ragyogta be egész lényét.
Apró, törékeny rózsabimbó hevert a félig üres borospohár mellett.

15 Comments

  1. Kata
    Posted December 23, 2006 at 10:21 pm | Permalink

    Van köze a csodákhoz Krisz!
    Csoda ,amit az egyszerű szavakkal művelsz!
    Köszönöm…………..

  2. Posted December 23, 2006 at 10:37 pm | Permalink

    nem tudom, miért gondoltam, hogy csak úgy elmész fát díszíteni?! 🙂
    én köszönöm!!! :-*

  3. Nola
    Posted December 24, 2006 at 12:13 am | Permalink

    Krisz, ez fenségesen gyönyörű. Jó lett a befejezés is:)

  4. Eszter82
    Posted December 24, 2006 at 12:25 am | Permalink

    Szia Kriszti!

    Ez egyszerűen csodálatos karácsonyi ajándék:)))
    Kellemes ünnepeket!és köszönöm:)))

  5. Eszter82
    Posted December 24, 2006 at 12:26 am | Permalink

    Ja és nagyon tetszik a híd a lap tetején-olyan, mint Anne Shirley hídjí, ahol Gilbert Blythe megkéri a kezét:))) (az Anne Zöld Oromból sorozatban, nem tudom, láttad-e:)))

  6. Posted December 24, 2006 at 10:23 am | Permalink

    köszi hogy elolvastad Nolcsi :)) :-*

  7. argentina
    Posted December 24, 2006 at 6:08 pm | Permalink

    a szavaid… honnan jönnek????

  8. Posted December 24, 2006 at 11:25 pm | Permalink

    néha erőltetnem kell, hogy jöjjenek, de olyankor nem is jó írni
    amig be nem fejezek valamit, nyugtalan vagyok, így muszáj befejezni
    de neked ezt tudnod kell, hiszen te is a szavakkal varázskodol, csak te jobban, mint én!

  9. Posted December 25, 2006 at 12:21 pm | Permalink

    Eszti, örülök hogy neked is tetszett 🙂
    igen, a híd miatt tetszett meg a design, nem az én kezem műve, arra már nem futotta erőből, de ez is nagyon szép, és naná, hogy láttam az Anne sorozatot, nagyon szeretem, a Váratlan utazást is, nem tudom, ismered a http://www.greengables.hu oldalt? az Anne-ről szól 🙂

  10. tournesol
    Posted December 25, 2006 at 12:25 pm | Permalink

    Krisz, ez gyönyörű… Nem találok szavakat…
    Direkt Karácsony napjára tartogattam ezt az élményt, és nem bántam meg. Köszönöm!:-*

  11. Posted December 25, 2006 at 12:47 pm | Permalink

    jaj Csil, neked is tetszett? ez már túl sok öröm nekem 🙂 örülök és köszi a kedves szavakat! meg mindenkinek…

  12. Eszter82
    Posted December 30, 2006 at 12:12 pm | Permalink

    Igen, nagyon szeretem a Váratlan utazást is:))) Köszi a linket, megnéztem az oldalt és nagyon tetszett:))) Írj még soksok ilyet, mint ez, jó? :-)))))

  13. Posted December 30, 2006 at 10:42 pm | Permalink

    ok Eszti, igyekszem majd 🙂 😉

  14. Posted October 3, 2007 at 8:34 pm | Permalink

    Gertrud kisse lemaradva ide idefuzne – azert ide mert ez volt az utso a harom magyar kozul aminek linkjet elkuldted es amit leghosszabb leven utolsokent ejjel olvastam el az “Ars poetica” es “Az élet csókja” utan – szoval idefuzne az idefuzhetetlent, hogy nekem ez az “Ars poetica 2 -lirai valtozat”… Nem tudok szebbet, en komikusnak szulettem. De hogy en mert kepzelem az idot a 20-as 30-as eveknek…! Vakar-vakar… 🙂 Talan a lejobb bok amit mondhatok, hogy annak ellenere hogy ma nem volt Breakfast Show, ergo nem volt mit az ASban letolteni es otthon este ujra meghallgatni, kulon ezert kinyitottam a Mac-et, hogy elolvassam. Khmmm… No jo, utalom Geoff-ot, le kellet zarni a radiot es most nem leven Christian helyette, gondoltam egy Christina is megteszi… :-DDD Ezer pussz, g.

  15. Posted October 3, 2007 at 8:35 pm | Permalink

    P.S.: Ez meg hetfon vot…

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*