Nyakunkon…

…az élet, meg ami vele jár. Láttátok a filmet? 1994, Ethan Hawke (ahh), Wynona Ryder, az általam azóta is utált (jogtalanul) Ben Stiller. Huszonévesek az egyetem után, a nagybetűs élet küszöbén. Kamera, monológok, mikro-süti, gitár, szex, szerelem, melegek, AIDS, kurvajó zene. Dráma és humor, ahogyan csakis a valóság képes adagolni. Lassan tizenkét éve imádom a filmet, és azóta sem avult el; ma is ugyanolyan friss az üzenete, mint annak idején. Közel a harminchoz, pont ugyanazt érzem, amit akkor, amit ők, amit mindenki- csak tudnám hova, de hova, de hova, de hova megyek…? Gimiben el kellett döntenem, melyik egyetemre felvételizem. Hát árulja el nekem valaki, honnan a frászból tudná egy tizenéves, mi akar lenni, ha felnő, ha azt sem tudja, mitől fehér a fehér és fekete a fekete?! Mondhatná valaki, hogy létezik sors, végzet, bla bla. Talán igen, mert ha a tesóm nem ültet le az asztalhoz, és nem veri bele a nyolc éves, kelletlen fejembe az angol nyelvet, akkor nem járom ki az angol szakot, nem ismerem meg azt a sok csodálatos regényt, nem kezdek el írni angolul, nem leszek szerelmes… őő, sok mindenkibe, nem kezdek el dolgozni a családi cégben, nem ismerem meg a páromat, ki tudja, mikor fog véget érni a sor. Talán soha! De mindegy is, mert nem ez a lényeg. A lényeg, hogy annak idején baromira nem tudtam, mit akarok, és azt sem, ki vagyok valójában. Olvasgattam a naplómból, amit tizenéves koromban írogattam, és őszintén szólva, pszichiátriai esetnek látom most magam egy évtized távlatából. Krónikusan depressziós voltam, nem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy picsába az élettel, engem senki sem szeret, senkinek sem fogok kelleni, csúnya vagyok, kövér vagyok, buta vagyok, senki vagyok. Hogy mindenki kiröhögött, de legalábbis jóindulatúan simogatták a buksimat azzal, hogy majd kinövöd kislányom, nem igazán segített, bár igaz volt. Mai fejjel könnyű már ezt látni- de akkor semmi sem segített, és nem is segített volna. Tán még az sem, ha egy Péter nevű (majd később Zsolt) személy azt mondja, szép vagy, szeretlek, kívánlak, járjunk, szeressük egymást. El sem hittem volna nekik, ahogy néha még ma sem vagyok képes elhinni, ha valaki szépet mond rólam (bár sokat fejlődtem). Élveztem a szenvedést, a nyomort, a depit; élveztem, mert jó volt érezni; mert az érzések felszabadítják az embert; mert általuk sok mindent megtapasztaltam, ha másodkézből is.

Itt van ez a Lelaine Pierce, aki istenien tanul, de egyetem után kiteszik az állásából, mert nem hajlandó nyalni a hülye demagóg felettesének. Aztán Troy Dyer, nonkonformista, anarchista, szabadszellemű poszt-hippi, zsíros hajjal, laza pólókkal, érzéki szájjal és halálos dumákkal. Vickie Miner, aki a 66-ik pasijánál tart (jegyzi a neveiket egy noteszba!), de retteg az AIDS-től, és ruházati osztályon dolgozik eladóként. Sammy Gray, a kdves, helyes, félénk és érzékeny meleg srác, aki még nem mondta el a szüleinek. Aztán a szülők, akiket futólag ismerünk, de még az is sok. Lelaine mindent kamerára vesz a készülő dokumentumfilmjéhez: a fiatalok identitás-keresését akarja bemutatni. Na hiszen. Persze, van egy seggfej is, Michael Grates (Ben Stiller), kinyalt, sznob, felszínes, argh, hányok tőle, de Lainie beleszeret, amit persze Troy nem vág, hiszen ő imádja a csajt, de fél megmondani, aztán megmondja, aztán szex, menekülés, nem jó, nem jó. Lainie szuperjó anyagát Michael és az intézményesített hülye produkciós irodája átfazonírozná a saját maguk szájízére, ahogy mindenkit átfazoníroz a világ. Isteni film, isteni szereplőkkel, isteni párbeszédekkel, isteni színészekkel, a zene meg überjó. Aki keresi önmagát, az nézze meg.

Aztán, érdekes módon, ma is ez volt a téma. Adj rá kakaót (Pump up the volume), négy évvel korábbról, a zseniális Christian Slater-rel. Itt egy évtizeddel ifjabbak az áldozatok; gimi, Amerika (ja, az előző is ott), tinik, lázadás, útkeresés. Mark Hunter a suli legfélénkebb diákja, ámde a mikrofon mögött átvedlik szókimondó, anarchista, belevaló lelkisegélyszolgáltatóvá, útmutatóvá, aki nem tudja, merre kéne menni, de be is vallja- és itt a lényeg, ez az igazi segítség, bevállalni, hogy nincs segítség, mert mindenki ugyanazt a szart szagolja, amióta megszületik. Mark dühöng, ordít, élőben rejszol (na jó, csak tetteti, de akkor is poén!), tanácsokat oszt, szomorkodik. Persze, hogy imádják a diákok! Ő lesz az Isten, a Minden, akit esténként pontban 10 órakor meghallgathatnak. Csiszár Jenő? Rémlik? Én sose hallgattam, de egy barátnőm odavolt érte. Jóval a film után volt, és feleannyira sem volt lázadó szellemű… Howard Sterne, asszem létező DJ, mai is alkot, valami ilyesféle stílusban. Jeszenszky Zsolt- rock DJ, nem Robbie, nem, pont hogy őt ki nem állhatja, pedig… na mindegy… én őbele voltam fülig… Egy hang az estében, szobád sötétjében, mely mond valamit, üzenetet hordoz, hozzád szól és csakis hozzád. A levélírás minden fortélyát megtanultam négy év alatt (később hasznát is vehettem, és amit Zs nem értékelt, azt jó szívvel elfogadta más)- Nora levelei szebbek, költőibbek, mint az enyémek, de én is Mark-nak írtam, vallottam szerelmet minden héten, rejtve a sorok között, remélve és félve is, hogy megérti, mert akkor mi lesz? Gyáva kis kukac voltam… Nora bezzeg nem, ő kitart Mark mellett, és együtt viszik el őket a végén. Ja, hogy lelőttem a poént? Ugyan. Holt Költők Társasága? Mona Lisa mosolya? Ki nem látta? Azonnal pótolni. Az útkeresőknek, a félőknek, a bátraknak, a reménykedőknek ajánlom. Olyan emberekről szólnak, akik hatással vannak a fiatalságra, akik megmutatják, hogy másképp is lehet, mint a megszokott módon; a vége katartikus és megrázó, mindkét, vagyis mindhárom filmnek. A hős elbukik, de a lelke hátramarad, és az elszórt magokból csodaszép virágok nőnek majd.

You’re the voice, try and understand it, make a noise and make it clear, énekli John Farnham, a szupertorkú ausztrál, és ezt hangoztatja Mark is- ti vagytok a hang, hallassátok hát, ne bújjatok el, lépjetek elő, ne féljetek beismerni, kik vagytok valójában! Mitől féltek, félünk? Hogy kinevetnek? Rettegtem ettől… Hogy bántanak majd? Ettől valahogy sosem féltem… de ma már időnként, előfordul… az ember óvatosabb idővel. Hogy elveszik az életünket? Na, akkor már tényleg mindegy. Kinek mi a legnagyobb félelme. A halál, betegség, szegénység, magány, átlagosság. Rettegünk mindentől, de leginkább attól, mit fognak mondani mások. A ruhám, a hajam, a gondolataim, a szavaim. A nevetésem, a vágyaim, amitől boldog vagyok, amitől félek, amit szeretek. Merthogy, lássuk be, elég sokszor válunk gúnyolódás tárgyává, van, hogy viccből, van, hogy komolyan. És minél jobban bánt ez minket, annál jobban fognak gúnyolódni rajtunk. Olyan ez, mint a félelem a méhcsípéstől, vagy a kutyaharapástól: megérzik a félelmet, és nincs menekvés. Abban a pillanatban, hogy nem merünk kimondani valamit mások előtt, foglyok vagyunk, örökre. Sok személyt ismerek, aki fél megmutatni az igazi arcát, nekem, másnak, a szeretteinek. Magamat sem hagyom ki, dehogy, hisz én is félek, gyakran, bár igyekszem kimondani, amit gondolok. Szánalmasak ők is, és szánalmas vagyok én is, valahányszor félek valamit bevallani.

Egy szó mint száz- két remek film, Nyakunkon az élet (1994), Adj rá kakaót! (1990). Kicsiknek, nagyoknak, mindenkinek, aki fél, aki keres, aki vágyik, aki mást akar. Én mindenesetre baromira fel vagyok most pörögve, kedvem lenne kiordítani az éjszakába, valami obszcént, vagy dögöset, vagy szépet, mit tudom én. Persze, nem fogok, mert jó kislány vagyok, betartom a törvényt és a rendet. A szavakkal viszont játszhatok, és most éppen ehhez van kedvem:

KAPJÁTOK BE!!!!!!!!!!

[lázadó üzemmód kikapcs]

5 Comments