Az én csodálatos életem

Gyakran azon töprengek, vajon tényleg olyan semmilyen az életem, amilyennek tűnik? Külső szemmel nézve, bizonyára, hisz nem sokat csinálok. Alszom, reggelizem, dolgozom (kivéve, amikor nem), hazajövök, vacsorázom, leülök a gép elé, lefekszem. Így leírva elég tragikusan hangzik… (Ennek ellenére vigyorogni van kedvem, ha ránézek a kisebbik macskánkra, aki a szőnyeg közepén kinyújtózva alszik, kidugott rózsaszín nyelvecskével.)

Éppen Werner Herzog egyik csodás dokumentumfilmjéről olvastam ma (ez lesz az egyik februári filmünk a Bálint-házban); Wheel of time azaz Időkerék a címe, és a keleti filozófiákról szól. A Dalai Láma, buddhista szerzetesek, egy börtönből szabadult szerzetes és egy három és fél év alatt három ezer mérföldet gyalog megtett ember, aki Buddha megvilágosodásának a pontos helyére akart eljutni. Nem átlagpolgárok ezek, de Herzog-tól megszokhattuk már, hogy mindenről mesél, csak a középszerűről nem. Pedig a szereplői mind emberek, hús-vér, vétkező, tökéletlen emberek. A poklot megjárt, ám csodák csodájára a hitüket megőrzött emberek. Sosem felejtem el a Kicsi Dieter repülni akar-ból a férfit, aki megjárta (azt hiszem a vietnámi) háborút, és hazatérve mesélt a barátjáról, akit a szeme láttára fejeztek le, majd megmutatta az éléskamráját, ahol tonnányi, egy hadsereg számára is sok élelem volt felhalmozva, hogy soha többé ne éhezzen. Aztán volt egy másik film, amiben egy kitörő vulkán elől menekülő emberek nyomában üresen marad egy teljes falu; egyetlen ember marad lakóhelyén, mivel nem akarja hátrahagyni az életét. Milyen kétértelmű szó, élet… Ez a Herzog elképesztő ember lehet, azt hiszem, szívesen megismerném. Micsoda mesélő! És mindig bámulatos témákat talál. Szóval, ő meglátja az emberekben a kimagaslót és a különlegeset. Hol vagyok én az ő szereplőihez képest! Akik mellesleg valósak- ne feledjük… Akár mi is lehetnénk azok. Hiszen mindenki életében vannak csodák… mindenki véghezvisz valami nagyot, valami csodálatraméltót… vagy nem?

Amélie csodálatos életét néztem tegnap; lassan betéve ismerem, bár minden alkalommal tartogat számomra meglepetéseket. Amikor először láttam, elvarázsolt; olyan volt, mint Marquez a filmvásznon! Merész, hebrencs, üdítő film egy furcsa, imádnivaló, kotnyeles lányról, aki hozzálát megváltani a világot, de legalább is a szűk környezetében lévőkét. Valahogy mindenhez köze van, mindenkit szeret, és átlát mindent. Na, tegnapig mindez egy tündéri mesének tűnt.

Aztán valahogy bekattant, és a helyére kerültek a részletek. Úristen, csaptam a homlokomra- hát hiszen elképesztő életem van! Talán nincs olyan rábeszélőképességem, mint Amélie-nek, aki a kertitörpe-trükkel végre kimozdítja az apját a lakásból és elküldi utazni, de tudom, hogy voltam hatással emberekre már (talán nem ilyen látványosan, de akkor is). Amikor elhangzott a mondat, “rossz idők járnak az álmodozókra”, mintha rólam beszéltek volna. Sok-sok apró részlet, melyben magamra ismertem; ilyen vagyok, vagy ilyen akarok lenni. Félénk, érdeklődő, érzékeny, együttérző. Olyan, aki messziről megfigyeli az embert, aztán becserkészi; ahogy Amélie beleszeret a srácba- mintha időutazást tettem volna. Levél, üzenetek, rettegés a szembesüléstől.

És a fényképautomata fantomja- mely végig kísérte őket, aztán a végén kiderült róla, hogy nem is fantom, sem halott, aki ezernyi fényképpel akarja megörökíteni ömgaát az utókornak, hanem egy egyszerű szerelő, aki próba-fényképeket készít, és dob el. A lány és a fiú mindketten beleestek a csapdába: azt hitték, varázslattal van dolguk. De nem így szép az élet? Bármiről bármi kiderülhet. Én aztán tudom, hiszen imádok kitalált dolgokról írni, átdolgozni őket, valóssá tenni a valótlant.

Az üvegcsontozatú öreg bácsi mintha nekem mondta volna a végén, hogy menjek élni végre, ne zárkózzak be, mert elszáll az élet, és én itt maradok.

De én így is boldog vagyok. Van úgy, hogy szürkének érzem magam; olyankor minden más is az. Leggyakrabban azonban jó helyen vagyok, jó emberekkel vagyok körülvéve, csodás barátaim vannak, és egy csodás fiú az életemben, akivel csodába illően ismerkedtem meg. Amélie sem tökéletes, távolról sem. De meglátja a csodát mindenben, és képes átadni a körülötte lévőknek. Talán Herzog nem forgatna rólam dokumentumfilmet, de talán nem is ez a cél; talán azért forgatja őket, hogy az olyanok, mint én, tanuljunk belőle.

10 Comments