Azért sem változunk…?

Azért jellemző, hogy sohasem tanulok a hibáimból, és mindig ugyanúgy ugyanott bántok meg embereket, ugyanazon okokból kifolyólag. Mint egy törött lemez; pedig már tudatosan figyelem magam, dehát… ez van. Béna vagyok, na. Már tudom, miért piszkáltam a barátnőmet, miért vagyok idegesebb, miért vagyok ilyen meg olyan. Tudom… ennek ellenére minden egyes alkalommal végigjátszom a sértődöttet, mint egy rossz szappanopera szereplője, akit újra meg újra átver az élet. No, attól távol állok azért; engem az élet aranytenyérben hordozott eddig, és nem hinném, hogy ez sokat fog változni. Csak éppen, lássam be végre, és fogadjam el, hogy az élet tele van változásokkal. Minden és mindenki vál-to-zik. Comprende, amiga? Olyat nem tudsz mondani, kedves Krisztina, ami örök és változatlan. Az érzéseink megváltoznak, a külsőnk megváltozik, a lakóhelyünk megváltozik, a barátaink száma, színe, alakja, hozzáállása felénk megváltozik; elmennek, visszajönnek, újak jönnek, azok is elmennek. A szerelmeink jönnek, lángolnak, égnek, parázslanak, ellepi őket a hamu. Aki türelmes és toleráns, eltűr egy ismeretlent maga mellett egy életen át. Persze, ennek is megvan a varázsa… nem akarom elaprózni az érzéseimet most, boldog vagyok, a lángoláson túl is. De ettől a tény tény marad: változtam én is, a szerelmem, az érzéseim. Hogyan várnám el mástól, hogy változatlan maradjon?

Tegnap este, a sírás küszöbén, miután a tetves metrópótló húsz perc alatt sem volt hajlandó tiszteletét tenni a megállóban (és aztán kiderült, hogy csak péntekenként jár, nem hétközben, ahogy a kurva Demszky a kurva táblájára kiíratta, és emiatt emberek tucatjai idegeskednek a megállóban, és egyesek, mint én, lekésik egyik hévet a másik után) az is megfordult a fejemben, hogy talán a filmek fordítását abba kellene hagynom. Ha változás, legyen alapos. Vagy mi. A ráfordított munkámhoz, az utazáshoz, az idegeskedéshez képest nem kapok érte elég pénzt, és borzasztóan sok időmet veszi igénybe. Tizenegy éve csinálom, emlékszem az első filmemre, az izgalomra a gyomromban, ami azóta sem múlt el, legeljebb csökkent. Aki vagyok, az nagyrészt Tamás barátomnak és a filmeknek köszönhető, amiket általa megnéztem, megértettem. Ő elismer engem, nagyra tart, mindig jót hallok tőle. Hogyan dobhatnám el mindezt magamtól? De talán meg kell tennem.

És el kell engednem a barátnőimet, akik egy jobb élet reményében messzire mennek. Minden joguk megvan rá, és sokkal többet érdemelnek, mint amit eddig kaptak a sorstól.

És el kell engednem Zsenyát, ha menni akar. Menjen, legyen politikus, riporter, nőcsábász, hazug üzletember, pénzéhes ficsúr. Amit kaptam eddig tőle, az szép volt, csodálatos, felbecsülhetetlen. Más egy életen át ennyit nem kap, nem is tudja, hogy létezik ilyesmi.

Jól vagyok, Gitta, ne félts, csak engednem kell a dolgokat. Elmenni, változni, visszatérni, átalakulni. Nem csak velem történik mindez, nem én vagyok a világ közepe. Mikor fogom megérteni, elfogadni? Változás, Krisztina, változás. A legjobb barátod.