Pizza, románc, Voice of America

Eddigi életem során összesen három pizzát sütöttem. A harmadikat nemrég, pár hónapja, tisztességes lett a tésztája is, a feltét is. A másodikat sok-sok évvel ezelőtt; annak a tésztája “szalonnásra” sikeredett, a feltét volt csak ehető, azt le is kapartuk a barátnőmmel, és elfogyasztottuk. Az első… az első azt hiszem, ha jól számolok utána, nyolc éve sült ki a Práter utcai sütőnkben, egy augusztusni forró napon. (Kis adalék: az erdélyi nyaralásunkat, melyen résztvett két bátyám és a két feleség is, ehhez az egy naphoz kellett igazítani; ragaszkodtam hozzá, hogy aznap otthon lehessek. Már nem emlékszem, mi volt ennyire égetően sürgős, hiszen születésnap nem lehetett, se enyém, se övé, névnap sem, valami a műsorral lehetett kapcsolatban…) Csinos, virágmintás kétrészes ruhát vettem fel, térdig érő szoknyával (kb akkor volt rajtam utoljára ilyen szoknya), spagettipántos felsővel, mindehhez vajszínű nyári kalapot (kalapot is utoljára akkor vettem fel, de talán az volt az első alkalom is- méghozzá a sógornőm esküvői kalapját- bizony). Előzőleg kértem a Pizza Hut-osoktól egy pizza-dobozt, azt kifestettem, kidekoráltam. És a gőzölgő pizzával elmentem a Bródy Sándor utcába, ahol leadtam a dobozt a portánál, azzal, hogy adja át egy bizonyos személynek, aki az épületben dolgozott aznap este is, mint minden szerdán. Jelzem, az illető személy elmondásai alapján a pizza tökéletes lett. Ez volt hát életem első és talán utolsó igazán jól sikerült pizzája.

Persze, a sors most packázik velem. Néhány hete még megvolt a legelső kazetta, amit felvettem az Amerika Hangjai-ból. Tulajdonképpen nem is fontos, hiszen emlékszem, mi volt rajta: Survivor “kirakatműsor”. Amiket felvettem: Desperate dreams, American heartbeat, I see you in everyone, High on you, Is this love, Rebel son. Biztosan csak keresgéltem a rádióadók között, hátha valami jó zenére bukkanok. Hát ez zene volt a javából… sohasem hallottam még ilyet azelőtt: a gitár a lelkembe hasított, a dob a szívemmel együtt vert, az énekes hangja fájdalmasan lázadó és melankólikus volt egyszerre. A Survivor azóta is az egyik legkedvesebb rockcsapatom- amikor évekre rá szinte az összes addig összegyűjtött (köztük elég sok import ritkaságot) eladtam, az ő lemezeiket megtartottam. Képtelenség leírni, mit érzek, ha felcsendül a Rebel son… pedig néha szavakba tudom önteni, amit szeretnék. De ezt képtelenség. Aki hallotta, és megérintette őt a dal, az tudja.

Az az este meghatározó volt a rákövetkező négy évemet tekintve, hiszen attól kezdve minden szerda este bevackoltam magam a sötét szobámba, fülhallgatóval, nasival, teával, és egymagam voltam a zenével. Nemlétező világban barangoltam, nemlétező hétmérföldes cipőben; tinédzser voltam, tapasztalatlan, naív, álmodozó, első hallásra megérintett az a rockzene, ami mai napig ellágyítja a térdemet. Szeretetre, szerelemre vágytam, álmokat szőttem, képzeletbeli kalandokat éltem át; talán ezen mindenki átesik. Journey, Toto, Foreigner, Harem Scarem, Skagarack, Firehouse, Ten– felcsillan a szemem, ha meglátom ezeket a neveket. Steve Perry, Lou Gramm, Jo Williams, David Coverdale– istenek a számomra, hangjaikkal mai napig elvarázsolnak, és ez nem is fog már változni, noha vannak náluk sokkalta fejlettebb orgánummal rendelkező énekesek is. Ez hit kérdése: az embernek éreznie kell. Én hívő lettem azon a napon, és sokáig fogok még áldozni a dallamos rockzene oltárán…

Persze, a lényeget lefelejtettem tegnap, első buzgalmamban: FM 100.3, Lánchíd rádió, Amerika hangjai, szerda esténként 20.00 órától 21.45-ig. Egy kedves barátném figyelmeztetett (áldassék a neve hihi), gyorsan meg is hallgattam, és leszögeztem magamban, hogy azért változtak dolgok. Például a zene mibenléte: az első órát a modern, alternatív hangzású rockzene foglalta el, amit kifejezetten értékeltem, hiszen nem áll távol tőlem ez a műfaj amúgy sem (együtt változott az ízlésünk, Zs…), és a második részben hangzottak fel csupán a régi kedvencek. De a lényeg, hogy újra van Amerika Hangjai. Hihetetlen!

Róla mit meséljek? Aki ismer, tudja, amit tudni kell azokról az évekről… Hej, de szerelmes voltam… és milyen tudatlan és esetlen… talán ha később történik, nem várok négy évet, meg merek mukkanni előtte, vállalom, aki vagyok, képes vagyok kezelni azt, amit kaptam, és nem utolsósorban nem szórom ki a cukrot a cukortartóból miközben a kis kávézóban a Kool and the Gang Cherish-je szólt. Pfffff. És persze, felnőtt módjára képes vagyok levezetni egy értelmes társalgást. Az időjárásról, vagy isten tudja, miről. Áááááá de gáz volt, nagyon gáz!!! *kuncog*

Ha többet írnék erről, félek, túl sok lenne… pedig volna még mit… de minek? Megkönnyebbülnék a leírt szavaktól? Kétlem… hiába dobáltam ki mindent, ami rá emlékeztetett, töröltem ki a mobilszámát, satöbbi. Úgyis tudom fejből, halálos ágyomon is emlékezni fogok rá. Mert javíthatatlan nosztalgiázó, romantikus, nyomorult nem-erre-a-világra való, rózsaszín ködfelhőbe-burkolózó valaki vagyok.

Örülök, hogy örültél ma este nekem, Zs. 🙂