Ma délelőtt Werner Herzog Khala Chakra (Wheel of time- Időkerék) című 2003-as dokumentumfilmjét fordítgattam. A film teljes egészében Tibetben készült, Bodh Gaya közelében, mely falu arról ismeretes, hogy Siddhartha Gautama itt lelt rá a megvilágosodásra, és lett belőle az, akit később Buddha-ként ismertek. Ebben a faluban két-három évenként kerül sor az úgynevezett khala chakra beavatási szertartásra, mely során homokból mandalát építenek, imádkoznak, földre borulnak, keresik a megvilágosodást Buddha nyomdokain. És Herzog-nak sikerült mindezt filmre venni. Beszél a Dalai Lámával, aki megmondom őszintén, iszonyú jófej embernek tűnik. Megkérdi tőle Herzog, szerinte mi lenne egy ideális világ, mire a Dalai Láma azt mondja, szeretet, együttérzés, megbocsátás kell, kisebb hézag a gazdagok és szegények között, nagyobb mértékű fejlődés, és az, hogy az ember mindenkit a felebarátjának tekintsen. Azt is kérdezi tőle Herzog, vajon tényleg ez a hely lenne-e az univerzum központja, mire a Láma azt feleli, hogy a világegyetem központja mindenkinek az, ahol ő éppen van, vagyis mi magunk, az egyén, Herzog esetében tehát ő maga. Herzog nevet, és megjegyzi, hogy ez nagyon megnyugtató, de nem fogja elárulni a feleségének.
Beszél a filmben egy szerzetesről, aki gyalog érkezett a faluba nyugat-Tibetből, háromezer mérföldet megtéve, három és fél év alatt. Mindezt úgy, hogy folyamatos földreborulásokkal nehezítette az útját; ez kicsit olyan, mint a jógában a napköszöntés, vagyis több mozdulatból áll, és a legvége az, hogy az ember elnyúl a földön, majd feláll, és folytatja előlről. Mutattak más szerzeteseket, akiknek a cél az volt, hogy százezer földreborulást végezzenek, és Herzog szerint ez a legerősebbek számára hat hetet fog igénybe venni. (Úristen.)
Főznek egymásra, szeretik egymást, keresik a békét, a nyugalmat; egy szerzetes szabadnak ereszt néhány kismadarat, és amikor Herzog megkérdi, miért, a férfi azt feleli, mert minden teremtmény egyenlő, és minden teremtmény megérdemli, hogy Buddha lehessen, de ahhoz szabadnak kell lennie.
Rohadtul nem tudjuk, mi a boldogság, itt nyugaton. A lelki béke fogalma teljesen ismeretlen számunkra. Világos ez abból, ahogyan harácsolunk és gyűjtögetünk, és minden fontos, ami a testé, az anyaghoz tartozik, és pénzért meg lehet vásárolni. De ami a lélekről szól, azt általában messze elkerüljük, mert nem értjük, és félünk attól, amivel jár. Le kellene mondanunk a javainkról ahhoz, hogy valódi békére leljünk, és ez tény. Ennek tudatában is imádom a könyveimet, lemezeimet, ruháimat, és szeretem a pénzt, mert boldoggá tesz az, amit venni tudok belőle. Ennek ellenére csodálattal néztem a szerzeteseket, azt a végtelen nyugalmat az arcukon, az önzetlen szeretet- hiszen nincs semmijük, nem veszíthetnek el semmit, ezért nincs miért féljenek, a haláltól sem félnek, hiszen a halál számukra csupán egy átjáró egy másik életbe- milyen csodálatos! Egyszerű igazságok, csodálatos, végtelen békesség. Mennyire más élet a miénktől…
(Megjegyezni szeretném, hogy Werner Herzog neve számomra nagyon kedves, hiszen nem először fordítok a dokumentumfilmjeiből, és mindig olyan témákat dolgoz fel, amiket senki más, és amik mély gondolatokat ébresztenek. Van például egy, ami süket, néma ÉS vak emberekkel foglalkozik, azzal a világgal, melyben nincsneke színek, sem arcok, sem hangok, és nem lehet elmondani, hogyan érzünk. Egy másikban egy kis falucskát mutatott be egy vulkán tövénél; a vulkán kitörni készült, ezért mindenki elmenekült a faluból, egyetlen embert leszámítva. Miért maradt ott? A végén a vulkán nem is tört ki- csalódott volt az ember? Vagy örült? Egy másik filmben Kicsi Dieter-ről van szó, aki megjárta Vietnámot, és elmeséli az ottani hónapjait, a fogságot, a kínzásokat, melyeknek alávetették, a barátja elvesztését, és hogy hogyan tudott életben maradni, és hogyan viszonyul az élethez ma. Van egy filmje egy világbajnok síugróról, aki az ő idejében elképzelhetetlennek tartott távolságokig volt képes ugrani a síléceken. Csodálatos filmek mind, és a Herzog által rendezett játékfilmekről még nem is beszéltünk, igaz, én sajnos alig láttam egyet-kettőt, de a filmtörténet egyik nagy mesteréről van szó. Be fogom pótolni őket.)
Este meg a TV csatornák között bóklászva fenn akadtak a szemeim egy műsoron a VH1 nevű zenei csatornán, ahol időnként épületes “szórakoztató” műsorokat vetítenek. Ez speciel amerikai kislányok szépségversenyéről szólt. Öt és hat éves kislányok. Sminkelve. Hajuk feltupírozva felnőttesre. Apró testük barnítóval beszórva. Saját fogaikon MŰFOGAK. Tanítják őket járni. Riszálni magukat. Vigyorogni. (Az nem mosoly, az vigyor, groteszk, művigyor.) Kelletni magukat, öt évesen. Bebeszélik nekik, hogy nyerniük kell. Az anyjuk büszkén beszélnek róluk. Tupírozzák a hajaikat. Sikoltoznak, ha nyer a csemetéjük. Míg ők maguk tonnás, hájas, öreg tehenek. Elnézést, de ez az igazság: az amerikaiak nagy része elhízott tehén. Elképesztő, ahogy szorongaták a kislányokat, akik egyik pillanatban normális, egészséges, átlagos gyermekeknek tűntek, utána pedig Barbi-babáknak. Azt hittem, komolyan, elbőgöm magam, amikor megláttam a műfogakat. Még A család kicsi kincse (Little Miss Sunshine) után is sokkoltak ezek a képek, mert valahogy az ember nem számít arra, hogy egy film ennyire a valóságon alapszik. Borzalmas volt, embertelen, ostoba és végtelenül elszomorító. Milyen ember az ilyen, aki kitalál egy ilyesmit? És milyen anya az, aki ide elviszi a gyerekét? Milyen világ az, ahol gyermekeket arra tanítanak, hogy szépnek kell lenni, különben nem érsz semmit? Nem akartam hinni a szememnek, nem volt erőm elkapcsolni, ez még azon is túltesz, amikor átlagemberek kinéznek maguknak egy hírességet, és azt akarván, hogy őrá hasonlítsanak, elmennek plasztikai sebészhez, az meg fogja magát és poton néhány tízezer dollárért felvágja őket, lecsapolja őket, átfúrja őket, elvesz belőlük, hozzájuk told, és voilá, kész Jennifer Aniston (gyatra) utánzata. Úristen az égben!!!!!
Ordítani akarok ilyenkor, de kinek? Ki tudná ezt megoldani? Hogyan lehet meggyógyítani ezt a beteg világot, ahol kutyákat robbantanak fel mókából (egy másik országban pedig embereket), ahol pénzért mindent meg lehet venni, ahol ha valaki más akar lenni, azt utálják, ahol az orrunknál fogva vezetnek bennünket a politikusok, a média, a sztárok, a munkaadóink kihasználnak bennünket, az emberek mindent megveszenk, ami dugással kapcsolatos, ahol az a jó film, amiben sokk éri a nézőt (minél több, annál jobb), ahol az a hír, ha szörnyűség történik, de soha semmit nem mondanak be, ami szép vagy építő? Hogyan jutott ide ez a világ? Hogyan keresheti az egyik ember a megvilágosodást, a semmit, ami a boldogság legnemesebb alakja Buddha szerint, és hogyan keresheti a másik az anyagi boldogulást és felszínes életet?
