Már akkor sejtettem, hogy ki fog merülni szegény, amikor láttam, hogy majdnem egy hónappal meghoszabbították a turnéját. Hét hónap koncertezés. A tizenkettőből. Mindeközben rengeteg kisebb fellépés, kötelező pofavizit, a szokásos, ami “elvárható” egy fiatal énekes sztártól. Ha nem lenne ott a családja, a kedves, normális felfogású, szerető szülei, és az öccse, meg a valószínűleg nagyon jó barátai, már régen elveszett ember lenne. Ekkora siker ilyen kis idő leforgása alatt bárkit tönkretesz, az alkohol és kábítószer mámor-menedékébe taszít. Az ilyen mértékű rajongást, ami őt most körülveszi az Államokban (és lassan máshol is) épkézláb ember legyen, aki képes feldolgozni sérülés nélkül. Imádják, szeretik, egyre többet várnak tőle, követik, donganak körülötte, hiszen tehetsége és rendkívüli közvetlensége miatt ellenállhatatlan. Mindig kedves, mindig van egy jó szava mindenkihez, viccelődik, és nem szállt el magától. Egyelőre nem. Valószínűleg nem is fog már, mert biztos alapokat kapott Jack-től és Lindy-től, és most naponta áldhatja a fennvalót, hogy ilyen szülők gyermeke lehet! Csakhogy…
Még nincs május, és már fáradt… látni a képeken, és tegnap az American Idol-ban (az amerikai Megasztár) azt mondják, érces volt a hangja. Hát hogy is képzelték, hogy képes végicsinálni hét hónapnyi koncertezést, ilyen beleéléssel, szenvedéllyel? Ha pedig visszavesz, akkor azt mondják majd, már nem is érdekli az éneklés. Tudtam én, hogy jobb lett volna megmaradnia angyalnak… de az angyalok a földre vágynak, emberek karjaiba. Leszállt közénk, a fájdalom és gyönyör világába, és ki tudja, mi lesz vele itt? Ha nem tudnak rá eléggé vigyázni? Olyan kevés ideje van itt, ugye nem lehet, hogy… ugye nem?!
Enigma dala, a The return to innocence (Vissza az ártatlansághoz) megy éppen most a rádióban. Miért pont ez? Miért pont most? Ki üzen és mit? Miért nekem? Hisz nem tehetek semmit. Semmit.
