Egy angyal élőben

2007. Június 6-a, London (Hampton Court Palace)

Koncertbeszámoló

Előzményekről is ejtessék néhány szó, mert így kerek a történet. Mármint, hogy miért vettem a nyakamba a világot, és utaztam külföldre, nem kevés anyagiak ellenében, egy sima zenei koncert kedvéért. Nem Bécsbe, ahova eddig már kétszer is vonatoztam, egyszer Tori Amos, másodszor Phil Collins miatt. (Megjegyzem, mindkét előadó, azóta, ellátogatott kis hazánkba is…) Hanem a világ egyik leglüktetőbb fővárosába, Londonba.

Szóval, minimális bevezető gyanánt: Joshua Winslow Groban az illető, egy lengyel zsidó apa és norvég születésű amerikai anya elsőszülöttje, most 26 éves énekes, akit egyre nehezebb zeneileg bekategorizálni. Újságírók próbálkoznak vele, de beletörik a bicskájuk a feladatba, ugyanis Josh-t lehet(ne) Andréa Bocelli-hez hasonlítani, de minek? Bariton hangján eleinte a klasszikusabb darabokat szólaltatta meg, ám a második lemezén már a rock és világzene stílusával is kacérkodott, a harmadik, Awake című lemeze pedig már egyértelmű zenei sokszínűséggel büszkélkedhet: található rajta szívhez szóló pop-ballada, monumentális, már-már a rock-opera határait súroló darab, de könnyed, afrikai ritmusokra épülő világzenei dal, ahogyan populárisabb jazznóta is, a Groban-hangzástól megszokott lírai dalok mellett. Unalmasnak egyáltalán nem mondható lemez, és a legkeményebb kritikus sem vádolhatja Josh-t azzal, hogy hagyná magát beskatulyázni. Közreműködik egy rakás híres zenésszel, és nyitott mindenféle stílusra. (Ezzel, természetesen, sikerült elveszítenie nem kevés rajongót azok közül, akik az első lemeze után szerettek bele a bársonyos hangjába, amely, valljuk be, a legjobban a klasszikusabb darabokban érvényesül. Ellenben magához édesgetett nem kevés olyan embert, akinek szimpatikus ez a zenei nyitottság.) Ha azt vesszük, kevés ennyire fiatal énekesnek sikerült ilyen kevés idő alatt eljutni egy már szilárd rajongói bázissal rendelkező énekes másolatának imázsától a saját maga által kialakított zenei világához. Josh 17 évesen ugrott be Bocelli helyett a Grammy díjátadón (azt hiszem), mert David Foster úgy találta, a srác megfelelne. Nos, megfelelt, sőt. Húsz évesen már lemeze volt, és rengeteg rajongója. Alig néhány év alatt énekelt a pápa előtt, az olimpiai játékok záróünnepségén, a Béke Nobel-díj ceremónián, rengeteg megnyitón, ünnepségen, fellépésen. Azóta már az amerikai koncertekre szó szerint nincs jegy, mert percek alatt elfogynak. Ennek köszönhető, hogy Josh idén februárban kezdte a turnéját Amerikában, és azóta már túlvan az európai turné első fejezetén is, de egy hónap múlva ismét Amerika a cél, majd Ausztrália, és állítólag a kora téli fagy ismét elhozza őt az öreg kontinensre. Nem mellékesen, a kiérdemelt egy hónapos pihenőjét azzal tölti, hogy karácsonyi lemezt vesz fel Londonban. Pörög a srác, nyomja ezerrel, egy percig sem áll le. Kérdés, meddig bírja- de egyelőre bírja. A hangja is, ahogyan volt alkalmam meggyőződni róla múlt szerdán.

De azt még nem is írtam, miért Josh. Miért is? A fene se tudja, miért ő. De elég volt kétszer hallanom a hangját futólag; furcsa dal volt, kicsit szeretetreméltó, kicsit klasszikus, kicsit szentimentális, de mindenképpen fülbemászó és dallamos. És hozzá egy olyan hang, amilyet még sosem hallottam. Látván, hogy az ebay-en ugyan minden lemeze kapható, de borsos áron, letöltöttem két lemezét, és egyik este, amikor mindenki lefeküdt aludni (Angliában voltunk látogatóban Vilivel, az anyukájánál), elindítottam az Awake-et. Azt hiszem, a Mai végére már teljesen libabőrös voltam, és csak utána jött a You are loved, amit nem egyszer indítottam újra. Talán ha négy dalt hallgattam meg rendesen a lemezről aznap éjjel, mégis, este 11-től hajnali 3-ig folyamatosan hallgattam, és csak akkor hagytam abba, amikor már sajgott a fülem a fejhallgató nyomásától. Hihetetlenül hangzik, de az összes eddig általam megismert zene közül ez volt az első, amit úgy éreztem, hallgatnom kell, tovább, és tovább, szünet nélkül, mert ha nem, akkor megáll az élet; úgy éreztem, amíg ezt a hangot hallom, semmi baj nem érhet. Közel négy hónap eltelte után ez mit sem változott; a repülőgépen mindig félek, főleg ha egyedül utazom, de most végig Josh-t hallgattam, és nem féltem. Nem egészséges dolog ennyire függeni valamitől, de nem tehetek róla. Akármi mást hallgatok (és a You are loved óta nem sok mindent hallgattam- nem volt rá igényem), tetszhet, de valahogy Josh az igazi. Elvonta a figyelmem arról a tényről, hogy a párom elutazott egy hosszabb időre; rengeteg új ötletet adott, írásra, rajzolásra- először is, ismét kedvem van rajzolni! Ahogy anyumnak is, mellesleg. Fogékonyabb lettem sok mindenre; észreveszek olyasmiket, amiket azelőtt nem. Annyival gazdagabb lettem, hogy nem lenne rá idő elmondani.

Természetes hát, hogy látnom kellett élőben.

Vettem szép nyári ruhát. Anyukám átalakította csodaszépre. Vettem szandált. Szép akartam lenni, na! Kinyomtattam az ajándékaimat (általa ihletett írásaimból néhányat, és a háttér képeimből is jópárat), vettem hozzá egy Tokaji aszút és két tábla keserű csokit, ugyanis azt szereti a drága. Minek ajándék, kérdezhetnék a cinikusok, amikor eleve egy vagyont fizet az ember lánya az utazásra, nem beszélve a koncertjegyekről. Ilyen a showbiznisz: fizetsz a jegyért, ő meg előadja magát, slussz-passz. De nem az én világomban- annyi mindent kaptam tőle, hogy úgy éreztem, adnom is kell valamit. Ez van, ki lehet nevetni; nem érdekel, mert csak így tudtam nyugodt lélekkel odamenni. Szerda délelőtt még Paddington negyedben kóricáltunk egy vacak ajándékszatyor után kutatva; amit találtunk, az ocsmány volt. Átkoztam magam, hogy nem vittem egyet itthonról, mert az angoloknak borzalmas az ízlésük! Végül sikerült egyet találni, ami szinte többe került, mint a Tokaji, de szatyor volt és megfelelt, nem válogattam- kellett és kész.

De szóval, szerda. Délutánra beütött a jégkorszak! Előző napokban 25 fok, két napra rá ismét 25. Szerdán június 6-án 10 fok ha volt, sokat mondok… Szerencsére azelőtt való nap, élvén a gyanúperrel, barátnőmmel bejártuk a várost egy nadrág után. De a szandál maradt, és a mélyen dekoltált selyemblúz is. Hála istennek, volt velem kardigán. Persze, szabadtéri előadás volt, miért is ne- a csodaszép Hampton Court Palace színpadán, ahol az éves Hampton Court Fesztivált rendezték meg (olyan fellépőkkel, mint José Carreras, Tom Jones, Bryan Ferry stb.), kb. két ezres néző részére. Én, hála Krisztának, aki elbumlizott személyesen megvenni a jegyeket (Londonban él) a 4ik azaz negyedik sorban ültem, ami nem volt több, mint 5 méterre a színpadtól. Konkrétan, a mikrofon állvány premier plánban virított előttem; amikor megláttam, hol fogok ülni, komoly nevetőgörcs kerülgetett zavaromban. Elég hideg volt, de amíg járkáltunk, nem volt gond. (Na majd utána.) Telt, szépen telt a nézőtér, sokan voltak sárga rózsával, ami azt jelezte, hogy ők rendszeres látogatói a hivatalos rajongói fórumnak. Senkit sem ismertem, de azért váltottam pár szót ezzel-azzal.

Nagyjából 10 perccel 9 előtt mellém ült egy fiatal nő, csinosan kiöltözve. Kiderült, hogy a palotában dolgozik; elmesélte, hogy aznap reggel összefutott Josh-sal, aki bement próbálni, és azt is, hogy a srác nagyon kedves és közvetlen. (Tudtuk.) Rákérdeztem, azért jött-e a koncertre, mert diszkontot kapott a jegyre, vagy mert- a szavamba vágott, hogy nem nem, nagyon szereti Josh-t. Gondoltam, micsoda élmény, helyben dolgozni, a kedvenc mellett. Kedves volt nagyon, megkérdezte, honnan jöttem, rendesen meglepődött, hogy ilyen messziről. A nevét sajnos nem kérdeztem meg.

Ekkorra már szó szerint vacogtunk. Vagyis, csattogtak a fogaink. A zenekar már elfoglalta a helyét a színpad tetején (kb tízen, köztük egy IRTÓ vonzó, negyvenes, őszes halántékú és szakállú, elegáns, úriember kinézetű nagybőgős), elől pedig már oda voltak készítve a hangszerek Josh közvetlen állandó zenekarának. Kilenckor bemondták, hogy foglaljuk el helyeinket mert kezdődik az előadás hamarosan.

Hát el is kezdődött.

A You are loved első akkordjai felcsendültek, és én ott, abban a pillanatban már nem éreztem hideget- ezt a dalt hallottam tőle először, és ez az a dal, amit képes vagyok folyamatos lejátszásra tenni órákon keresztül. Don’t give up, it’s just the weight of the world, when your heart’s heavy I, I will lift it for you… Ne add fel, csak a világ súlya ez, ha nehéz a szíved, majd én felemelem helyetted, és így tovább. Sablonos, érzelgős, semmilyen szöveg. De ezzel a hanggal, páratlan szépséget nyer; egy angyal ígérete, hogy segít, ahol kell. Eddig nem hagyott még cserben, ezután sem fog. Olyan szép ez a dal, már a lemezen is; élőben is sokszor hallottam, de eddig mindig úgy éreztem, hamisan énekli. Hát most egyetlen hangja sem volt hamis- olyan mélyen indított, hogy beleborzongtam, és olyan erősen szárnyalt, hogy betöltötte a teret, és szerintem mindenki lelkét, aki ott volt. Nem tudom elmondani, mennyire szép volt így élőben, nem csak a dal, de Josh maga is, pedig nem volt túl elegánsan öltözve (a ruháját csak kb félóra múlva vettem észre): farmer volt rajta, fekete szolid cipő (majdnem bakancs), fehér-fekete matrózfelső és rajta egy sötét zakó, aminek az alja ki volt rojtosítva. Bejött, elkezdett énekelni, és az első dalt reszketve ültem végig, de nem a hideg miatt. Egyszerűen tökéletes volt!!!

Utána jött a Mai, ami monumentális volt élőben is; Josh ekkor szólalt meg először, téve néhány megjegyzést a hidegre, és megdörzsölve a kezeit, lelket lehelve beléjük. Az Un dia llegara-ról most tudtam meg, hogy egy orosz nő írta, és Josh szerint benne van a bús orosz lélek. (Tény, hogy gyönyörűségesen szép.) Ekkor odafordultam páromhoz: szóval tud énekelni a srác, mi? Vili megjegyzése: ja… asszem ezeket a dalokat meg sem próbálom eldúdolni. (De azért este a szállodában a Mai-t dúdorászta heheheee…)

Un giorno per noi– halálosan szép volt… Now or never, nagyon komor dal, sokatmondó szöveggel, egy pillanatról, amelyben dönteni kell, amelyben eldől két ember kapcsolatának sorsa, amelyben nem merünk őszinték lenni, és telik az idő… hatásos volt nagyon… So she dances, amit nem szeretek, de a koncert előtt azt mondtam, felőlem a Petróleumlámpát is elénekelheti, csak énekeljen. (A Petróleumlámpát ugyanis ki nem állhatom, a világból is ki lehet vele kergetni!!!) Ezután megröhögtetett minket, elmesélve, hogy a So she dances (Tehát, táncol) címét mindig viccesnek találta, és többek között elképzelt egy pödört bajszú csábítót egy kastélytoronyban, aki mély hangon duruzsol egy lánynak, majd elmondja magában: So, she dances. Így elmondva nem vicces, de Josh, mivel színésznek készült, akár stand-up komikusnak is elmenne. Azt csinál a hangjával és az arcával, amit akar! Félelmetes. Dőltünk a röhögéstől. Hozzátette, azért szokta ezt a dal után elmesélni és nem előtte, mert mindenki végigkuncogná a számot; de most akkor próbáljunk komolyak maradni a továbbiakban. Nem esett nehezünkre, mert a February song jött, amit félig ő írt, és amit zongorán kísért végig ezúttal is. Nagyon szép dal, bensőséges és szomorkás, nagyon szeretem, elvesztett barátról, elvesztett szerelemről, bizakodó jövőről. És utána az Alla luce del sole jött- a kedvencem- nincsenek szavaim! Nehéz kiénekelni, mint nagyjából minden dalt, amit választott eddig a karrierje során, de egy hamis hangot sem produkált, fantasztikus volt!

Ezután kisurrant, de még előtte felkonferálta Lucia Micarelli-t, a hegedűs gráciát; a hideg miatt sikerült egy kicsit dadognia, de mindenesetre, Lucia hétrét görnyedve a röhögéstől libbent a színpad közepére, és alig bírta abbahagyni. Aztán amikor sikerült neki, elkezdte a szólóját. Alternatív hangzást produkált, majdnem kakofón hangokkal, de lélegzetelállító volt, és úgy beleélte magát, hogy mint utóbb mesélik, sikerült három húrját leszakítania. A szóló második felében Led Zeppelin Kashmir-jába ment bele, ami annak, aki ismeri, elég sokat mond. Kemény, zúzós, HÚ azannyát de ütős darab. Ez a kis csaj, félig pucér háttal, mezítláb a tíz fokban, rendesen megizzasztotta magát és minket is. Nem semmi volt! Vili megjegyzése: egy ilyen apró teremtés hogy képes ekkora zajt csapni maga körül?!

Lucia abbahagyta, majdnem szétkapkodtuk. És elindult az In her eyes. Ami szintén az egyik kedvencem az összes közül, nem csak a lemezről. Fantasztikus a zenéje, és csodás a szövege is; állítólag a rajongói számára írta kifejezetten, akik annyi mindent látnak benne, angyalt, férfit, hőst, ő pedig, nagylelkű velünk, bár csak egy egyszerű embernek tartja magát. Szó szerint a rajongók számára is adja elő minden alkalommal. Elindult a zene, de Josh-t nem láttuk sehol. Már énekelt, de nem volt a színpadon. Kis forgolódás után láttuk, hogy a nézőtér tetején áll, a legfelső sorok között. Lassan elindult a sorok mentén, és az emberek, néhány pillanatnyi sokk után, elkezdtek felállni, hozzáérni, megfogni a kezét, fényképezni, sikoltozni. Rengeteg előadó van, aki bedobja magát a nézők közé, végigrohan, imádja, ahogy imádják. Josh az első, akitől elfogadom, hogy ÉRTÜNK teszi, mert pontosan tudja, mit éreznek a rajongók a közelében. Nem láttam mellett testőrt, de nem is volt rá szükség. Lassan sétált, miközben énekelt, és időnként elnyelte a tömeg, a feje búbja sem látszott ki (nem túl magas), de a hullámzásokból lehetett tudni, merre jár éppen. Libabőrös lettem a pillanattól: túlzás nélkül olyan volt, mint a Messiás és a követői. Mindenki talpon volt, azok is, akik nem voltak a közvetlen közelében. Bő négy percen át volt a nézőtéren, mindenféle szívbaj és hűhó nélkül, majd a dal végére felrohant a színpadra (hogy felmelegítse magát, gondolom, hihi), és ott fejezte be. Eszméletlen volt… leírhatatlan.

Azt hiszem, ezután adtuk át az ajándékokat. Amikor láttam, hogy viszik a színpadhoz, én is odasiettem. Kapott játékkoronát, nyuszifüleket (mindkettőt feltette), Sweeney Todd márkájú borotválkozó olajat (Sweeney Todd-nak hívják a tüneményes kutyusát), enyhe célzásként arra, hogy borotválkozzon (ami engem illet, NE tegye- borzasztóan vonzó borostával…), egy verset valakitől, világító pálcákat, és az én szatyromat, amit amikor átvett, úgy tett, mintha lehúzná a súlya, egyem a szívét. Persze, odavoltam, hogy sikerült átadnom neki!!! Az ajándékok után megint marháskodott egyet, a világítópálcákkal, belement a Rhythm is a dancer c diszkóslágerbe (imádtuk!!!) és technózott egyet nekünk. Hát lehet nem szeretni?! Aztán megint szólt, hogy na most valami teljesen más jön, a L’ultima notte. Valóban más volt, gyönyörű… az utolsó éjszaka, mely után másnap vége valaminek. Huh.

Majd az egyik kedvencem, ismét… Leült a zongorához, és miközben a háttérben dörgött (a program része volt, hála istennek, nem az időjárás meglepetése) elmondta, hogy Los Angeles-ben, ahol él, csak nagyon ritkán esik, és alig vannak évszakok, ezért nagyon szereti az esőt. (Megjegyzés: Vili évek óta mondja, hogy odavan az esőért. Én személy szerint utáltam. Talán eddig… mint mondtam Vilinek is, ha két ilyen pasi, mint ő és Josh, szeretik, akkor csakis jó dolog lehet. Na meg, Milán is szereti!) És elkezdte a Remember when it rained-et… amit szintén félig ő írt, és amitől minden alkalommal képes vagyok teljesen átszellemülni. Fantasztikus volt, nagyon hatásos és szép.

Ezután leült a lépcsőre és mesélt a Nelson Mandela-val való találkozásáról (aki mellesleg kinevezte őt az AIDS elleni kampánya nagykövetének), a dél-afrikai útjáról, és arról, milyen mély hatást gyakoroltak rá az ott látottak. Milyen kevés pénz kellene, hogy segíthessünk. (Megjegyzés: saját alapítványa van, a rajongók szorgoskodnak ennek a keretein belül és rendesen folynak is be a pénzek.) Természetes, hogy a Lullaby és a Weeping következett, az afrikai hangulatú dalok, melyektől az ember csak egyszerűen jól érzi magát. Nagyon klasszak voltak élőben is.

Ezután a To where you are jött, amit Diana hercegnő emlékének ajánlott, egyúttal megemlítve, hogy Július 1-jén ő is fellép Londonban a Diana emlékkoncerten.

A Machine– szintén kedvenc- talán a legsokszínűbb dal eddig, amihez köze volt, isteni, jazz-es (Herbie Hancock közreműködése miatt is), kemény, sokatmondó, nagyon, nagyon jó dal, egyszerűen imádom! Talán itt vettem igazán észre, milyen férfias abban a farmer-zakó kombinációban: nem ácsorgott egy helyben, de nem ám, de a leírásokat inkább meghagyom mindenki képzeletére. Egy biztos: hiába tette magát az amerikai turné során, mint akinek szüksége van tánctanításra Angélique Kidjo részéről (aki Afrika egyik legelismertebb énekesnője, előzenekarként kísérte el Josh-t, és együtt sokat hülyültek a koncerteken; mellékesen pedig, Vili odavan a nőért, van tőle vagy hét lemezünk odahaza), mert azt hiszem, nincs szüksége semmi ilyesmire. Tud mozogni!!! Volt egy pillanat, amikor leguggolt és úgy énekelt, és bár nem volt szél, valahogy mintha mégis szél kapott volna bele a hajába; táncolt az elemekkel, része volt a pillanatnak, annyira, de annyira jó volt ott lenni és látni mindezt!

Ezután elköszönt, na de nem oda Buda, nem hagytuk. Jött a ráadás első fele, a Canto alla vita, az egyik überalles kedvenc, egyszerűen csúcs, már eleve, de hát még ha azt vesszük, hogy a bevezetőben szintetizátoron játszik, a dal végén pedig a dobokon! És nem is akárhogyan. Sokkal jobb volt itt a szólója és az egész instrumentális rész, mint az előző turnén, erősen idézte bennem a Toto zenekart (ami a világ egyik legzseniálisabb csapata, imádom őket, kétszer láttam őket élőben, fergetegesek), le a kalappal a srác előtt. Odavoltunk érte!

Utána a You raise me up jött, amit annak idején ki nem állhattam, de mára az egyik kedvencem lett, szintén sablonos szöveggel, de az ő hangjával csodálatosan szép. Ekkor ismét elköszönt, látszólag végleg, mert fények le, mindenki el, de csak visszahívtuk, és azt mondta, na jó, rendben, végtére is, van még két lemezem, belefér még néhány dal (őrjöngés!). Aztán csak az Awake két bónuszdalát adta elő, a Smile-t (ami a Chaplin-szál miatt speciálisan közel áll a szívemhez) és az Awake-et, ami az egész lemez talán legeslegszebbje. Zongorázott, és énekelt, arról a pillanatról, amikor az ember megállítaná az időt, és ébren maradna, hogy ne múljon el a perc. Milyen találó… Azt olvastam erről, hogy a szüleiről is szól ez a dal, és a háláról, amit irántuk érez, és a félelemről, hogy mindennek vége egyszer.

És vége volt. Közel két órát adott nekünk, tizenkilenc csodálatos dalt, és egy felejthetetlen estét. Talán a hideg miatt, talán mert ez volt az európai turné utolsó állomása (egyelőre, remélhetőleg), mindenesetre, nagyon magas szinten zenéltek a fiúk lányok, és Josh kitett magáért rendesen. Akik többször látták élőben mesélték, hogy különlegesen jó volt itt, tisztán énekelt és élvezte ő is minden percét.

Utána vártuk a kijáratnál, jó egy órán keresztül, de sajnos ment az utolsó vonatunk London felé. Kilenc szerencsés számára végül megjelent, később; az autó már rákanyarodott az útra, de amikor Josh észrevette őket a hidegben, visszafordultak és odament hozzájuk. Ilyen ő, mindig kedves, mindig gondol másokra, pontosan tudja, mennyire szeretik, és nem fukarkodik ő sem a szeretetével. Képtelenség nem szeretni egy ilyen embert, aki ennyire képes játszani az érzelmeinkkel, hol drámai, hol szívhez szóló, hol sírósra nevetteti az embert, mindezt percek leforgása alatt; majd az emberek közé megy, nem játssza meg a sztárt, lehetne akár a szomszéd haver is, olyan közvetlen; felvillantja a mosolyát, csak úgy, és az embert átjárja a meleg a legnagyobb fagyban is. (Jaj, az a mosoly… a semmiből jön, és beragyogja az arcát, és maga körül mindent.)

Kicsit unom már, hogy ha az emberek kérdezik, mégis mit énekel ez a fiú, képtelen vagyok nekik elmondani, mert nem opera, nem sima pop, nem érzelgős anyámfia énekes, nem is túl komoly, nem távolságtartó, mindenkihez szól, és egyáltalán, nincs még egy ilyen előadó, aki így tud énekelni, és ennyi stílusban, továbbá így játszik a hangszereken, és ilyen dalokat képes írni. Saját dalai vannak, a saját stílusában, és az egész Josh Groban-jelenség olyan, hogy nincs kedvem senkihez sem hasonlítani többé. Ezentúl majd azt fogom mondani mindenkinek, aki kérdezi: meg kell hallgatni, kérem szépen.

Csodás volt, fantasztikus, és azóta is annyi gondolat támadt bennem, amiket le kell írnom, le kell rajzolnom, köszönet érte Josh-nak, ennek a hihetetlen csodának.

Egy biztos: nem utoljára láttam… anyu már pedzegeti, hogy ha visszajön Európába, akkor megyünk. De megyünk ám!!!