Szentpétervár…

Bocsánatot kérek, amiért ennyit késtem ezzel… tudjátok, hogy mostanában más vonja el a figyelmem- így van ez azóta is, hogy hazajöttem Helsinkiből. De most már nincs apelláta, beszámolok, bár nem olyan részletesen, mint szerettem volna.

Vonattal mentünk, klassz volt, légkondis, lágyan suhanó, satöbbi. Délután két órára értünk be a pályaudvarra. Csodaszép orosz csillag fogadott az épület tetején, és esküszöm, hazafias hangzású zene szólt a hangszóróból, úgyhogy kissé megilletődve lépegettem a kijárat felé. Ermitázs plakát, cirill betűk mindenütt. Oroszhon, ismét!

Vili egy barátja és annak a barátnője voltak velünk, ők intézték a szállodát és hármójuk vízumját, mivel az enyémet külön kellett, utazási irodán keresztül. Anna szülei is jöttek, ugyanabban a szállodában laktak ők is, de sosem voltak velünk. Valami pétervári rokonság, egyszerű nézésű orosz emberke vitt el minket a szállodáig, minibusszal.

Amint bejelentkeztünk és lepakoltunk, már nyakunkba is vettük a várost, szerda délután. Egyenesen a Nyevszkij proszpektre (sugárútra) mentünk, a Torgovszkij dom (Kereskedőház) metrómegállónál jöttünk a felszínre. Első látásra a Nyevszkij hatvanszor olyan hosszú, és háromszor olyan széles, mint az Andrássy út, és annyiszor is több rajta az autó, és annyival is szennezettebbé teszi a levegőt. Szemben templom, balra a Városi duma épülete, azzal szemben a sugárút túloldalán a Könyves ház (Singer palota). Már nem emlékszem, merre indultunk, de azt tudom, hogy aznap este 10-ig csak mentünk. Szent Katalin templomba, Kazányi székesegyházba, a Mars mezőn is átszaladtunk, láttuk messziről a Véren Megváltó Krisztus Templomot, az Ermitázst is megcsodáltuk kívülről, a Néva partján mentünk, mentünk és mentünk kifulladásig. Második Katalin szobra, Anicskov híd, meg már nem is tudom, mit érintettünk. Én csak kapkodtam a fejem, és fényképeztem. Első lelkesedésem után azt vettem észre, hogy ugyan gyönyörűek a látványosságok, a város központja kegyetlenül szennyezett, és zsúfolt. Rengeteg a busz (300-as jelzésűeket is láttam), a kis hidak tövénél hangosbemondókon keresztül hirdetik a túristáknak a különféle hajó- és szervezett utakat. Nagy a zsibongás, tolongás, a város fele túrista.

Aznap a fogam is fájt még, és amikor végre beestünk egy kajáldába, blinit enni, kiderült, hogy ez a klasszikus fajta palacsinta, nem az oroszos féle. Nem ízlett, száraz volt, de a többieknek igen. Sebaj. Este az éjjel-nappaliban a szálloda mellett vettünk ásványvizet, mert a csapi vizet senki sem issza, és beestünk az ágyba. Elégedett voltam, rengeteg helyen jártunk, imádtam a templomokat, a csodás épületeket. Gondoltam, ha ilyen iramban haladunk, sok mindent meg is tudunk nézni!

Másnap átmentünk a Péter-Pál erődhöz, megcsodáltuk a templomot (be is mehettünk volna de ezek nem akartak, vagy már nem tudom, mi volt), vettem egy-két apróságot szuvernírboltban. Utána kezdett kiderülni az ég, ezért úgy döntöttünk, ellátogatunk Peterhof-ba, hajóval. Csodás időt kaptunk, szó ami szó. Gyönyörű a parkos rész, a sétányok, a szobrok. Kettő körül kérdik tőlem, éhes vagyok-e? Mondom, nem, de azért menjünk, ha ti akartok. Utólag kiderült, hogy Vili azt hitte, én akarok enni, pedig engem minden érdekelt, csak az evés nem. Eltöltöttünk ott vagy két órát, amig kihozták a kaját, és megettük, és már akkor éreztem, hogy kezdek ideges lenni. Nem enni utaztam odáig, bekaptam volna egy szendvicset, és kész, ha rajtam múlik. Végül felkerekedtünk és mentünk a vízesések és az aranyszobrok felé… hát, gyönyörűek!!! ragyogott a nap, vakított a sok arany, csodaszép volt… Be akartunk menni a palotába, vettünk jegyet (Anna beszélt oroszul), és röpke félórás várakozás után beengedtek minket- a pincébe. Ahol, félórás orosz nyelvű idegenvezetés következett, vagy 5 ponton elosztva. Néhány pocsolyát és régi ruhát láttunk, és szobrot, és kőfalakat. Sírni lett volna kedvem. Nem jutottunk be a palotába. Más jegyet kellett volna venni, azt mondták, ezt a jegyet adták el nekünk.

Visszamentünk Pétervárra, az Ermitázs előtt kötött ki a hajónk. Fáradt voltam agyilag, ideges, láttam az időt, ahogy telik, és csak én siettem volna, ők hárman nem voltak érdekeltek. A Szent Izsák székesegyház felé vettük az utunkat- gondoltam, rendben, ez majd felvidít, mégiscsak a világ egyik legmonumentálisabb épülete. És belülről látni!!! Útközben mintha direkt úgy mentünk volna, hogy ne tudjak fényképezni: az utcai épületek túl közel voltak, a folyó túlpartján lévő látványosságok túl messze. A Szent Izsák persze, már zárva volt, a kolonádák része, a múzeum nyitva volt még, de 300 rubel… Kívülről csodáltam, néztem, bámultam, gyönyörű- az egyik legszebb emlékem a városról. Az angyal, ami a Néva túlpartjáról is hatalmas, a gigantikus aranykupola, jaj, bárcsak belülről is láthattam volna… Itt már sírtam konkrétan, magamban, gyűlöltem az egész utat. Utána enni akartak. Én pedig meghalni… Kaptam egy sms-t, ami tovább fokozta a rosszkedvemet, mindegy. Betértünk, egy jó húszperces keresés után, a Félkegyelmű étterembe, ami, lelki nyomorom közepette is eszméletlen volt, a berendezés, korabeli képekkel bútorokkal, wow. Én pélményit kértem, jelentem, több, mint isteni volt, Vili már nem tudom mit, de valami hasonlót, és mindenki kapott ingyen vodkát, Vili életében először vodkázott, leöntötte, utána másnap elég furán viselkedett. Pfff. Na, ettől függetlenül, már láttam, hogy az utolsó napunk, a másnap, el fog szaladni, és nem jutok el a Carszkoje Szelo-ba (Annáék már jártak ott), az orosz múzeumba (mindenki más az Antropológiaiba akart menni), és a tizedét se látom annak, amit szerettem volna. Isteni útikönyvem volt, ha aszerint haladunk, hej, be sokat láthattunk volna… Nagyon, nagyon despis voltam, nem tudom, hogy értünk haza, de akkorra már Vilivel sem beszéltem, és éjjel volt az a bizonyos világvége hangulatom, életem legrosszabb éjszakája, amikor rádöbbentem, hogy már megint én, én, és én: azt hiszem, a világ közepe vagyok, pedig nem, mások is vannak rajtam kívül, de nekem kényszerképzeteim vannak, és önző módon viselkedek. Angyalaim vigyáztak rám, szerencsére, másnap reggel reggelinél (büfés orosz reggeli, mellesleg, em oly dús, mint a moszkvai, de bőséges így is) már csak bőgni tudtam, Vili utánam jött, összeborultunk, megbeszéltük, bocsánatot kértem, azt mondtam, nem érdekes, merre megyünk, a lényeg, hogy vele legyek. Amit nem látok, azt nem látom, és kész. Annáéktól is bocsit kértem. Valahogy rendbejöttünk, vagyis én. Tizenegy körül a Véren megváltó templomba estünk be, mert ehhez ragaszkodtam. És nem bántam meg! Istenem, micsoda színek… csak tátottam a számat. A két gigás memóriakártyám a felénél lefagyott: gondoltam, remek, a gépemet is szétrobbantja az orosz csodálat, ő sem bírta, memory full. Haha. Csak a gépem nem tudta kezelni a két gigányi képet… gyors kártyacsere (volt nálam két kisebb is), és miután már úgy éreztem, nem bírom tovább, kiléptünk a szabadba. A templom kívülről is oly eszméletlen, mint belülről… És ezek után, az út fénypontja számomra, az Izsák székesegyház mellett.

Az Ermitázs.

Jegyárak 300 rubel alapár, 200 rubel Téli Palota, de zárva volt (basszuskulcs de mérges voltam). A félórás kiállt sor után, immár bent derült ki, hogy lehet külön jegyet venni az Arany- és Gyémánt termekbe. De már kint voltunk a sorból. Oké, nyugalom, csigavér. Félóra volt, amíg találtunk egy térképet, és elindultunk. És itt három orányi dicsőséges barangolás következett: lélegzetelállító termek, trojkák, impresszionisták, Picasso (pfuj), Matisse, Rembrandt, Rodin, a drága szépséges Rodin szobrok, öt darab, amik előtt hosszú perceket álltam, és néztem, és ujjongtam magamban. Szobrok termei- oda egyedül mentem, senki mást nem érdekelt, én viszont szárnyaltam, meghaltam, újjászülettem, olyan eszméletlenek voltak. Csak ezekre jutott idő, én menni akartam tovább, de ők már hullafáradtak voltak, így sajgó szívvel, búcsút kellett intenem. A Borostyánszoba IS zárva volt. *zokog* A századát sem láttam… de amit láttam, az csodás volt! Ha másért nem, de az Ermitázsért vissza KELL mennem…

Feldobódva jöttem ki, végre, végre úgy éreztem, jó helyen voltam, elég szépséget kaptam, és bár továbbra sem voltam kibékülve magammal, félretettem a depit. Ettünk valahol a közelben, elég rossz pirogot, de finom szcsí-t, ami engem illet. Utána- mi is volt utána? Én emlékeztem az Ermitázsra, nézegettem a képeimet, gyönyörködtem újra meg újra. Nem, komolyan nem emlékszem, mi volt még aznap. Jaj igen, sétáltunk a Marinszkij előtt, majdnem bementünk a Rómeó és Júliára, de vissza akartunk érni a központba CD-t és könyveket venni. Kiderült, hogy a CD boltban csak klasszikusokat árultak, a könyvesház meg éjfélig nyitva volt, mehettünk volna Marinszkij-be nyugodtan… Szent Miklós templom volt az utolsó templom, amit láttunk, aznap este, nem volt időm bemenni, a többiek már nem is akartak. Ez is csodaszép volt. Utána, ja igen, őrült szágulás a Kunstkamera felé, át a Néván, a Néprajzi múzeum felé. Öt perccel késtük le. Mellette, a Mensikov palotát, szintén alig félórával.

Vissza, központba tehát, könvesbolt, vettem orosz legendás könyvet, Csehov elbeszéléseket, két nyelvkönyvet kezdőknek (tanulnom kell!). Ezután már alig álltunk a lábunkon. Beestünk egy olcsó étkezdébe, ahol igazán finom kaját adtak olcsón (megváltó templomból nyíló utca, merőleges a Nyevszkijre, ha majd megyünk együtt!), bezabáltunk, mindet amit lehetett. Utána zuhanás az ágyba.

Szombaton, indulás előtt, táskákkal vonszoltuk magunkat végig a városon. Hőség volt, fáradtak voltunk, KFC-ben ettünk eljövés előtt (hihihi), szuvenírboltba bementem, többe is, festett dobozt akartam, immár nem tudom, hányadik éve vágyom egyre, de ami tetszett, 8-10 ezer forintnál kezdődött. *zokog* Visszamentünk a Néprajziba, ami hármójuk miatt volt- ugyan Vili mondta, hogy jön velem az Orosz múzeumba, mégiscsak az én utam stb, de azt gondoltam, ő meg miattam jött el, menjünk oda, ahova ő szeretne jobban. Mindhármójuknak csalódás volt a múzeum, én meg belül zokogtam, az Orosz múzeumért, melyet nem láthattam…

Ezután hat óra vonat, haza, vagyis Helsinki-be, és másnap hajnalban irány a reptér, haza-haza.

Ha össze kellene foglalnom, igen vegyes érzelmekkel gondolok vissza erre az útra. Tanultam belőle, saját magamról, és rengeteg szépet láttam- de még többet láthattam volna, ha- ha nem kell másra figyelnem. Annáék nélkül akartam én eredetileg is menni, de Vili azt mondta, menjünk velük.

Pétervár forgalmas, zsúfolt, de a látványosságai szépek… a külváros ijesztően lepukkant… a kaja olcsó (150 g felvágott 35 rubel- 1 rubel 8 forint), egy étkezdés ebéd kb 1200 forint, egy tea 450 ft, vagyis, mint itthon, néha olcsóbb. A múzeumok drágák, de érdemes bemenni, a templomokba szintén. Fotózáshoz külön kell fizetni 50 rubelt. Az oroszoknak minden látványosság olcsóbb. Anna orosz jegyeket vásárolt, és mi tartottuk a szánkat… De inkább fizettem volna többet, ha eljuthattam volna Szelo-ba vagy az Izsák-ba. *szipog* A könyvek olcsók is, drágák is, van 100 rubeles, de 500 rubeles is, szépirodalom mind. A nagyon drágákról már nem beszélek. A szuvenírek, az igazán oroszosak, megfizethetetlenek… A rendes éttermek drágák, 300-400 rubel egy fogás, 200 a leves. Egy metrójegy 14 rubel, átszállással, kis zseton formájában adják, csak azzal lehet bejutni. Borzasztó hosszúak a metróvonalak, két állomás között eltelik lazán 5-7 perc is. Átszállni egyik vonalról a másikra 15-25 percet is igénybe vehet, megtapasztaltuk… Minden lemez kalózmásolat, szinte. A DVDk is.

Sok hasznos dolgot tudtam meg a városról, ami jól jöhet, ha majd lányok veletek is mehetek, mert végig arra gondoltam, veletek nem fordulhatott meg volna az, hogy nem megyünk be egy templomba, vagy nem megyünk el a Carszkoje Szelo-ba, vagy két órán át eszünk, kényelmesen, amikor 3.5 nap áll rendelkezésre a világ egyik leghíresebb városát bejárni…

Szóval, dióhéjban ennyi. Nem akarok hálátlan lenni, a nagynéném azt mondja, köszönjem meg, hogy láthattam mindezt- örülök, hálás is vagyok. Tényleg. De- kicsit mást vártam. Amit anyu mesélt, ahhoz képest, a 70es évekbeli Leningrádhoz képest ez a város már nem ugyanaz. Globalizált, nyüzsög, rohan, hangos. Csupán a Véren Megváltóban és a szuvenír-shopokban éreztem magam orosz földön… Tudtam, hogy Péternek ez volt a célja eredetileg is. De ennél kicsit több ruszkij hangulatot szerettem volna kapni…

Úgyhogy, lányok, mindenképpen akarok veletek is menni majd, ha rászánjuk magunkat.

4 Comments

  1. Betti
    Posted August 3, 2007 at 11:42 am | Permalink

    a noszogatás nagyon jó eredményt hozott!!!
    így, miután elolvastam, teljesen értem a csalódottságodat és a rosszkedvedet, azt hiszem, ilyen körülmények között én is hasonlóan megzuhantam volna
    DE! majd, egyszer, nagysokára, ha összejön, mindent máshogy csinálunk – együtt!
    akkor is, ha globalizált, ha nyugatias, nagyon kíváncsi vagyok rá!

  2. Nola
    Posted August 3, 2007 at 11:19 pm | Permalink

    Megértelek, Krisz, hogy kiborultál, én sem szívesen fecséreltem volna ott az időt. De azért sok szépet is láttál, fantasztikus lehet az Ermitázs, meg a Szent Izsák székesegyház élőben! Kíváncsi vagyok a képeidre is:)
    Egyébként mintha Zsenya a Nyevszkij proszpekt közelében lakott volna még a kezdet kezdetén (?)

  3. Nola
    Posted August 3, 2007 at 11:34 pm | Permalink

    Vagyis inkább a Kammenosztrovszkij proszpekt közelében.
    Legalábbis, ha jól emlékszem, ott laktam valamikor Zsenyával:)
    Na inkább megyek aludni…

  4. Nola
    Posted August 3, 2007 at 11:36 pm | Permalink

    Hé, nem jól jár a blogórád. Már 4-e van és 0:36.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*