Kicsikét én

Nagyon rég írtam ide magamról… meg olyan is volt, hogy kitöröltem… amolyan bettisen… és aztán kinevettem saját magamat. Ennyire bizonytalan vagyok még mindig… folyamatosan.

Szóval, nem írok magamról, nem mintha nem lenne, mit… mert mindig foglalkoztat valami, ám az idő szorítása egyre kérlelhetetlenebb, és míg régen mindig csináltam időt arra, hogy írjak a blogomba, ma már azon kapom magam, hogy eltelt egy hét, két hét, sőt, egy hónap, és elfelejtettem, amiket le szerettem volna jegyezni.

Meg aztán, ami foglalkoztat, az általában bekerül a történeteimbe. A minap megfordult a fejemben, hogy a mondandómat a prózámra kellene tartogatnom, mert ott… nos, valahogy könnebben tudok nyilatkozni. Ott úgy jönnek a szavak, ahogy szeretném… egyre gyakrabban érzem ezt, amiért csakis hálás lehetek. Vagyis… távolról sem gondolom azt, hogy korszakalkotót írnék… de ahol most vagyok, ahogyan most látom a világot, annak megfelelően mégis szépet tudok nyújtani. A fejlődés nagyon fontos, és remélem, hogy a sok munkának meglesz az eredménye mondjuk… húsz, negyven, X év múlva. Vili azzal nyugtatott meg, hogy Finnország legkedveltebb drámaírója, aki most kilencven éves, hetven akárhány évesen adta ki az első darabját. Egyszóval, van időm, és neked is, Katám, meg mindenkinek, aki írni próbál, vagy akár mással szeretne foglalkozni, amit sok-sok emberhez szeretne eljuttatni.

Azért futólag megemlítem, mik foglalkoztatnak… nagy vonalakban.

Szeretetkönyv… rengeteget adott nekem, bizony volt, hogy pofont, de volt, hogy nagy ölelést… kemény dolog szembesülni hibákkal, én meg kiváltképp rosszul tűröm a kritikát… alázat, ez az én leckém. A könyv hatására sok mindent gondoltam, illetve értékeltem át, na nem Istennel kapcsolatban- maradjunk a földi létnél, mert igen, a legnehezebb dolog emberek között élni… elfogadni őket, eltűrni őket, aztán persze eltűrni magunkat is… nehéz. És még akkor, amikor azt hisszük, szeretünk valakit, sem biztos hogy tényleg szeretjük.

Nehéz. Na de semmi sem könnyű… a születéstől fogva. És ezt nem a könyv hatására mondom… Senkinek sem könnyű, szegénynek sem, gazdagnak sem… annak sem, akit szeretnek, és annak sem, akit nem… a szépnek sem, csúnyának sem… kicsinek, nagynak, soványnak, kövérnek, fiatalnak, öregnek, senkinek sem az. És ezért utálom, amikor relativizálnak: “De kislányom, gondolj arra, akinek semmije sincs… neked megvan mindened, mégsem vagy boldog”. Mindenkinek az a nehéz, ahol éppen van, és semmivel sem kisebb teher az, ha valaki dúskál az anyagi és szellemi javakban, mint az, ha valakinek se pénze, se otthona, se barátja nincsen.

A kaland, by Antonioni… az első Antonioni film, amit láttam… zseniális. Rideg, kemény, gyönyörű a maga hideg valóságosságában… nagyon magányossá teszi az embert. Hála Tamásnak, ezt is láttam, gazdagabb lettem, köszönöm, drága Tamás!

A minap le akart támadni egy pincér… nem gyakran kezdenek ki velem nyilvánosan, nem vagyok az a feltűnő szépség típus, meg nem is adok lovat a kikezdeni vágyók alá: nem sminkelek, nem járok fodrászhoz, nem járok kifejezetten elegáns ruhákban… na mindegy. Biztosan pityókás volt a drága, vagy lehet, hogy tényleg feszültnek látszottam *vihog* mindenesetre, oda többet be nem teszem a lábam, annyi szent.

Mondjuk az is igaz, hogy előző héten meg egy filmklubtag akart kikezdeni velem… de ő folyton ezt csinálja. A nagy tárgyi tudásával akarja levenni a nőket a lábukról… nálam ezzel ellenkező hatást ér el, ami azt illeti, de mindenesetre, adogattam vissza a labdákat, aztán szépen hagytam leesni.

Előtte meg egy külfödi fiatalember szólított meg, hogy mi is ez a kiállítás a Bálint Házban, és mi lesz még ott aznap este? Kiderült, hogy ő maga amerikai, a jelen lévő barátnője (kísérője, vagy mije) pedig skót, és abban az utcában lakik itt Budapesten, ahol mi annak idején, még amikor felköltöztünk a békéscsabai menekült táborból… Kodály Körönd, a nagy, magas mennyezetű, rideg, méltóságteljes lakásban, ahol vajaskenyér volt a napi betevő egy darabig, amíg a szüleim el tudtak helyezkedni, és picit összeszedték magukat, meg minket. A sírás kerülget, ha eszembejut, mi milyen boldogok voltunk, legalábbis én, miközben őket rágta, nyomasztotta a külvilág, a reménytelenség… de nem adták fel, és a méltóságuk megőrzésére megalapították a cégünket, sok kölcsönből, nulla öntőkéből, hej, de kemény lehetett nekik… én meg éltem a saját kis életemet, a Rottenbiller utcai iskolában, ahol egy ideig tetszett egy Dani nevű srác… és ott volt Gyuri bácsi, a technika tanár, aki minket, lányokat imádott… Na nem cukrosbácsi módjára, vagy talán egy picit mégis… de nagyon kedves volt, szeretett minket, Máté Pétert járatott az órán, és megnézette velünk a Micsoda nő!-t, meg a Terminátor 2-őt… Motoron furikázott bennünket, de csak azt, aki akarta… szerettem a technika órákat. Azt leszámítva, Timi barátnőmmel, akivel a békéscsabai táborban ismerkedtem meg (és akinek az édesapja a cégünk megalakulása óta velünk van, fontos munkatársként) töltöttem sok időt, például az orosz órákon, amikor is nekünk felmentésünk volt… mennyire bánom én ezt ma… Megvoltak a klassz pillanatok nekem is, de a rosszak is… osztálytársaim például kerültek engem, görcsösen és gyerekesen, mint egy leprást, mai napig nem is értem, miért, valami beteg, gyermeteg elgondolásból… Darth volt a gúnynevem, talán a sötét hajam miatt…? Kerültek, kinevettek- meglepő, hogy a kisebbségi komplexusomat leszámítva nem maradt meg bennem nagyobb fullánk, habár… az osztálytalálkozóra nem voltam hajlandó elmenni, és meg is indokoltam, miért… és a legfurább az volt, hogy ők, a fiúk, nem is emlékeztek arra, mennyi rossz percet szereztek nekem akkori viselkedésükkel… Tehát fullánk mégis maradt. Majd egyszer megbocsátok nekik… majd egyszer.

Apropó megbocsátás… Zsolt. Nem az. A másik. Akivel eleinte azt beszéltük, együtt fogunk Váratlan utazás epizódokat nézni… aztán tényleg váratlanul eltűntem, vagy ő, már nem emlékszem… és évekkel később bukkantam rá a csodás honlapjára… és azt hittem, aki azt a sorozatot kedveli, rossz ember nem lehet… Hú. Életem egyik legnagyobb tévedése. Ez is azt mutatja, mennyire könnyű félreismerni valakit. Vagy lehet, hogy a naív ember, ahogy Müller Péter mondja, nem is naív, hanem “felszeret” valakit, vagyis, meglátja benne a jót, a rossz ellenére? Akárhogyan is… legutóbbi levélváltásunkkor elég csúfosan “leszerettem” őt… olyannyira, hogy nem is voltam hajlandó elolvasni az utolsó válaszát. Olvasatlanul töröltem. A lelki békém érdekében. De a lelkem azóta is tudja, hogy nem volt helyes, amit tettem… És ma már nem tudom, melyikünk hibázott, és miért lett a szimpátiából gyűlölet… és őszintén szólva, nem is érdekel. Nagyon sajnálom, hogy ide jutottunk… és szándékomban áll levelet írni neki, amiben bocsánatot fogok kérni, akkor is, ha ő volt a hibás, akkor is, ha én, akkor is, ha mindketten. Mi a fenéért haragudjak rá ennyi idő után is? Dehogy haragszom… Ő is ember, akárcsak én, hibákkal, szeretnivaló tulajdonságokkal. Mára jutottam oda, hogy nem haragszom rá… akkor sem, ha ő haragszik, és haragudni fog. Bizonyára jogosan. Vagy nem. Mit tudom én. Mit érdekel… Nem haragszom. Mondjátok ki, meglátjátok, mennyire klassz érzés!

Ehhez jutott eszembe még valami… valaki csúnyán rágalmazni kezdte egy nagyon kedves barátomat… és jól tudván, hogy nincs igaza, a barátom mellé álltam, aki nem volt jelen… haragudtam is erre a bizonyos személyre, olyannyira, hogy hozzá sem akartam szólni egy héttel később… aztán az utolsó pillanatban valami megváltozott bennem, és ehelyett adtam neki egy kis csokit Mikulás alkalmából… az arcát kellett volna látni. Nem haragudtam rá, de azt elmondtam, hogy a véleményét megtarthatja… az enyémen változtatni nem tud. Ennyiben maradtunk.

Hiányzik Vili… de hamarosan itt lesz… szegénykém, egyedül van, és annyira nagy szüksége lenne rám… mikor lesz már vége?!

Crazy love… Charles Bukowsky költészete alapján készült, egy emberről, aki kiskora óta szerelemre vágyik, de nem kaphatja meg… kisfiúként hercegnőkről álmodik… kamaszként egy valódi, hús-vér lány is megtenné, de csúnya pattanásai miatt mindenki undorodik tőle… felnőttként… már egy hullával is megelégszik. Őt végre szeretheti. Az egyik leggyengédebb jelenet, amit valaha láttam… amikor a film végén egy halottaskocsiból ellopott halott lány testében végre menedékre lel a főhős. Szeretek olyan szeretetről olvasni, ami nem egyértelmű, ami nem beskatulyázható, ami másoknak tabu, vagy erkölcstelen, vagy szentségtörő… igaza lehet Péternek, tényleg vonzanak az ilyen dolgok. Nem szeretem a határokat, nagyon nem szeretem.

Zsenya… hiányzik… várom vissza őt. Nagyon várom.

Zsenya-fórum… hiányzik mindenki… nagyon hiányzik.

Josh… *boldog mosoly*.

Majd még eszembe jutnak dolgok… majd leírom őket.

7 Comments

  1. Kata
    Posted December 11, 2007 at 11:33 pm | Permalink

    én meg elolvasom:)

  2. Betti
    Posted December 12, 2007 at 12:46 pm | Permalink

    szeretem a személyes vallomásokat! tényleg ritkán teszed…

  3. Nola
    Posted December 13, 2007 at 12:19 am | Permalink

    Végre egy magyar bejegyzés:) Angolul kicsit nehézkesen olvasok. És végre rólad szól:)

    70 évesen az első darab? No, ez tényleg megnyugtató, addig més sok idő van:)

  4. Nola
    Posted December 13, 2007 at 12:22 am | Permalink

    A Ráday könyvesházban egész félévben Antonioni filmeket vetítettek. Én mindre el akartam menni, de végül egyre sem mentem 😀 :(( De majd egyszer mindenképp bepótolom. Még csak két filmjét láttam, de mindkettő nagyon tetszett.

  5. Nola
    Posted December 13, 2007 at 12:27 am | Permalink

    Neked is jó lett az új külsőd:) Nagyon szép:) és jól olvasható.

  6. Posted December 13, 2007 at 8:53 am | Permalink

    puszi mindhármótoknak… és nagy nagy köszönet.

  7. Betti
    Posted December 13, 2007 at 6:38 pm | Permalink

    hát igen, sajnos az angol novelláknak én is nehezen állok neki, pedig tudom, hogy érdemes lenne őket elolvasni 🙁
    most pótoltam be tőled, ami magyarul kimaradt, Katánál is pótolvastam, és olyan jó, hogy ilyen jókat írtok!
    nyugodt lehetsz, lesz még ennek visszhangja, és nem 70 éves korodban 🙂

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*