Egy bödön méz

Csöpögtetem a sűrű mézet a teámba és átfut egy gondolat az agyamon: mi lenne, ha ez a szép, méretes üveg teli mézzel kicsúszna óvatlan kezeim közül és a padlón landolna. Szinte látom, ahogy előbb kanállal, majd bőséges vízzel próbálnám eltűntetni a nyomokat, miközben a látószögemben minden csupa-csupa méz lenne.

Kiskoromban anyukám mézet helyezett egy papírlapra, azt pedig a padlóra, valahányszor hangyák árasztották el a lakást. Nem telt bele egy nap és a póruljárt kis rovarok belefulladtak saját torkosságukba, és a halványbarna pacából feketével megszórt halványbarna paca lett.

Talán nem meglepő ha elárulom, mi volt gyermekkorom egyik legkedvesebb meséje: “Mézimázi”. Unos-untalan kellett édesanyámnak mesélni az édességekért élő-haló kisfiúról, akinek szerető anyja bablevese nem csillapította éhségét, és aki nyakába kapva lábait, felkerekedett, hogy saját szemével is lássa azt a csodafalut, melyről édesanyja mesélt neki (csak sejthető, hogy elrettentő példaként). Persze, őneki sem bírta a gyomra a sok édeset, amikor végre megérkezett Mézimáziba: alig tudott visszamenekülni a mértéktartó sós ételek biztonságos világába.

Micimackó is mindig beszorul a hőn áhított mézesbödönbe…

Nem kell énnekem már se Mézimázi, se égből pottyantott édességgel teli zsák. Micimackó sorsát még elviselném, hiszen egy Tigris vagy egy Róbert Gida csak akadna a közelben… bár az élet nem mese, így tanácsos nem készpénznek venni mások segítségét… de mézbe-ragadt kis hangya nem szívesen lennék.

6 Comments