Eső

Mozdulatlan vagyok.

Várakozó.

Nincs más, csak szélfútta napsütötte esőáztatta jégverte esőmúlt, esőjelen, esőjövő.

Érzem, ahogy a szellő ígérettel tölti meg tüdőmet.

Lehunyt szemhéjaim hallják már a langy párát, szívem türelmetlenül dobog.

Ami volt, az most nem számít, csak az, ami közeleg. Az ígéret reménysége, a változás harmata, a megtisztulás békessége.

Itt van.

Megérkezett.

Esőcsepp csattan homlokom érzékeny burkán, sietve lecsordul szemem sarkába, boldogság-könnyként folytatva tovább útját orcámon.

Még egy zuhan le az égiek tenyeréből, ezúttal halántékom sápadt lejtőjére, és meg sem áll a nyakam hajlatáig, ahol megül kulcscsontom völgyében.

Tudom, hogy már nem kell várnom: csepp-tenger zúdul törékeny testemre, végigsimít hajamon, fejbőrömhöz tapasztva azt. A zuhatag haragosan cirógat; eggyé akar változtatni avarral, mohával, elvegyíteni a föld aranyával, átszitálni sár-sejtjeimet és vércsepp-vándoraimat, lesuvickolni csontjaimat, tisztán hagyva vázamat, melyre érdemes egy szép új jövőt felépíteni. Az eső őstudatában jelen van a változás, amely sosem lehet finom vagy óvatos: csakis tajtékzó és hirtelen.

Tudom, hogy nyitottnak kell lennem, de izmaim megfeszülnek bőröm alatt, a szövetek védekezve fognak össze, akaratom vaspáncélként veri vissza a jótékony változást.

Futó záporként érkezett, és már itt is hagyott a magammal szembeni megbocsátást gyakorolni.

Mozdulatlanul.

Változatlanul.

6 Comments