Ideje

~~~

A prédikátor Salamon könyvéből III. 1-8

“Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”

~~~

Úgy készültem kezdeni ezt a bejegyzést, hogy “ideje hallatnom magamról”… nos, ideje annak is. Aztán persze, jöttek a gondolatok, visszhangzottak több száz évvel előttem élők gondolatai… ami egykor megszületett, az már mindenkié… amit gondolok, azt már gondolták előttem… amit valaki egyszer gondolt, az örök igazság marad, közös agykérgünk alá befurakodott bölcsesség, jótanács, mankó az élet ösvényeihez.

Volt egy álmom… azt hiszem, azt jelezte: ha nem dobom el a fölösleges koncot, nagy veszteség fog érni. Milyen kifejező módon ábrázolta ezt Jodorowsky a “Szent hegy” című szürrealista kultfilmjében, amikor a főhős, a mindenkiben bújkáló, önmagát kereső próféta bedobja a vízbe a végtagok nélküli, szeretetreméltó, tőle függő, ártalmatlan embercsonkot. Meg lett mondva: ha nem teszi meg, nincs tovább, nincs fény, nem lesznek válaszok.

Persze, boncolgatom tovább: mi az, hogy veszteség? E világ szintjén valóban érhet veszteség… de még mennyi. Hiába tudom, hogy semmi, és senki sem az enyém… mégis rettegek, hogy elvesztem őket.

Ideje a vesztésnek… és ideje az eldobásnak. Karcolnak a szavak, de tudom, hogy igazság szól belőlük. Bármennyire fáj is, bármennyire érzem azt, hogy az embercsonknak szüksége van rám, bele kell dobnom a tengerbe. Ő csak illúzió, akárcsak Jodorowsky szeretetreméltó félemberkéje: a nyomában nem támadnak hullámok a víztükrön, hiszen ő sosem létezett. Ál-mankó volt ő csupán, ürügy a gyenge ember számára.

Mondják, hogy keserű az ébredés… valóban az.

Persze, ismervén magamat… nem lesz ez olyan könnyű… hiszen most úgy érzem, védve vagyok… fázom, és melegítenek… nagyon jó itt. Szeretem a félhomályt, mindig is szerettem… jó elrejtőzni, láthatatlannak lenni… bár, ha jobban belegondolok, egy ideje rettegek a sötétségtől… a fény, az örök fény, arra vágyom. “Több fényt!”

Ám ha a fénybe vágyok, egyedül kell mennem… senki sem jöhet velem… ez az én utam, az én célom, az én félelmem, az én boldogságom. Egy pici ideig még talán foghatják a kezem, de nem sokáig már…

Ideje.