Fusimunka

Előre bocsátom, hogy nem vagyok filmesztéta… sem kritikus… csak egyszerűen imádom a filmeket. Amióta az eszemet tudom. Amióta pedig művészfilmeket fordítok egy filmklub számára (Bálint Ház, Révay utca, Budapest- reklám helye), azóta még különlegesebb lett a kapcsolatom a filmekkel.

Első “filmajánlóm” egy szintén ott bemutatott alkotásra vonatkozik, melyet aztán a Zone Europa is átvett (más címen, amit sajnos nem tudok). Jerzy Skolimowsky lengyel rendező zsenialitását dícséri ez a darab. Sebtiben utánanéztem az imdb-n, mit is rendezett még, nos, ennyire nem vagyok szakértő, mert ezeket a filmeket nem ismerem… De ha csak ezt az egyet rendezte volna, akkor is (számomra legalábbis) a halhatatlanok között a helye.

A film helyszínéül London szolgál, 1981-ben. Négy lengyel vendégmunkás egy hónapra fekete munkát vállal, hogy a valutában az otthoni keresetüknek a tízszeresét fizető főnökük nyári lakáskáját kipofozzák. Már a reptéri “bevonulásuk” sem semmi: négyőjük közül csupán Nowak (Jeremy Irons) beszél angolul. Esetlenül botladoznak a poggyászkocsikkal, négyéves gyermekekként viselkednek az útlevél ellenőrzésnél. Aztán megérkeznek a lakáshoz, és kezdetét veszi… a tragikomédia.

Úgy gondolom, ezt a filmet mi, magyarok, és közvetlen szomszédaink érthetik csak meg igazán… az, aki megélte ezt a fajta nyomort, a szocializmus rácsodálkozó pillantását a kapitalizmus ál-ragyogása kapcsán. Aki tudja, mit jelent az, jegyre vásárolni kenyeret, tejet, sajtot, húst, cukrot. Aki tudja, mit jelent az, ha külföldi ismerős soha nem látott finomságokkal megrakott csomagot küld ünnepekre. Aki emlékszik még milyen az, amikor a család minden tagja kétszer áll sorban, mert váratlanul nagy mennyiségű olasz felvágott érkezett… személyes megjegyzés: azóta gyűlölöm a Mortadella nevű felvágott-förmedvényt. Talán ezek az élmények kellettek, vagy talán az elmúlt évek “öregedése” a lelkemben (ezt a filmet évekkel ezelőtt már bemutattuk, akkor még nem éreztem rá ennyire), mindenesetre, megbabonázva néztem, lestem a film minden szavát, és éltem meg a négy szerencsétlen flótás “kalandjait” a “supermarket”-ben (“Pányi Novák! Koka-kóla!”), a bizományi bolt előtt (“Negyven font, antennával, kábellel, garancia nélkül.” “Negyven font, antennával, kábellel, garancia nélkül… és kapcsoló nélkül.”), és a lakás felújításának hosszú folyamata közben. Persze, a főnök átveri őket, ezt nem tudiák, csak Nowak sejti… akinek személyes kálváriáját otthon hagyott feleségének emlékei teszik ki, mely feleségről Nowak megsejti, hogy nem mással, mint a főnökkel “ismerkedik”, illetve a váratlan hirtelenséggel kiderített, és társai tudomására nem hozható hadiállapot bevezetése Lengyelországban, melyet a kormány a Szolidaritás elnyomására eszközölt ki. Innentől kezdve Nowak a tűzzel játszik: nem engedi ki társait az utcára, nehogy a kirakati tévék képernyőin meglássák az odahaza zajló felkavaró eseményeket, és a főnök által adott pénzösszeg riasztó megcsappanása után trükkös módszerekhez folyamodva kezd el ételt lopni a helyi áruházból. Mígnem majdnem elkapják; de csak majdnem, méghozzá egy csövesnek köszönhetően, aki szintén ellopja a már ellopott árut Nowak biciklikosarából, és amikor az áruház igazgatója kivonul Nowak cangájához, a holmi természetesen nincs meg, és bizonyíték híján Nowak megússza. Így “segítik” egymást a szegény emberek…

A film ritka egyvelege szívszaggató képeknek (a munkások fürdenek, hajlott háttal ülnek az üres szobában a kádban illetve mellette, csendben, kimerülten, körülöttük félhomály, míg az ablakon át ragyogó fény jönne, de nem ér el hozzájuk) és tréfás helyzeteknek (lásd fent). Fáj, fáj Nowak-ék nyomora, fáj, hogy egymaga cipeli a helyzet súlyát, sőt, az egész kommunista rendszer kilátástalanságát. Fáj, hogy a megvett televízió öt perc után elromlik, hogy a beszerelt rézcsövek ereszteni kezdenek az első próbánál, és jöhet újra az egész vízszerelés, fáj a helyi angol távolságtartás, kíméletlenség, kegyetlenség a nyomor gyermekeivel szemben. De a leginkább az fáj, ahogy a végén Nowak maga is meghasonul, megtanul nyíltan hazudni, szemrebbenés és lelkifurdalás nélkül lopni a rendszertől, mely elvette tőle legértékesebb kincsét, a szabadságát, és a reményét egy jobb jövőre. Keserű az elégtétel, hiszen érezzük a film szimbolikáját, és ezt tovább fokozza az utolsó jelenet, melyben Nowak a Varsóba menő járat felé haladva végre elmondja társainak, mi történt odahaza, és hogy talán sosem látják viszont családjukat.

Még egy megjegyzés: Jeremy Irons-ról régóta tudjuk, hogy kiválasztott színész, de számomra ebben a filmben nyújtotta élete legnagyobb alakítását. A hideg, arcátlan csaló, az érző, féltékeny szerető, a lelkes, még reménykedni tudó gyermek, a rettegő, a sorsnak önmagát megadó szerencsétlen flótás mind benne van ebben a szerepben, olyan hitelességgel, hogy az ember hátán feláll a szőr.

Nézzétek meg, ha tudjátok!

(Eredeti címe: “Moonlighting”, 1982, rendezte: Jerzy Skolimowsky)

4 Comments