Metróangyal

Nem merek felpillantani. Tudom, mit gondolnak, érzem lesütött szemhélyaimon haragjuk tüzét. Szinte teljesen üres a szerelvény, helyet foglalok hát a hosszú pad kellős közepén, a lehető legtávolabb a két szélen ülő személytől. Kínos csend ülepszik le a bűzzel együtt, melynek létezéséről tudomásom van ugyan, de már nem érzem. Érzékeim megszokták, orrom már nem facsarodik el, mint azoké, akik a szerelvényre föllépve alig leplezett undorral hőkölnek vissza. Egykedvűen várom, hogy az ajtók bezáródjanak, és elinduljon a metró.

Zakatol az ál-vonat, utazás illúzióját keltve; fáradt, éhes testemet zötyköli a koszos műbőr ülés, de nem bánom. Mozgásban vagyok; igaz, nem én, csak a metró, de akkor is. Tartok valamerre. Egy kis ideig.

Velem szemben egykedvű, idősödő úr ül. Meredten bámul a semmibe, látszólag kínosnak tartja felnézni rám, ezért mozdulatlan, a szempillája se rezzen. Nézem az arcát, némán kérem, hogy nézzen vissza, nézzen rám, az sem baj, ha gyűlölködve, ha szánakozva, ha undorodva, csak nézzen, merje a szemét a szememre emelni.

Lelassít a szerelvény, csikorogva állunk meg a kopott, évtizedes síneken. Lesütöm a szemem, képtelen vagyok azt nézni, ahogyan az emberek arcán tükröződik az ösztönszerű undor; ez a szag régebbi már, mint én magam, sejtjeimbe ivódott, pórusaim is ezt árasztják; ezzel kelek, ezzel fekszem, hiába mosakszom szinte naponta menhelyen, nem tudom sem ruháimból, sem bőrömről levakarni ezt az ősi halál-bűzt, a lélek haláláét. Lelkem meghalt, nem hiszek már semmiben, a remény gondolata is megszűnt számomra létezni. Magamra hagytak, mert magamra hagytam saját magamat, elengedtem saját kezemet, ezért senki sem húz vissza a szakadék mélyéről. Csupán idő kérdése, mikor vonz magához az örök sötétség.

Bezáródnak az ajtók, orromat megcsapja valami megfoghatatlanul fájdalmas. Nem tudom, mi az, mégis ismerős. Egyetlen pillanatra, azután elillan, ismét magam vagyok.

A cipők szabályosan, vagy kaján hanyagsággal pihennek a szerelvény padlóján. Fekete bőr, sárga teniszcipő, piros magassarkú. Milyen szép cipők. Annak idején Dórinak is vettem hasonlót, pirosat, lakkozottat. Persze, lapossarkút. Hogy szerette. Azt sem bántam meg, hogy utolsó fizetésem fele ráment. Életem legszebb perce volt, hallani a macskaköveken kopogó cipőcskéket, hallani kislányom csilingelő nevetését.

Indul a metró, lomhán kezdi útját, majd felgyorsul, rohan, sikoltanak a sínek, dübörög a zakatoló metró-szív, elnyomja az enyémet. Nem bánom. Nekem már nincs is szívem; minek az, amikor nincs senki, akit szerethetnék, senki, aki szeretne? Üres szerv maradt csupán hátra, húsból és szövetből; pumpálja még a vért, de nem sokáig már. Szinte érzem, ahogy lassul a szívverésem, napról napra gyengébb, halkabb. Egy szép nap majd végleg elhalkul, hiszen nincs létjogosultsága.

Öregasszony dünnyög a szerelvény túlsó végében. Testes lénye mellett piaci kosár, tele zöldségekkel. Rövid ideig szemlélem a felhozatalt, padlizsán, paprika, paradicsom, krumpli, répa, újhagyma, zeller, friss petrezselyem zöldje. Sütőtök, gyönyörű rozsdás naracsszínű, melegséget áraszt, szinte érzem az orrlyukamban a tepsiben sült, cukorral fahéjjal meghintett sütőtök illatát. Dóri és Anna, az én Annám mindketten imádták. Lolka és Bolka aktuális kalandjai előtt bevackolták magukat a szakadt, kockás pléddel borított kanapéba és majszoltak, és kuncogtak, én meg a sarokban olvastam az újságot, a lapok fölött át-átpillantva, gyönyörködve kis családomban. Az öregasszony méltatlankodó hangsúllyal mondja, mondja a magáét, feltehetően rámzudítva a világ minden baját, hiszen bizonyára sok mindenről tehetek, nem is tagadom. Bűzt árasztok, émelygést okozok, elfoglalok egy teljes ülőhelyet úgy, hogy menetjegyet sem váltottam. Dehát, mit tehetnének velem? Semmim sincs, büntetést nem róhatnak ki rám, mivel nincs miből megfizetnem; potyázásért pedig nem vihetnek be. Rezignáltan bliccelek hát időnként, lelkifurdalásom maradványait pedig elnyomja a kimerültség. Fáradt vagyok, alig eszem, csontjaim kezdik felmondani a szolgálatot. Lassan, de biztosan oszlom, még mielőtt a föld alá kerülnék.

Leszáll, de előtte öklét rázza rám, duzzadt ajkai között gyűlölet fröcsög felém; elérne, ha tehetné, de nem mer közelebb jönni, mert undorodik a szagtól. Így csak a messzeségből közelít, arcának minden rezdülésével kimutatja irányomban érzett jogos felháborodását. Szavainak értelmére a szerelvény csattanó ajtajai borulnak, de ő még ott áll, haja száll a vákuumban, redős bőre izzik a dühtől, nyála a koszos ajtóüvegre csapódik. Egykedvűen bámulok rá, amíg tehetem, pislogok, szinte hálás vagyok. Legalább rámnézett.

Elindulunk, és az az ismerős illat félénken száll felém, szinte kérdezi, szabad-e közelebb jönnie; nem érdekel, nem érzek semmit, nem akarok érezni semmit, minek azt. Úgyis eltűnik minden, ami szép, magával ragadja az örökkévalóság, mi halandók pedig a mocsárban maradunk. Virágok, női arcok, naplementék, kis angyalkák mosolya, lakkozott cipellők. Semmi sem marad meg belőlük.

Különös nyugtalanság lesz úrrá rajtam a sínek zakatolása közepette. Körülnézek, próbálom megfejteni az okát. A velem szemben lévő úr cipői ugyanúgy pihennek, mint azelőtt, a metró zaja ugyanolyan kíméletlen, mint azelőtt, semmi sem változott. De valami talán mégis.

Mellettem kislány ül, néhány éves lehet csupán. Koromfekete fürtöcskéi úgy keretezik arcocskáját, mint az én Dórikámét. Égszinkék szemei fodros ruhácskáját tükrözik, lábán fekete lakkozott topánka van. Hamvas bőrén természetes pír, és hatalmas szemeit rám függeszti, miközben kezeivel megtámaszkodik kétoldalt a makulátlan bőréhez nem illő huzaton.

Évike, hagyd békén a bácsit. Aggódó édesanya ül velünk szemben, picit előrehajolva, karjait kinyújtva várná Évikét a karjaiba, de Évike nem mozdul. Engem bámul, csodálkozó szemei az enyémekbe fúródnak, ívelt szempillái rebbenés nélkül árnyékolják azokat a hihetetlen kékségű szemeket. Az illat, az az ismerős illat, kamilla, vagy hársfa, ami az én kislányom ruháiból, bőréből, és egész lényéből áradt, ismét velem van, majdhogynem átölel; mohón szippantom be, ajkaim szétnyílnak, hogy tüdőm többet magába tudjon szívni ebből a mennyei illatból. Évike engem néz, szótlanul néz, és szájacskája váratlanul mosolyra húzódik.

Végállomáshoz érkezünk. Évike lekászálódik az ülésről, majd anyukája kezét fogva elindul, de még egyszer utoljára hátrapillant.

Szédelegve támolygok az alvilág fertőjében. Zajorkán és bűzrengeteg vesz körül, de nem hallok, nem érzek belőle semmit. Nem látom a komor alakokat, sem a sötétben izzó szemgolyókat, a pokol előhírnőkeit. Nem érzékelek mást, csak kamilla-illatot, és azt az angyali mosolyt, melytől szívem hangosan és repesve verdes, mint tövisen fennakadt madárka.

Nekidőlök a falnak, lábaim alig bírnak megtartani, szívem dübörög, ordít mellkasomban, vérem zubog a fülemben, a sejtjeim repedésig megtelnek élettel. A kamilla illata megtölti lényemet, a kék szempár láthatatlanul is rámnéz, nem enged el, egyre csak néz és szavak nélkül beszél hozzám.

Fáj, sajog, tudom, hogy a végemet járom, mégis boldogabb vagyok, mint valaha.

4 Comments

  1. Zsófi
    Posted February 14, 2009 at 10:11 pm | Permalink

    Na most vajon hová lett az előző kommentem?? Áááá! Mondd, hogy legalább olvastad! Elküldöm ezt, hátha akkor megint kirakja, mivel eddig láttam a komimat! Puxx!

  2. Zsófi
    Posted March 29, 2009 at 3:12 pm | Permalink

    Szia Krisz! 🙂
    Hogy vagy mostanában?
    (Úgy látom, mégsem tette ki a múltkor a hozzászólásomat, na mindegy…)
    Nincs most sajnos sok időm írni, sok dolgom van, de amint tudok én is írok! Addig viszont mesélj valamit!
    Üdv.,
    Zsófi

  3. Posted March 29, 2009 at 6:48 pm | Permalink

    Szia Zsofi 🙂
    Epp Angliaban vagyok, Brighton-ban, idejottunk par napra csaladlatogatasra. Lattam a tengert is. :))))) Tudod, maniam a tenger…
    Kedden megyunk haza. csutortokon audit van a cegunknel, meg munkahelyi gondok is vannak, kicsit felhos az eg minalunk, de majd megoldjuk ezt is… az elet mar csak errol szol.
    Remelem jol vagy, jelentkezz amikor tudsz. Szia :)))
    Krisz

  4. Zsófi
    Posted April 4, 2009 at 9:04 pm | Permalink

    Szia-szia!
    Nekem eddig volt kicsit felhős a dolog, mert volt egy csomó programom (sokkal több mint kellett volna), és eléggé lemaradtam a suliban, úgyhogy rengeteget kellett pótolnom meg hajtanom, de mostmár lassan megint kapok egy kis levegőt, úgyhogy rendeződnek a dolgok! Remélem a tieid is minél hamarabb!
    Angliában vagy? Ejha, de irigyellek!:) (én meg Anglia mániás vagyok, tudod…) Mondjuk én is megyek! Majd májusban. Már nagyon várom!
    Képzeld színészkedtem egy kicsit pár hete (meg az azelőtti 1,5 hónapban is a próbák miatt)! A suliban volt a színjátszó körnek az előadása, és most volt szövegem (ez azért nagy szó, mert rengetegen vagyunk, úgyhogy sokan a fák, erdők, vasalódeszkák, és egyéb szerepeket kapják még ilyenkor) és ilyen vicces (de sztem nagyon állati) retro cuccokba kellett szerepelnünk! Nagyon élveztem! A szöveggel meg a darab miatt nagy szerencsém volt…
    További jó szórakozást Angliában!
    Szió,
    Zsófi

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*