He Was a Quiet Man

Szeretem azokat a történeteket, amik egy személyre épülnek. Amikor egyetlen szereplőre lehet fókuszálni, amikor az illető minden arcrezdülésére figyel a néző, illetve a rendező. És hát, természetesen, amikor ezeket a csontig hatoló pszicho-drámákat hihetően tudja előadni egy-egy színész.

Jelen esetben Christian Slater, aki miatt, szégyen ide, szégyen oda, a legutolsó vackot is megnézem. Nemhiába osztották rá a Száll a kakukk fészkére londoni színdarab-főszerepét, ez az ember tud játszani. A visszafogottságtól kezdve a megszállottságig mindent.

Bob Maconel multicég szürke alkalmazottja, kopaszodó, szemüveges, kockás ingben és széldzsekiben járó lúzer, akit a közvetlen felettesei nagyképűen rúgdalnak, a közvetett felettese pedig soha nem is látott. Számokat és betűket ellenőriz egy hosszú listáról, miközben dühét és feszültségét a ténylegesen beszélő aranyhalaival tárgyalja meg odahaza.

Azért van Bob munkájában valami jó is. Vanessa, akinek a mosolyától felragyog az egész terem. Vanessa, akit egyik nap többedmagával széttrancsíroz Bob egyik hasonszőrű, szintén pepita, szintén életúnt kollégája. Bob csak azért nem kap a lövéssorozatból, mert éppen a hatodik lövedéket keresi a padlószőnyegen a saját pisztolyába. Mert hogyismondjam, Bob éppen vendettára készült, volna, ha a másik nem teszi meg helyette. És mivel a krapek a még mozgó Vanessát végleg ki akarja nyírni, Bob fogja magát és beleereszti a tárat. Öt golyót. Ezáltal a nap, sőt, évszázad hősévé lépve elő.

Na nem úgy Vanessánál. A lány teljes paralízisre van utalva, mivel a nem halálos golyó a gerincébe fúródott. Leköpi, majd elátkozza a teljes kétségbeesés határán lévő Bob-ot mondván, hagyta volna meghalni őt, az istennőt, akit mindenki imádott, amíg még tudott mozogni. De aztán, miután Bob belemegy, hogy segít a csajnak örök vadászmezőkre lépni, megbocsát neki. Merthogy Bob az egyetlen, aki törődik vele.

Így indul ez a roppant rövid, roppant velős, roppant lebilincselő film, melynek rendezője nem sokat tett még le az asztalra, leszámítva a zseniális Constantine: a démonvadász forgatókönyvét. A Csendes ember volt azonban olyan, de olyan telitalálat, hogy merem remélni, lesz folytatás. Nyomasztó közelképek és tarantinós poénok váltakoznak, miközben az ember végig tudja, ez a szatíra vérre megy. Ez kérem szépen társadalomkritika a javából. Az álszent főnök, a feltörekvő Vanessa, a kiszolgáltatott, ám később helyzetét kihasználó Bob, a mindent átható gyűlölet, irigység, melyet az időnként megmutatkozó kedvesség és emberség egyensúlyoz- precízen kidolgozott részletek és fura jelenetek teszik még fűszeresebbé ezt a nem átlagos filmet. Christian Slater pedig remekel. Karaktere kicsit idézi a Rakoncátlan szív-beli félénk Adam-et, de szerintem több van benne a Száll a kakukk fészkére tébolyultságából.

Asszem, az erre a filmjére rászánt időt, a Gyóntatóval ellentétben, nem sajnálom.