Cím nélkül

Újraélem a szívemnek legkedvesebb történetem mozzanatait, mivel átírom az egészet, kiadásban gondolkodva. A tényleges eseményig szerintem sok víz lefolyik még a Dunán, de más folyókon is, viszont ha nem kezdek el komolyan foglalkozni vele, egészen biztosan nem is készülhet el soha… helyettem nem írja meg senki ugyanezt, az egyszer biztos. Hasonlót írtak már bizonyára, meg írni is fognak, de ezt, pont ezt, még senki sem, ez az én mesém, és nagyon szeretem. Nem merem a regény szót használni, bár az lesz, ha befejezem… szeretem a szereplőimet, szeretem a helyszínt benne, szeretem a történet alakulását, és szeretem a belső monológokat, a(z ön)marcangoló érzéseket, a szépséget, amit a történeten keresztül én, saját magam, elképzelek… Ha soha senki nem fogja megvenni, akkor is meg kell írnom, nem az emberiségnek tett szolgálat gyanánt, nem szívességként, nem bölcselkedni, sem oktatni, hanem azért, mert a szívem másfél éve ezé a történeté, és már filmként is elképzeltem, sőt, a két főbb szereplőre meg is találtam a tökéletes színészt és színésznőt… félelmetesen élénken létezik bennem az egész; nem fog nyugodni hagyni, amíg be nem fejezem és kiereszthetem a lélegzetemet, amit nagyon régóta szinte visszafojtok azon igyekezetemben, hogy tehetségemhez mérten a legjobban meg tudjam fogalmazni, amit belül érzek, hallok, látok.

Tegnap kezdtem el rendesen dolgozni rajta, szívből kívánom, hogy jövő ilyenkorra már a kezemmel is foghassam a papírra nyomtatott alakját.