Vámp- izé…

Kéne egy jó fotó, ami nem túl gusztustalan és sötét, mint a legtöbb valódi vámpíros kép… de nem találok, és nincs is türelmem keresgélni. Úgyis mindenki tudja, miről van szó: nagy fogak, vérben forgó szemek, karmok, erő, gonoszság, stb. Szárnyak, miegymás. Ja és sok-sok vér. Merthogy vér nélkül nem vámpír a vámpír.

Kéne egy jó kis miniesszét írjak Nosferatu-ról meg Vlad Tepes-ről, meg Erdélyről és a Dracula mítoszról, fel lehetne sorolni a millióegy filmet, ami ebben a témában készült, jöhetne a vámpír-irodalom, aztán a legújabb őrület, az Alkonyat c. film (Twilight) és Stephanie Meyer négyrészes ifjúsági (?) könyvsorozata, amire a film épült… Lehetne írni arról, hogy a 18-ik században terjedt el maga a “vámpír” szó, mert ugyan azelőtt is voltak feljegyzések eme lényekről, igazából a Kelet-Európai legendák, mesék hozták meg a vérszívók számára a népszerűséget. Mondom: Dracula és Erdély. Aztán, John Polidori írása, “A vámpír” 1819-ből, meg Bram Stoker “Drakula” címűje, amik a nagyérdemű részére is elérhetővé, emészthetővé tették a vámpír-imidzset. Fú, meg most olvasom, hogy az angol nyelvben a szó maga 1734-ben fordult elő először. Izgalmas dolgok ezek, tessenek wikipedia-t olvasgatni, ez a blog nem erről szól.

Nekem az nem fér most a fejembe, hogy mikor, milyen módon, és főleg miért jutottam el a “bakker, ki nem állhatom a vámpíros cuccokat, különben is gyerekes, arról nem beszélve, hogy túl sötét nekem ez a témá”-tól a “ha ez a vámpír elém állna és vérben forogna a szeme, én is nyújtanám a karomat, hogy belémigyon”-ig.

Értem is, meg nem is… Értem, mert világéletemben a sehova-sem-tartozó lények keltették fel leginkább az érdeklődésemet. A picit deviáns, vagy gyenge, vagy esetlen, vagy egyszerűen csak kategórián kívüleső valakik. Olyanok, mint a szuperhősök, vagy azok, akik az általánosan elfogadott módon kívül akartak valamiben boldogulni. Úgymond a furcsa szerelmek, különös kapcsolatok, és ebben benne volt minden a homoszexualitástól kezdve az angyalok és emberek közötti kapcsolaton át a-

És hát most tartok ott, hogy már a Gonosz is megérintett. Ha ezt lehet így fogalmazni. Merthát a vámpír az mégiscsak vámpír… vért szív… élő ember vérét.

Az Alkonyat indított el mindent. Mi vonzóbb annál, mint amikor a “gonosz” megpróbál a sorsa által kialakított körülmények ellenére “jó” lenni? Számomra nincs vonzóbb, szerethetőbb. Ezért hát egy “vega vámpír” (vagyis olyan, aki csak állatvéren él) az én szememben felér egy angyallal. Gondoljuk bele: ha Lucifer a mennyből való kiűzetés után jóra törekedett volna, szinte biztos, hogy elnyeri az egész emberiség szimpátiáját. Arról nem is beszélve, hogy a Jóisten is feltehetőleg visszainvitálja őt a jobbjához. De Lucifer nem úgy néz ki, mint aki szánja-bánja minden bűnét, és jó útra szeretne térni. Vagyis, nem ez az általános példa. Ezért valahányszor azt látom, hogy a rossz megpróbál jobbá lenni, szívvel-lélekkel támogatom. Lehetne ezt tovább mitifikálni, és kijelenteni, hogy az emberiség tudat alatt is megpróbálja a gonoszt ellágyítani, megpróbálja megjavítani, ezért születnek egyre-másra az egyre furcsább vámpír-alakok, de az is lehet, hogy mindez a gonosz műve, aki báránynak álcázva próbálja eladni magát. Mert ugye mindennek két éle van, és nem mindegy, melyik oldalt vesszük alapnak! Bevallom, nekem az előbbi jobban tetszik.

Jó, jó… van egy sorozat is… egy halálosan vonzó vámpírról, aki magánnyomozó lesz, mert “segíteni akar az embereken”: már csak ezért is képtelenség nem szeretni! Aztán, ugyebár, az elengedhetetlen “tiltott” kapcsolat: ember, és vámpír… A lány szép, meg helyes, ráadásul önként nyújtja a vérét a pasinak, amikor az haldoklik… Bevallom, én is megtenném- egy ilyen pasinak!

De szóval a lényeg az, hogy kezdem kapisgálni, miért olyan hihetetlen népszerű ez az egész vámpír-kultusz. Igaz, egy jó ideig kifejezetten a sötét, gonosz erők voltak kihangsúlyozva a művészetekben és az irodalomban: na, az a fajta “gonosz-hívogató” játék továbbra sem az én asztalom. Jung azt mondta, az “árnyékkal” nem szabad játszani, és igaza volt… mert könnyen elszabadul, és nagyon nehéz visszaszorítani. De ez az “új generációs” vámpír-dolog… ez a lágyabb szívű, jóval kevésbé félelmetes vérszívó-lény, ez már nekem is bejön. Nagyon is…

Nem tudom, szerezzek-e be keresztet, meg még több fokhagymát (bár azt naponta eszünk, nem is egy cikket!), vagy hegyes faéket és ezüstöt, és legyek-e többet napfényen… vagy pedig hagyjam magam belesüllyedni a sötétségbe, oszt hátha jön majd egy jólelkű vámpírocska, aki megment…