Sokan mondják, a macska buta, önző állat. Sokan nem is veszik állatszámba, hanem a gázpedálra lépve, sebességet adnak a lejtőn, hátha el tudják gázolni. Gyakran sikerül is nekik, a házunk előtt két macskát ütöttek el, mindkettő a miénk volt. Az egyikből csak egy kis vérfoltot láttam az úttesten, mert a páromban volt annyi lélekjelenlét, hogy elvigye és eltemesse a közeli erdőben.
A másikat később ütötték el, bátyám és a párom kórházba is vitték (én nem voltam otthon), de sérülései súlyossága miatt az a döntés született, hogy elaltatják.
Soha nem felejtem el a fájdalmas kis nyüszögést, és alatta az alig hallható, szívettépő dorombolást, amikor hozzáértünk még mielőtt elvitték volna. Érezte, tudta, hogy szeretjük, és a fájdalmán túl ki akarta mutatni háláját.
Nagymamámnak Marosvásárhelyen több macskája is volt, ők kertes házban nőttek fel, kerítésen át, bokron túl, tetőn keresztül közlekedtek, és vadászták az egeret, patkányt. Nem sokra emlékszem rájuk, de a jelenlétük megalapozhatta bennem az ősi kultúrák által istenségként tisztelt állat iránti szeretetemet.
A szülői otthonban, Bukarestben, szintén volt macskánk. Perzsa cica volt, vették a szüleim, és egy nap arra értünk haza, mi gyerekek, hogy ott trónolt egy kis szőrpamacs a heverőn. Hófehér volt, néhány sötét folttal a pofiján, meg talán a farka végén, és valamelyik lábán. Gyönyörű, tökéletes, gyermeki-felnőtti lelket boldogító macska volt, puha, lusta, és dögönyözhető. Szeretett az asztal közepén aludni. Egyszer egy suhanc szerette volna elvinni a nyitott, földszinti teraszunkról, de időben észrevettük. Marci mégsem sokáig maradt velünk, mert nem sokkal azután eltűnt. Feltehetően megmérgezték.
Macskapártiságom Gödöllőre való kiköltözésünkkel kezdődött, itt ugyanis sok a macska az utcán, a kertekben. Még amikor tömegközlekedéssel jártam be dolgozni Pestre belopta magát a szívembe négy kis csöppség, akiket reggel a busz felé menet pillantottam meg egy héz melletti kopár domb közepén csücsülni, szorosan egymáshoz simulva. Csendben figyeltek engem, némán néztek utánam mind a négyen. Sírva mentem tovább, tudtam, hogy valaki kitette és sorsukra hagyta őket, de mennem kellett dolgozni. Egész napom odavolt, megszakadt a szívem, ha csak rájuk gondoltam. Aztán hazafelé menet ugyanarra vezetett az utam. Már nem voltak ott, de valahonnan halvány kis nyivákolást hallottam. Amikor felfedeztem őket egy beomlott akna mélyén, alig egy méterrel a föld alatt, tudtam, hogy most már az én felelősségem őket kimenteni. Zokogva ráncigáltam a bátyámat és a páromat a tett helyszínéhez, és kis türelem, meg merőkanalazás, meg csalogatás meghozta a várt eredményt, és három kis bumfordi miniatűr cicus előkerült, míg a negyedik, egy kis fekete, kackiás kisasszony, egyedül és bátran lófrált a lóherék között, őt könnyű volt befogni.
Nem volt mit tenni, hazavittük őket. Vattába itatott tej, összemorzsolt párizsi volt a koszt egy darabig, és kartondobozba tett homok a kis illemhelyük. Egykettőre megtanulták használni, amikor a párom megfogta az elülső lábaikat és belekapart velük a homokba; ez állítólag elindítja az ösztöneiket, s onnantól kezdve szobatiszták lesznek. A garázsban laktak egy ideig; néha kiengedtük őket, bukdácsoltak a fűben, és mindenki őket bámulta. Aztán bevittük őket a konyhánkba, mert a garázst kinőtték, de még féltünk őket szabadjára engedni. Élmény volt minden reggel arra kelni, hogy a fehér-fekete foltos a megrágott bőrülőkén alszik, a fekete a bögrék között nyomul a konyhaszekrény legalsó polcán, a két szürke-csíkos pedig csak elvan. A leginkább a foltos figyelt ránk, de Vilire kiváltképp: párom locsolt a kertben, Rudi pedig felkapasztkodott a hátára, és szopogatta a pólójának egy-egy szegletét. Gyanítottuk, hogy ő lehetett a legfiatalabb, és visszavágyott az anyukájához…
Amikor kinőtték a konyhát (nem nagy konyha, és négy macska mégiscsak négy macska), kikerültek a szabadba. És akkor kezdődtek a rémálmok. Eleinte csak a szomszédban tanyázó agresszív kandúrok verekedtek velük, mi meg rettegve figyeltük az alagsori hálószobából a sztentori hangokat. Később sajnos a négy keréken gördülő technikai csodák is besoroltak a négylábú barátaink ellenségei közé, és elgázoltak kettőt, a két cirmosat. Gyönyörűek voltak. Rudi egy nap csak eltűnt… aznap, amikor a második cirmost elütötték.
Nem volt kérdéses, hogy Kormi, az egyetlen megmaradt cicus, bekerül a házba, és többet nem engedjük ki. Eleinte nehéz volt, de megszokta. Ahogy mi is, hogy a cserepes növényeinket kiirtotta (megrágta a leveleket, a földet pedig kikaparta), karmaival beleakaszkodott a függönybe, amit aztán le is szedtünk…
Csoki teljesen váratlanul került a képbe, ősszel, a hidegben, egy kis vadóc, pinduri kis sötét kakaószínű aprólék. Elfutott, amikor közeledtem, de reggelről reggelre egyre közelebb engedett magához. Kivittem neki csontot, gyorsabban felfalta, mint annak idején Fifi, nagymamám kutyája. Egy reggel már megsimogathattam azt a kis pihe-puha bundáját, ő meg törleszkedett, de félt is, dorombolt is, meg menekült is volna… Néhány nap sem telt el, és már bent volt velünk. Fújtak egymásra Kormival, de Csoki olyan pici volt, hogy nem volt nagy veszekedés. Megfürdettük, vettünk a szemére gyógyszert, tüneményes kis dög volt. Hiba volt kiengedni mindkettőt járni egyet, Kormit is alig találtuk meg, jajveszékelve egy fa tetején az erdőben. A kis buta, nem tudott lejönni. Valahogy leszedte a párom. Csoki pedig eloldalgott, azóta sem tudunk róla semmit.
Jack jött, látott, bekopogott, és letelepedett nálunk. Pár napja figyeltük már, nagyon szép, ápolt kiscica volt, büszkén és bátran masírozott a kertben, egyértelmű volt számunkra, hogy nem árva jószág. Ölbevettük, és körbejártuk vele a környéket, tud-e róla bárki valamit. Én titokban azt reméltem, senki sem fogja felismerni… Valamelyik reggel kaparászást hallottam az ajtón, kinyitottam, Jack pedig, nyilván mert megunta, hogy senkinek sem kell, a megkérdezésünk nélkül bejött, és elfoglalta a helyét a házunkban. Jóval kisebb volt Korminál, de fiú volt, és fújtak, prüszköltek, nyávogtak…
Kormi (nekünk csak Kitty, angolul “Cicus”) három-négy éve lehet nálunk, Jack pedig kettő. Megszokták egymást, mára már csupán edzésszámba megy a verekedés. Nagyon ritkán együtt alszanak, de ez nagyon nem jellemző. Kitty kecses, nőies, gyönyörű és ölbebújós, Jack idétlen (a legidétlenebb macska, amit eddig láttam), izmos, férfias és utál ölben lenni. Viszont szereti bedugni a fejét sötét, meleg helyekre, például a hónunk alá, vagy ha takaró alatt nézünk tévét, akkor oda. Esetenként a szőnyeg alatt találjuk meg, mint az elefántot a kígyó hasában a Kis Herceg-ben. Kedvenc játéka egy kötött zokni szánalmas maradványa, inkább csak szálrabontott kis rongy már, de Jack eksztázisban van, ha előszedjük. Kitty a fehér hajgumikat preferálja; eldobjuk, ő utánalohol, a szájába veszi, és visszahozza. Mi megint eldobjuk, és így tovább. Időnként, ha nagy hangsúlyt óhajt fektetni mondandójára, a teás bögrénk közepébe ejti a hajgumit.
Mindketten hihetetlenül beszédesek, Kitty kérdezget és válaszol, Jack pedig ordít és nyavalyog, ha nem adunk enni elég gyorsan. Nyávogni csak akkor hallom őket, ha zavarja őket valami, mert különben madár- és gyermekhangok utánzására specializálódtak.
Felejthetetlenek azok a pillanatok, amikor valamelyik bekészülődik egy-egy ugráshoz, és mellécéloz… az a sértett büszkeség, amivel megpróbálnak továbbsétálni, teljesen figyelmen kívül hagyva a mi röhögésünket… Az arcok, amiket vágnak…
Mindketten imádják a dobozokat, a műanyag szatyrokat, a fonott kosarakat, a papírtasakokat, mindent, amiben el lehet bújni.
Ma reggel olvasni próbáltam, Hugh Laurie A balek című zseniális művét, angolul. Szótár előttem, szinte mindent értek, de tervbe vettem, hogy minden új szót kiírok. Azért Hugh Laurie kifog az én tudásomon, és hát szótároztam- volna, ha Jack el nem terül a maga teljes, kb hatvan centis hosszúságában a nyitott szótáromon. Halálos volt, ahogy próbáltam továbblökni. Valahogy sikerült, ő meg álmosan pislogott rám, nem értette, miért toloncolom ki a lámpa alatti, tökéletesen meleg és kényelmes helyéről.
Imádom a macskákat, ezt a kettőt meg különösen. Imádom azt is, aki szereti a macskákat. Ha egy férfi kezében macskát látok, elolvadok… számomra nincs erotikusabb látvány.
Még annyi, hogy hallgatólagos egyezmény szerint Kitty a páromat szereti jobban, Jack pedig engem. De mindkettő nyugtalan, ha csak egyikünk van a házban, a másik pedig még nem ért haza.
Ezernyi apró dolog van, ami miatt imádjuk ezt a két dögöt, de most csak szerettem volna némi bevezetőt nyújtani a macskáinkról.
Végezetül pedig a világ egyik legfantasztikusabb fotója.
