Bárcsak

A kiállítás jóval kevesebb látogatót vonzott, mint azt Helene gondolta. A viszonylag tágas, világosan berendezett teremben nem taposták egymást a nézelődők: Helene gyászos ábrázattal szemlélte a talán kétszáz, többnyire saját korosztályába illő, görnyedt személyt, és nagyon fáradtnak érezte magát, ami vagy a kissé fullasztó levegőnek, vagy az öregek látványának volt köszönhető. Fáradt testét vissza eresztette a kényelmes székre, melyről alig néhány perce, az ünnepélyes megnyitót követően emelkedett fel. A szervezők már felszólaltak, a köszönetnyilvánítás megtörtént, és a teret bágyatag, álmosító duruzsolás töltötte be, az érdeklődők visszafogott eszmecseréje.

Helene szomját csak fokozta a tikkasztó fűtés, de egyedül érkezett az eseményre, így hát tompa vágyakozással sandított az italos asztalok felé. Elhatározta, hogy még pihenget egy kicsit, majd elindul haza. A kiállított emléktárgyakat, kosztümöket úgyis láthatta egy-egy előadás keretein belül, amikor még a sztárok egyik legnagyobbika rótta a színpad deszkáit, és nyerte meg magának a női szívek szinte mindegyikét, az övével egyetemben. A kiállítás csupán száraz, lélektelen ismétlése volt mindannak, amit az isteni Georges Pandin, a francia színjátszás legragyogóbb csillaga létrehozott, megteremtett; a szépia árnyalatú fotográfiák nem adhatták vissza hangjának rezgését, szemeinek csillogását, kezeinek mámorító mozgását. Helene kissé unottan nézett körül; csalódottságát fokozta a feltörő emlékek hosszú sora, és keze már emelkedett, hogy elnyomjon egy ásítást, amikor a mellette lévő üres székre lehuppant egy huszonéves kislány, kezében papírlappal.

‘Üdvözlöm, ugye Ön Madame Beauvoix?’, kérdezte trillázó hangon az ismeretlen fiatal nő, melynek hallatára Helene-nek sikerült felébrednie.

‘Igen, én vagyok’, felelte komótosan, érdeklődéssel pillantva a nő mosolygó arcára. ‘És Ön…?’

‘Angeline Sadoul’, bólintott amaz, és kezét nyújtotta.

Helene megrázta a fájdalmasan sima bőrrel bevont, energikus kezet, majd várta a folytatást.

‘A Jeune Monde újságírójaként szeretnék feltenni Önnek néhány kérdést’, lapozott bele az aktáiba Angeline. ‘A kiállításról.’

‘Különös’, mondta Helene, és majdnem megkérdezte, de ugye tudja, hogy én személyesen is ismertem Georges-ot? ‘Mire lehetnek kíváncsiak a fiatalok egy évtizedek óta halott emberrel kapcsolatban?’

‘Kutatást végzünk arról, milyen véleménnyel vannak a különböző korosztályok a leggyakrabban előforduló kulturális eseményekről’, hadarta a kislány, és Helene szívében kihült a lelkesedés. Ez a csitri még csak nem is róla akar kérdezni.

‘No és ha szabad tudnom, én melyik korosztályt képviselem Ön szerint?’, szegezte neki a kérdést.

‘Nos, kezdhetünk ezzel a kérdéssel is. Hány éves?’, kerülte ki a csapdát Angeline, és puhán egymásra tette két kezét a papírján.

Helene felfortyant.

‘Térjünk át a többi kérdésre’, intett mérgesen a fejével, majd megköszörülte a padlófűtés fullasztó levegőjében kiszáradt torkát.

‘Hozzak Önnek valamit inni? Egy gyümölcslevet esetleg…?’, ajánlotta Angeline, feltehetően azért, hogy rossz lelkiismeretét nyugtassa.

‘Pezsgőt, ha van… ha nincs, jó lesz a sima forrásvíz’, mondta az idős nő, és mire eszébe jutott, hogy megköszönhetné, a fürge Angeline már el is tűnt a körbe-körbe lassan hömpölygő emberi alakok között.

Helene fáradtan simította meg a homlokát. Miért is ment bele az ostoba kérdőívesdibe? Mostanra már kényelmesen üldögélhetne a taxi hátsó ülésén és gyönyörködhetne az őszbehajló természetben. Pierre bizonyára szívesen mutatna meg egy számára ismeretlen útvonalat: Pierre sosem kérdezte, miért kocsikáztatja meg az asszony, szó nélkül ment, ha Helene arra kérte. Egy nap vennie kell neki valami apró figyelmességet, döntötte el magában Helene.

‘Tessék, sajnos a pezsgő már elfogyott’, szabadkozott Angeline, feléje nyújtva a magas, kecses kristálypoharat.

Helene szó nélkül és mohón ivott bele, mint aki erre várt napok óta. Torka hálásan fogadta a hűs folyadékot, és ő maga is sokkal nyugodtabbnak érezte magát.

‘Nem tartom fel sokáig, csupán néhány kérdés lenne az egész’, törte meg a csendet Angeline, mintegy kitalálva Helene korábbi gondolatait.

‘Mmm’, bólintott Helene, rájátszva a durcás idős hölgy szerepére. ‘Kérdezzen csak.’

‘Gyakran vesz részt hasonló kulturális eseményeken?’

‘Mostanában nem jellemző’.

‘És régebben?’

Régebben… pontatlan a megfogalmazás, édes. Nem régebben, hanem régen. Nagyon régen. Pontosan hatvan éve, amennyi idős te talán soha nem is leszel…

‘Fiatal koromban hetente eljártunk a barátaimmal színházba, filmvetítésekre, kiállításokra’, felelte, amennyire tőle tellett, kedélyesen.

‘Ön szerint mennyiben változott a kultúrának az emberekhez való eljuttatásának módja, illetve mennyire van hatással a művészetek és a közönség közötti kapcsolatra az internet elterjedése?’

‘Ezt remélem csak költői kérdésnek szánta’, húzta el a száját Helene. ‘Ma már mindent le lehet szedni az internetről. Az unokáim hetente újságolják, hány filmet néztek meg a számítógépen, és milyen kiállításon voltak. Érti? Kiállítás a számítógépen’, nyomatékosította szavait azáltal, hogy kissé előredőlt a székén. ‘Senki sem mozdul ki a lakásából, ha egy mód van rá… mindenki mindent az internetről szeretne megtudni, megszerezni.’

‘De…’

‘Nem adok öt évet, és már a színházi előadásokat is internetről fogják nézni, mint valami elcsépelt, negyedrangú moziban’, folytatta Helene ingerülten.

‘Nos, ez is egyfajta vélemény’, bólintott Angeline, mosollyal az arcán. ‘Az… érettebb korosztály képviselői között végzett felmérések szerint sokkal elterjedtebb az úgynevezett kultúrális pesszimizmus, mint a fiatalok körében.’

‘Mégis, mit vár? Maguknak nincs, és nem is lehet fogalmuk arról, micsoda művészek léptek fel nálunk az ötvenes években, hogy messzebbre ne menjek. Elnézem a mai… sztárokat, elkeserítő. Pocsék a felhozatal, ha szabad ezt mondanom’, mondta a magáét Helene, de Angeline rendíthetetlen volt.

‘A kortárs művészetek által közvetített mondanivalóban is talál kivetnivalót, Madame Beauvoix?’

‘Kortárs? Azt sem tudom, az mit fed’, horkant fel Helene. ‘Nézze, kedves, a fiam a minap azzal jött, hogy megmutat egy világraszóló művészi alkotást. Persze, a gépen, hol máshol. Tudja, mi volt az? Egy könyv, rajta egy férfi nemiszervvel. Mindez márványból. Ha engem kérdez, kár volt azért a márványért… Michelangelo, de még Rodin is forogna a sírjában, ha látná, mire pazarolják a márványt manapság.’

‘Hogy…? Á, már tudom. Germaine Gisellet Fallosztörténet című szobra lehetett’, mosolygott Angeline, és ezúttal Helene némi gúnyt is felfedezni vélt a sötétbarna, merészen kifestett szemekben.

‘Maga szerint az művészet?’

‘A világon sok mindenki lát fantáziát abban az alkotásban’, tért ki a válasz elől a lány.

‘Hát hogyne. Ahogy sok mindenki lát fantáziát abban is, hogy fogkrémet kenjen fel egy kartonlapra és belenyomjon egy teniszlabdát. A fantázia, kedvesem, veszélyes dolog… fiatal korban még nem is tudjuk, mennyire.’

‘Leszögezhetjük tehát, hogy Ön szerint kevesebbet mond a mai kortárs művészet’.

‘Ez nem is kérdéses. Az persze relatív, hogy kevesebb, mert éppenséggel mondhatnánk, hogy többet, sokkal többet, sőt, felháborítóan sokat mond, ugyebár’, fejezte be gondolatát Helene egy legyintéssel.

‘Térjünk rá a mai kiállításra’, lapozott egyet Angeline az összefirkált füzetében, miután jegyzetelt egy kicsit. ‘Honnan szerzett tudomást róla?’

Helene megdermedt egy pillanatra.

‘A… a menyem telefonált… ő pedig az interneten olvasta a hírt’, adta meg magát végül, rádöbbenve arra, mennyire netevségessé tette magát ez előtt a visszataszítóan fiatal és szép külsejű lány előtt.

‘Értem’, szélesedett ki Angeline mosolya, de volt benne annyi jóérzés, hogy ne használja ki helyzeti előnyét. ‘Ezek szerint Önnek fontos a kiállítás témája. Szereti Georges Pandin munkásságát?’

Helene-nek nem volt ideje azon morfondírozni, miért nem kezdi el ecsetelni Sadoul kisasszony a világháló előnyeit a kulturális tájékoztatás témájához kapcsolódva. A rövidke, ártatlan és tulajdonképpen áhitott kérdés olyan hirtelen szabadította fel benne a mélyen szunnyadó emlékeket, hogy egy szempillantás alatt visszarepült az időben, egészen 1959-ig. Szereti-e Georges Pandin munkásságát… Georges Pandin volt számára az isten, a nagy csoda, a minden, amiért érdemes volt élni. A férfi halála után a világ is elszürkült kissé, a dolgok rendszerében pedig sokkal nehezebb volt értelmet, logikát találni, mint azelőtt.

‘Imádtam őt’, mondta lassan, eltöprengve. ‘Mind imádtuk őt. Nem volt ember, aki ne szerette volna… a nők istenítették, álmodoztak róla, a férfiak példaképet láttak benne. Amikor játszott, feléledt a színdarab, a színház, a közönség is, és mind eggyéváltunk. Nem volt idő, nem volt semmi, csak a pillanat.’

‘Mi volt a legemlékezetesebb előadása… és talált-e arról az előadásról kiállított képeket ezen a mai napon?’

Angeline alázatos hangszíne elveszett Helene emlékeinek örvényében. Az idős nő előtt sorra peregtek a csodálatosabbnál csodálatosabb előadások, találkozások, beszélgetések… Hogyan is választhatna ki életének meghatározó pillanatai közül egyet? Emlékezni akart, visszarepülni az időben és ott maradni… Neheztelt Angeline-re, aki némán, de kíváncsian várta válaszát, aki számára a kimondott szavak bizonyára csupán munkájának eredményei, cikkének részei.

‘Mind az volt, kedvesem…’, mondta öntudatlanul, lelki szemei előtt forgatva az egykoron megélt élményeket, figyelve a régen kimondott szavakat, melyek tisztán csendültek fel, mint valami álom-dallam. ‘Georges Pandin nem átlagos ember volt… valahányszor játszani láttam, az volt az érzésem, földreszállt angyalt látok. Pedig férfi volt a javából, elhiheti… Nem csak felesége tanusíthatta ezt, de azoknak a nőknek a hosszú sora, akik reménytelenül sóvárogtak utána.’

‘Mikor volt az a pillanat, amikortól az Ön életében is meghatározó szerepet játszott Pandin úr?’

Helene meghökkenve nézett az újságíróra. Sadoul kisasszonynak, zsenge kora ellenére, már vágott az esze, és a lehető legkínosabb kérdést is szinte suttogva tette fel, hátha az interjúalany nem sértődik meg.

‘Nézze, én… nem szeretnék minderről beszélni’, nyelt egyet, sajnálkozva nézve az üres poharát. Nagyon ráfért volna még egy ital. ‘A kiállításról szívesen beszélek, Georges-ról viszont nem… remélem, megérti.’

Angeline bólintott, majd elnyomott egy sóhajt. Mozdulatlanul tartotta táskáját az ölében, és pillantásával céltalanul fésülve a tömeget úgy tűnt, mintha megfeledkezett volna valamiről.

‘Remélem a megfelelő válaszokat adtam a kérdéseire’, mormolta Helene, még mindig az emlékek hatása alatt. Szíve mélyén sajnálta, hogy elutasító volt Angeline-nel: hosszú évek alatt senkivel sem tudta megbeszélni a Georges-hoz fűződő érzéseit, senkinek sem tudta elmesélni mindazt, ami történt, hiszen a férfi családját hozta volna kellemetlen helyzetbe… Az angyali képet, amit festettek róla apró darabokra zúzta volna össze a nő vallomása, és Helene-nek is szüksége volt arra, hogy a férfiról makulátlan kép maradjon fenn az utókor számára, hiszen pontosan ez a kép volt az, ami őt magát életben tartotta annyi időn keresztül.

‘Sajnálom, ha indiszkrét voltam’, bökte ki bocsánatkérően Angeline, majd felállt és megigazította ruháját sudár alakján.

Helene kissé szégyenkezve nézett fel rá, mert meghatotta a lány váratlan alázatossága.

‘Ugyan… magácska még nagyon fiatal. Maga előtt az egész élet. Majd kitanulja a mesterségét, ahogy illik’, felelte engedékenyen.

Angeline szomorú mosollyal az arcán válaszolt.

‘Bárcsak annyi idős lehetnék, mint Ön’.

Helene értetlenül nézett a lány után, akinek szinte azonnal nyoma veszett a tömegben. Ő maga is feltápászkodott a székről, és mielőtt elindult volna a kijárat felé, egy utolsó pillantást vetett a sarokban kiállított íróasztalra, melyen egy kopott, faragott keretben fiatal nő állt egy délceg, nemes arcvonásokkal rendelkező fiatal férfi oldalán. Mindketten szigorúan néztek egyenesen előre, mintha nem is ismernék egymást.

Csak Helene tudta, hogy pillanatokkal a fénykép elkészülte előtt a nő ujjai a férfi biztonságot nyújtó kezeiben pihentek.

1 Comment