Fikció…?

A fiatal nő a világot beterítő szeméthegyekről beszél a pszichiáterének, majd hazamegy, és mániákusan sikálja, dörzsöli a csaptelepet, a csempét, a padlót, porszívózik, amikor egy szem por sincs a patyolattiszta házban. (Szex, hazugság, videó– az egyik kedvenc filmem, mellesleg.)

A középkorú férfi, miután tinédzser fiát be akarja szorítani saját bigott korlátai közé, tiszta lelkiismerettel fekszik le neje mellé, pedánsan egymás mellé helyezve papucsát, hogy felkeléskor egyetlen lábmozdulattal beléjük tudjon bújni. (Holt Költők Társasága, másik kedvenc filmem…)

Csupán két, jelentéktelennek tűnő példa filmekből, melyek az emberi lélek bonyolultságáról festenek képet, és melyek az emberi neurózisok, kényszerképzetek, félelmek és gátlások széles skáláját vonultatják fel. Ismerünk ilyen filmeket, ezek azok a filmek, amik először döbbenetre késztetnek, majd évekkel később szinte fájdalmasak, és mélyebb önvizsgálatot vagyunk kénytelenek végezni miattuk, mert-

Nos, mert felfedezzük önmagunkat. A szereplőkben, akiket annak idején lenéztünk, kinevettünk, azonosítottunk, mint a kigyomlálandó rossz szokást, felismertünk, mint a rendező azon célját, hogy görbe tükröt tartson a társadalomnak. Na hiszen, nézd azt a bigét, ki a fene csinálna ilyet? Takarítani, amikor minden tiszta… rettegni a szeméttől? Az a begyepesedett agyú fráter meg, aki öngyilkosságba kergeti a fiát, az az idióta a papucsával, látszik szegényen, hogy fogalma sincs az igazi életről.

Eleinte mulatságos, ám végül roppant fájdalmas felismerés, hogy mi sem vagyunk jobbak. Rólunk szól minden, hiszen mi, az ember, a tudatos lét, mi öröktől fogva létezünk, a mi bűneink, félelmeink, hibáink megvoltak azokban, akik előttünk születtek, és azok, akik mindezt felismerték, és megvoltak a kifejező eszközeik (művészek) voltak elég bátrak elmondani… Önmagunk nevetséges kis gesztusait látjuk viszont a húsz évvel ezelőtti, vagy annál is régebbi alkotásokban… Lassan átalakulunk ősatyáinkká, azzá leszünk, akiket annak idején lenéztünk, lefitymáltunk, akiket kevesebbnek tartottunk saját magunknál.

A szülők bűne a gyermekben folytatódik, és a gyermek feladata megváltani azt a bűnt, mondják a nálam többet tudók. Ez vonatkozik a nemzetekre, és végső soron az egész emberiségre, mert a lélek kacifántos ténykedései nemzeti határoktól függetlenek. Sokat, nagyon sokat tanulhatunk az őseinktől, ha tanulunk… ha meglátjuk, min kellene változtatni.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*