A Felolvasó

felolvaso_poszter

Lehetne azzal kezdeni, hogy ritkán láthatunk annyira objektív filmet, mint A felolvasó, de ha őszinték akarunk lenni, akkor le kell szögeznünk, A felolvasó alatt előítéletek és befolyások útvesztőjében találjuk magunkat. A rendező célja roppant dícséretes: úgy igyekszik feldolgozni a Holokauszt témát, hogy közben bepillantást nyerünk a sötét oldal egy kiskatonájának lelkivilágába, és mindezt úgy teszi, hogy szinte képtelenség ítéletet hoznunk.

Egy esős napon 1958-ban a német Michael Berg rosszul lesz hazafelé az iskolából. Behúzódik egy kapualjba, ahol a munkából hazatérő Hanna Schmitz a gondjaiba veszi. Semmit sem tudunk egyik szereplőről sem, csak azt sejtjük, hogy a nő jóval idősebb a fiúnál. Miután Michael felgyógyul a sárgaságából, virágot visz Hanna-nak, így köszönve meg annak múltbeli kedvességét. Kisvártatva a kamaszkori kíváncsiság és az érett magány furcsa-szép ölelkezésének lehetünk tanúi: Hanna a test gyönyöreire tanítja Michael-t, a fiú pedig felolvas szeretőjének iskolai olvasmányaiból. Szerelmük jobbára a testiségre épül, ám egy idő után féltékenység, harag és szemrehányás üti fel a fejét, mint minden kapcsolatban. Amikor a jegyszedőként dolgozó Hanna-t irodai munkára léptetik elő, a nő számunkra ismeretlen okok miatt elhagyja a várost, romjaiban hagyva maga mögött a szerelmi bánattól sujtott Michael-t.

A film szerelmi drámaként is megállná a helyét, de Stephen Daldry (Billy Elliott, Az órák) magasztosabb célokat tűzött ki maga elé. Bernhard Schlink adaptációjának főszerepére a csodálatos Kate Winslet-et kérte fel, aki számos elsőrangú alakítást és rengeteg filmes díjra jelölést követően ezen szerepéért Oscar-ral jutalmaztatott (a hölgy hatodik Oscar jelölése!), ami azt jelenti, hogy a nagyérdemű (azon része) számára (mely eddig nem volt tisztában eme ténnyel) világossá vált: Winslet kisasszony, a Titanic üdvöskéje, tud játszani. Kate-nek oroszlánrésze van abban, hogy Hanna Schmitz alakja összetett és időnként nehezen érthető, ám javarészt emberi. Ijesztően az.

Hat évet ugrunk előre, Michael immár joghallgató, csoportjával együtt különleges pert látogat. A perben náci SS-tagokat állítanak a közhangulat haragja elé: hat lágerőrt vonnak felelősségre (a több ezer közül, mint azt joggal említi meg Michael egyik csoporttagja a későbbiekben), mivel egy tragédiát túlélő asszony és lánya könyvet írnak, azonosítva a tetteseket. Az őrök egyike nem más, mint az a Hanna Schmitz, akivel a fiatalemberré serdült Michael annak idején megismerte a testi és lelki szerelem minden örömét és fájdalmát. Kemény feladat előtt áll: őrlődve a múlt gyönyörei és a jelen rideg valósága között, döntenie kell, amikor közös múltjuk részleteiből rádöbben arra, hogy Hanna aránytalanul nagy büntetés elé néz. Hanna-t a többi, hozzá hasonlóan háromszázrendbeli gyilkossággal vádolt őr fő felelősnek nevezi, és azzal vádolják, ő írta a jelentést, melynek értelmében embereket kellett halálba küldeni. Ő válogatta a gázkamrába küldendő rabokat. Ő volt a felelős. Hanna értetlen arcára az első reakciónk: ez a nő vagy amnéziában szenved, vagy lelki beteg, vagy csak simán a gonosz harcosa. Hogyan is tagadhatná, hogy ő a felelős? Csakhogy Hanna nem tagadja felelősségét: a per alatt végig emelt fővel ül, némán tűri a rá joggal kiáltott obszcén dolgokat, de amikor azt hallja, hogy ő a legfőbb felelős, ő írta a jelentéseket, akkor megtörik. Tagadni próbálja az egyetlen vádat, melyre feloldozást tud. A bíró írásmintát akar tőle venni, Hanna arcán kétségbeesés- és Michael-lel együtt mi is akkor (és nem előbb) értjük meg, hogy Hanna nem tud írni, sem olvasni. Nem írhatta a jelentést, nem lehet kizárólag őt felelősségre vonni. Michael tudja, megérti, miért olvastatta fel vele Hanna az Odüsszeát, a Lord Jim-et, A kutyás hölgyet, a Lady Chatterley szeretőjét. És azt is megérti, miért törik meg Hanna, és miért vállalja inkább a súlyos büntetést, mint hogy kiderüljön élete nagy szégyene: hogy írástudatlan. Ezzel tisztában van, amikor félvallomást tesz Rohl professzor előtt, akit a hagyszerű Bruno Ganz alakít. A professzor, aki az objektivitást, a jog tisztaságát képviseli a filmben (az ő szájából hangzik el, hogy csakis az adott kor törvényei és körülményei alapján szabad ítéletet hozni) azt javasolja tanítványának, beszéljen a vádlottal, ha enyhítő körülményről van tudomása, beszéljen vele, és beszélje rá arra, használja ki a fent említett körülményt. Michael kezében a kulcs, a megoldás, beszélhetne Hanna-val, megértethetné vele, hogy inkább a szégyen, mint az életfogytiglan, de Michael megfutamodik a feladat elől, és a tudat, hogy közös múltjukat nem elevenítheti már fel, illetve saját szégyene, hogy egy náci őrrel élte meg az első, egész életét meghatározó szerelmet nem hagyja meglátogatni Hanna-t. A film itt dől el, Hanna-t súlyos ítélettel sujtják, míg őrtársai, akik hozzá hasonló tetteket hajtottak végre a lágerben, nevetségesen enyhe büntetéssel, négy évnyi szabadságvesztéssel megússzák. Michael arcán patakzanak a könnyek, a szégyen könnyei, a fájdalom könnyei, a lelkifurdalás könnyei: tehetett volna valamit. De nem tette meg.

Amit később tesz, az már csak az élete végéig őt kísérő rossz lelkiismeret gyümölcse: kazettára olvas fel könyveket és elküldi őket Hanna-nak. A nőben remény ébred; megváltásban nem hihet, hiszen tetteire nincs, és talán nem is lehet feloldozás, de talán életének egyetlen szép és tiszta időszaka még visszatérhet. Boldogan hallgatja a férfi Michael hangját, amint az felolvassa neki a klasszikus regényeket és drámákat, mint régen. Majd élete alkonyán leküzdi legnagyobb félelmét, szembenéz egyetlen igazi szégyenével, és megtanul olvasni a börtönben.

A film több síkon hordoz súlyos mondanivalót. Erkölcsi és pszichológiai kérdések sorozata vetődik fel a nézőben. Miért tagadja Hanna, hogy nem tud írni-olvasni? A tizenöt éves Michael-lal megélt szerelme idején egyértelműen azért, mert felnőtt nő létére bizonyára szégyelli magát egy iskolás fiú előtt. Amikor irodai munkára léptetik elő a munkahelyén, inkább elhagyja a várost, mint hogy felettesei és munkatársai előtt bevallja, ezidáig írástudatlanként dolgozott. Ez a túlzottan erős szégyenérzet akkor is erősen él benne, amikor húsbavágóan fontos kérdéssé válik, és a saját életét menthetné meg vele, illetve a köz méltó haragját tudná jogos arányban irányítani őrtársaira. A per az a momentum, ahol felvetül bennünk, Hanna talán mégsem teljesen normális, lehet valamilyen pszichés vagy mentális problémája, hiszen egészséges fejjel nézve ki az, aki közülünk inkább az életfogytiglant választaná, mint az írástudatlanság szégyenét? Csakhogy a néző elköveti azt a hibát, hogy mai szemmel, a mai kor körülményei között és a mai kor történelmi adottságai szemszögéből tekint Hanna-ra és tetteire, és elfelejti azt, hogy Hanna a második világháború elmeháborodott, zaklatott időszakában élte legszebb ifjúságát, hogy ez a fiatal nő azért jelentkezett az SS-be, mert munkát hirdettek, és neki írástudatlan hoszonévesként szüksége volt a munkára. “Munkatáborba hivatalos fizetéssel járó feladatkörre keresünk megbízható és munkabíró fiatal nőket és férfiakat”, így szólhatott annak idején a hirdetés, és ha nagyon rá akarjuk kenni Hanna-ra a felelősséget, hozzátoldhatjuk ezt is: “Dicső Birodalmunk felemelkedése rajtatok múlik, szeretett Vezérünk bölcs irányítása alatt Ti is tehettek népünk és országunk méltó boldogulása érdekében”. Ha egy kicsit eltávolodunk a témától, fájdalmasan ismerősen hangozhat ez a mondat. Akár Magyarországra, akár más nemzetre vetítjük. Hányan fordultunk volna el a hirdetőoszloptól vagy a hiredtést számunkra felolvasó ismerőstől, hányan döntöttünk volna úgy, hogy a munkanélküliség gyilkos semmittevését választjuk a biztos munka helyett, amiről csak sejteni lehet, hogy munkatáborokban folyik és hogy kérdéses emberi döntéseket vonhat maga után? A döntés így szólt: biztos fizetés bizonytalan munkakör ellenében. Hanna megbízhatónak és munkabírónak érezte magát, jelentkezett, és feladatát a saját belátása szerint tisztességesen el is végezte, míg tartott. Munkaerkölcse erős lévén, teljesítette, amit elvártak tőle, rendet tartott, helyet biztosított a lágerbe újonnan érkezőknek azáltal, hogy, igen, a halálba küldte a régieket. Az embert kiveri a víz, ha belegondol, mit kellett Hanna-nak elvégeznie. Kevesen bírtuk volna. Sokan inkább lettünk volna öngyilkosok, mint hogy a halál torkának válogassunk rabokat. De nem szabad elfelejteni azt is, hogy igen, sokan vállaltuk volna, sokan teljesítettük volna a feladatot a biztos fizetség ellenében, hogy félretehessünk némi tartalékot azokra az időkre, amikor a háború remélhetőleg már a múlté lesz. Nem jelenthetjük ki nyíltan és minden kétséget kizáróan, hogy “én nem csináltam volna, én nem lettem volna képes ilyen lélektelenül halálba küldeni másokat”. Valóban nem? Mindennapi életünk jelentősnek tűnő kérdéseiben hogyan döntünk? Amikor barát vagy szerelem között kell dönteni, hogyan döntünk? Amikor felettesünk arra kér, bocsássunk el valakit magunk mellől, mert kevésa munka, és vagy mi mondunk fel, vagy elküldjük az illetőt, hogyan döntünk? Amikor megmenthetünk valakit a szégyentől, de tudjuk, hogy az illető nem akar megmentést, hogyan döntünk? Hányszor előfordult már velünk is, hogy az adott rendszertől nem tudtuk függetleníteni magunkat, és olyat tettünk, amit egyénileg és emberileg nem feltétlenül helyeseltünk? Milyen kínos csend áll be a filmben, amikor Hanna, még csak nem is szemrehányásképpen, csupán kétségbeesésében megkérdezi a bírótól, “Maga mit tett volna?” Ezernyi döntés, mely számunkra nehéznek tűnik- miközben egy filmbeli szereplőt, Hanna Schmitz-et, aki sajnos valós személy is lehetett, sőt, aki a világháborús korszak tipikus alakja, őt el tudjuk ítélni, mert olyan távolinak tűnik számunkra az a kor, hogy bizton állíthatjuk, mi egészen másképpen cselekednénk a helyében.

Hanna alakja az egyéni, illetve a kollektív bűnösség elvét is felveti. Mert könnyű egyetlen bűnbakot találni; a perben Hanna a bűnbak, akire az őrtársak, illetve a német nép ráruházza összes bűnét. A jogrendszer képviselői, a tettesek képviselői, az áldozatok képviselői mind jelen vannak a perben, úgy is lehet mondani, a német nemzet kollektív sorsának kis keresztmetszetét vehetjük górcső alá, amikor kis léptékben felelősségre vonás történik (az áldozat és lánya megírják a könyvet), felelősséghárítás (az őrtársak tagadják, hogy ők bármilyen döntést hoztak volna), végül téves ítélethozatal (Hanna a bűnbak). Michael hallgatása nem csupán egy szerelmes fiatalember gavalléri viselkedése, hiszen könnyű azt mondania, tiszteletben tartja Hanna kívánságát és nem hozza nyilvánosságra azt a tényt, mely Hanna-ra nézve igencsak enyhítő körülmény lenne. Michael azért is hallgat, mert tisztában van vele, hogy a felelősség az övé is, hiszen ő is a német nemzet tagja, szerves része, és azért is hallgat, mert tudja azt, hogy vak volt, nem látta meg azonnal Hanna bűneit, nem érezte a gyönyör izzadságcseppjeitől fénylő bőrén áldozatai vérét, nem sejtette, hogy Hanna egy szörnyeteg. Hogy Hanna-t szörnyű tettekre kényszerítette az a rendszer, melynek üledéke nem más, mint az ő élete, hiszen az ő jelene Hanna múltjának következő stációja. A nácizmus kialakulását képtelenség és nem is szabad egyetlen emberre kenni, egy ilyen gyilkos rendszerben szervesen részt vesz tettes és áldozat, vezér és követői. Michael sejti, érzi ezt, amikor a szégyen és fájdalom könnyei keverednek lelkében, amikor megfutamodik, és nem mer szembe nézni a múlttal. Azzal a múlttal, amihez neki talán sosem volt köze, de amit mégis rákényszerít a nemzeti szégyenérzés.

Hanna tisztában van azzal, hogy embert ölt, de az ő értékrendszere alapján a munka a legfontosabb kifejezési forma, és ő ezt az elvet hűen követi. Ezért sem érez bűntudatot, vállalja bűnét, vállalja, hogy gyilkos, de azt nem érti, miért ítélik el azért, mert jól végezte a munkáját. Az ő szemszögéből érthetetlen, hogy a többiek, akik segítették őt a munkájában, jóval enyhébb büntetést kapnak. A bötönben eltöltött éveit sem bűntudatban fuldokolva tölti; az őt évtizedekkel később meglátogató Michael-nek azt mondja, “a halott halott marad”. Michael pedig nem érti meg őt, nem érti, miért nem könnyáztatta arccal és csonttá fagyva és a vezeklés vérében fürödve látja viszont Hanna-t, mert Michael a bűnbakot kereső nemzeti bűntudat maszkját viseli, mert neki az jelentené a feloldozást, ha Hanna megbánná bűneit, ha ő, mint bűnbak, belátná tévedését, és vezekelne az elkövetett borzalmakért. Michael nem érti meg, hogy Hanna nem bűnbak, hanem éppen úgy áldozat, mint a meggyilkolt nők, akiket a halálba küldött: a nácizmus ideológiájának áldozata. Hanna pedig, aki évtizedeken keresztül az újrakezdés reményének halvány fényében élt, megpillantja egykori szeretője arcán, mint annak idején a tárgyalóteremben a bíróén és a felperesén az értetlenséget, a haragot, a szemrehányást, és úgy dönt, számára nincs már értelme élni.

És a szemrehányás, a felelősséghárítás tovább folyik, mert Hanna a megtakarított kis pénzét felajánlja egykori áldozatának, akihez Michael elmegy, hogy átadja Hanna pénzét és erkölcsi üzenetét. Ilana Mather (a gyönyörű Lena Olin) a körülményekhez mérten emberien viselkedik, a feltehetően az őt és családját ért sérelmek kompenzálására kapott juttatásokból fényűzően berendezett lakásában kellő méltósággal és megbocsátással beszél Hanna-ról, amikor Michael-től megtudja, hogy ők annak idején viszonyt folytattak. Kínos jelenet, mert Ilana számára is kiderül, hogy akit ő élete legnagyobb szörnyetegeként ismert, az valamikor sírt, nevetett, szeretkezett, ember volt, akárcsak ő. Kínos, mert akit emberként ismerünk meg, azt már nehéz elítélni.

Nem feltétlenül keres megoldást egy ilyen súlyos emberi és pszichológiai kérdésben Stephen Daldry, sőt, a felvetődő kérdések nagy részére sem jön felelet. A néző ki-ki a saját vérmérséklete, bűnlajstroma és múltja alapján ítéletet hoz, vagy megérti Hanna-t, vagy elítéli Michael-t, vagy az egészre azt mondja, “ez egy bagatelizált, túldramatizált Holokauszt-vacak, amiből már láttunk eleget”. Én úgy gondolom, nem láttunk még elég Holokauszt filmet, ha egy ilyen friss alkotás (2008-ban készült) ilyen húsbavágó kérdéseket tesz fel nekünk ma, 2010 hajnalán.

6 Comments

  1. Posted November 9, 2009 at 12:42 pm | Permalink

    Hú de jó volna ezt a filmet megnézni! ^^

  2. orsi
    Posted November 9, 2009 at 1:08 pm | Permalink

    a feléig tudtam elolvasni..kissé zaklatott lettem, előjöttek a képek a fejemben. Később tovább olvasom.
    Jó, hogy írsz róla! 🙂

  3. Posted November 9, 2009 at 3:00 pm | Permalink

    Laci, jó biza… sokáig gondolkoznál rajta… ha nem tudod megszerezni, megpróbálom átírni neked.

    Orsi, sajnálom ha felzaklatott amit olvastál… de valójában maga a film is olyan, szorult a torkom nem egyszer… együtt éreztem a szereplők szégyenét, fájdalmát… nagyon intim, őszinte film, ritka az ilyen.

  4. Kata
    Posted November 9, 2009 at 6:40 pm | Permalink

    egyszer biztosan eljutok oda hogy lássam, Julcsi miatt is,mert szereti nagyon Kate Winslet-et…de most nem bírnám…
    Pedig a téma úgy vonz,mint a pillét a lámpa lángja(vajon mi lehet az oka?)Most viszont vidámságot akarok, boldogságot, kék eget,mit tudom én mit….

  5. Posted November 10, 2009 at 7:59 am | Permalink

    Hát akkor ezt a filmet kerüld el Kata… mert minden, csak nem könnyed és vidám.

  6. Posted December 3, 2009 at 2:33 pm | Permalink

    Bonjour.
    Êtes-vous l’auteur de http://www.gerardphilipe.com ?
    Merci de me répondre par Email… si possible en français, en anglais, en allemand ou en espagnol.
    D’avance merci.
    Cordialement. JFP.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*