Szomorú vagyok

Harminckét éves létemre, azt hiszem naívabb vagyok, mint gondoltam. Vagyis, naívságomat szerettem mindig nyitottságnak, engedékenységnek és legfőképpen az emberekbe vetett hitnek nevezni. Ez a hit most cserbenhagyott engem; csalódnom kellett, amit eleinte egy kézlegyintéssel leráztam, azonban a napok múlásával egyre mélyebb itt bennem valami, amit, ugyan összetettebb a szomorúságnál, mégis, jobb szó híján így tudok csak leírni: szomorúság. Szomorú vagyok… elszúrtam valamit… biztosan elszúrtam, nem háríthatom másokra a felelősséget, legalábbis nem kizárólagosan. Biztosan tévedtem, hibáztam. Biztosan nyitottabbnak kellene lennem… engednem kellene. Azt érzem azonban, hogy bármit tennék, hiteltelen lenne az adott körülmények között.

Szomorú vagyok, elvesztettem valamit, valami fontosat, vagy talán nem is volt annyira fontos… és talán én sem voltam annyira fontos. Bizonyára nem. Jó lecke ez alázatból. Elengedésből.

Szomorú vagyok.